Ezalatt a fiu is vezette a török hadat.
Eleinte félholt volt az ijedelemtől, de aztán arra gondolt, hogy ha
kibukkannak a várba, elkiáltja magát.
Ez a gondolat megerősitette. Ingadozás nélkül vitte a fáklyát hol az aga
előtt, hol mellette.
Csakhamar ők is fölfelé kanyarodtak. Akadály nélkül jutottak el egy
falig, amely az Egerben mindenütt azonos homokkőből épült, s amelynek
vakolata azt mutatta, hogy nem régen rakták.
– Bontsatok! – szólt a katonáinak az aga.
A vakolat csakhamar hullott a jatagánok és dárdák éle alatt. Csak az
első két-három követ volt nehéz kibontani, a többi már könnyebben
mozdult az acélizmu kezek erejétől.
De mégis tovább dolgoztak egy óránál.
Mikor már embernyi nagy lett a nyilás, az aga átléptette Miklóst.
Tágas pinceféle helyre jutottak. Mindenfelé hordók és hordók. Csak az
volt különös, hogy a hely inkább teremhez hasonlitott, mint pincéhez. A
falon is egy rongyos nagy kép, s alatta kerek kád. A képen két fejet
lehetett látni. Az egyik szakállas szomorú arc, a másik egy szintén
szomorú ifjú, amint a szakállasnak a mellére hajol. A fejük fölött
fénykör. Az ifjú feje alatt kilátszik a fal a vászon rongyai közül.
– Fegyvert a kézbe! – szólt az aga hátra.
És folytatta;
– Itt vagyunk! Amint az ajtót felszakitjuk, nem kell orditani! Ha senkit
se látunk, összevárjuk a hátul jővőket! A zászlósok azonnal a falra
fussanak!
És hogy erre igent bólintottak a körülötte állók, folytatta:
– A kapu felé fogunk rohanni. Nincs kegyelem. Az ott levő őrség
lefegyverzése az első, és a kapu kinyitása. Értettétek?
– Értettük, – hangzott a katonák halk morgása feleletül.
Az aga előbbre lépett, s megpillantotta a vasajtó előtt a nagy
puskaporos kádat. Meghökkent.
A puskaporos kamrában voltak. A hordókban nem bor volt, hanem puskapor.
De Miklós is tudta már, hogy hova jutottak.
Amint ott állott a nagy kádnál, visszafordult. Végigpillantott az
egymásra tolongó fegyveres alakokon; arca sápadt volt és átmagasztosult;
aztán belecsapta az égő fáklyát a puskaporba.