Csak az ostrom visszaverése után szemlélték meg, hogy a robbanás micsoda
kárt okozott.
A templombástya jobb oldala a sekrestyével együtt fekete tátongó üredék
volt. A várfal az éjjeli épitéssel együtt ledőlt ezen a helyen, s a két
száraz malomnak, amelyik ezen a helyen dolgozott, csak a düledéke volt
meg. A sekrestye oldalában harminc vágni való marha volt. Ezek
megszakgatva és döglötten hevertek.
A vártán volt nyolc legényt darabokra tépetten találták meg. Odaveszett
egy hadnagy is, Nagy Pál, akit Bátory György küldött volt harminc
drabanttal Erdőd várából.
S a közelben levő katonák közül is sokan megsebesültek. Egy Horvát
Gergely nevű vitéznek vállban szakitotta le a karját a robbanás valami
köve. Még aznap meghalt, s még aznap lebocsátották a temetőbe.
A várbeliek csak akkor tértek tulajdonképen magukhoz, mikor látták, hogy
a török nem birt a várba felhatolni.
– Az Isten velünk van! – kiáltotta Dobó a haját hátrasimitva és az égre
pillantva. Bizzatok vitézek az Istenben!
Az ostromot tulajdonképen a leves verte vissza. A török hozzá volt
szokva tűzhöz, kardhoz, kopjához, de a forró leveshez nem.
Amint az első létrán végig ömlött a forró paprikás lé, az embereket
mintha lesöpörték volna. A létrák alján tolongó had is szerte ugrott. Ki
a kezéhez kapott, ki az arcához. A fejüket pajzszsal takarva iparkodtak
el a falak alól.
A várbeliek föllélekzettek.
Dobó a molnárokat és ácsokat hivatta.
– Szedjétek össze, – mondotta, – a malom részeit. A kettőből csináljatok
egy portörő kölyüs malmot. A mi hiányzik, azt az ácsok azonnal faragják.
És körülpillantva kérdezte:
– Hol van a számtartó?
Egy kormos fekete alak lépett elő a monostor falaiból. A bajuszára
szállt kormot fujva, szakállát ütögetve állt Dobó elé.
Az öreg Sukán volt.
– Sukán bácsi, – mondotta Dobó, – adjon ki a pincéből salétromot, ként
és szenet. Mihelyt a malom elkészül, a molnárok puskaport fognak törni.
Csak most gondolt arra, hogy maga is mosakodni menjen. Olyan volt ő is,
mint a kéményseprő.