Mikor a koporsót leeresztették, Varsányi felkiáltott az embereknek:
– Hé emberek!
A kiáltásra bámuló s ijedt arcok jelentek meg a temető üreg ajtajában.
Az egyik hajadonfővel, a másik rozsdás disztelen sisakban, amely szijjal
volt az állához erősitve.
Varsányi ujra felkiáltott.
– Én vagyok itt, Varsányi! Huzzatok fel!
A karjába emelte Évát, és koporsóról-koporsóra lépkedett vele a
kötelekig. A két kötelet összefogta és beleült.
Az emberek felhuzták.
A sirüregnél nem volt más, csak a két pap meg a két kötéleresztő
paraszt. Ezek bámulva néztek Évára, aki halottként feküdt a gyepen,
ahova Varsányi lebocsátotta.
– Hozzatok vizet, – mondotta Varsányi a parasztoknak.
Ebben a pillanatban vörös lángtorony lövődött fel a templombástyából.
Fellövődött az égig, s fekete deszkák, gerendák, kövek, fadarabok
repültek benne.
A várat olyan dördülés rázta meg, hogy mindenki megsiketült, s a földre
bukott.
A levegőből kőzápor, vér, fegyver, fa és donga hullott alá.
Egy percig tartó halotti csend követte ezt a robbanást. Halotti csend a
várban és a váron kivül a török táborban is. Mindenki kábultan nézett
maga elé, nem tudván megérteni, hogy az ég szakadt-e le, vagy a föld
nyilott meg, hogy tüzokádó pokollá válva itéletnapi borzalmas lángözönbe
boritsa a világot.
Török csel! – Ez volt az egyetlen egy gondolat mindenkiben.
A vár odavan! – Ez volt az egyetlen érzés, amely a dobbanásban megállt
sziveket átbékózta.
Gergely a Sándor-bástya alján bombaanyaggal telt bögréket kötözött. A
robbanás szele neki taszitotta őt a pajzsoknak, amelyek szögeken függve
a falat boritották.
Ahogy fölemelte a tekintetét, a lángoszlop fölül kitölcséresedve
vöröslött az égen, s benne egy fekete malomkerék, a kerék körül hanyatt
fekve lefelé szálló kerengő emberek.
Volt annyi lélekjelenléte, hogy a bástya boltozata alá ugrott, de ő is
gondolata szakadt siket arccal nézett az első percben maga elé.
A következő percben azonban megmozdult a vár népe. Ide-oda futkosó
emberek, fegyvereiket elhányó katonák, jajgató asszonyok, fékeiket
szakgató megvadult paripak látszottak mindenfelé.
Lent a török táborban diadalmas üvöltés, ostromlétrák emelkedése, s a
vár felé hullámzó fegyveres ezerek.
– Végünk van! – hangzott a várban minden irányból.
Asszonyok a gyermekeiket kézen ragadva és ölbe kapva futkostak a kormos
köveken és a kormos gerendákon, tüzes üszkökön át az ókapu felé.
A levegőből sűrű fekete hó hullongott. Az a pernye volt. Beszállingózta
az egész várat, mintha gyászba akarná takarni.
S eléktelenedett holttestek, és emberi tagok hevertek itt-ott a
szétszórt köveken és fadarabokon.
Dobó hajadon fővel a paripáját rángatva száguldott a robbanás helyére, s
a katonákat a falra parancsolta.
– Nem történt semmi! – kiáltozta jobbra balra. Csak huszonnégy tonna
puskapor volt a sekrestyében!
A tisztek is mind lóra kaptak, és a Dobó szavával csillapitották a népet
mindenfelé.
– Vissza mindenki a helyére!
Mekcsey dühében egy eltört lándsa-nyéllel botozta a kábult és engedetlen
katonákat.
– Fegyvert fogj, a kutya Pilátusodat! Falra!
S maga is leugrott a lóról. Öles kópját kapott a kezébe, s a fal
tetejére rohant.
– Utánam fiuk! Utánam aki ember!
A falramászó törököket hatalmas tüzelés fogadta. A katonák a belső
térről, vezérlet nélkül is a falra futottak, s dolgozott a buzogány, a
kópja, a kard, a csákány.
A török szintén vezénytelenül egymást nyomta előre hátra, s kint a falak
körül épp akkora volt a zavarodás, mint bent a várban.
Legtöbben a robbanás helyére tolultak.
Gergely látta a maga bástyájáról, hogyan ömlik a fekete hóhullásban a
tarka török had, a templombástya felé.
– Itt maradj! – kiáltotta Zoltaynak, s ő maga a kardját kivonva rohant a
templom-bástyára.
Utközben az üstök mellett rohant el. Azoknak a levese főtt itt, akik
délben vártán voltak, s most kerültek volna ebédhez.
Gergely egy pillantást vetett a nyolc nagy üstre, amelyben az apróra
vágott hús forró leve gőzölt és rotyogott.
Áttaszitotta az egyik üst fülén a rudat, s odakiáltott a tálas
parasztnak:
– Fogja kend! A többit is hozzátok a bástyára!
S mikor fölértek, lezuditotta a forró levest a létrákon sokadozó
törökökre.
*
Varsányi mikor felocsudott, az asszonynyal találta magát. A két pap azon
ingesen stólásan a falakra rohant, a két paraszt meg kétfelé,
valószinüleg az ágyúkhoz.
Varsányi fölemelte Évát a vállára és a palotába vitte. Gondolta: ha
királyi követ, odavaló.
S átadta Baloghnénak, hogy locsolja fel.