– Erre, erre! – hangzik erősebben.
Egy nagy csobbanás, nyomban egy másik csobbanás, _ej vá! meded!_
kiáltások, ujabb csobbanások.
A lépcsőtakaró ajtó megkoppan. Dobó felkapja a lámpást. Az ajtó mellett
Hegedüs hadnagy ólomsápadt arca bukkanik elő.
Mekcsey galléron ragadja.
– Fogjátok meg! – kiáltja Dobó.
A hadnagyot erős kezek kapják meg. Kirántják a mélységből.
– Vegyétek el tőle a fegyvert!
Lent még egyre hangzik a csobogás, a zürzavaros kiáltozás:
_Jetisin! Jetisin!_ (Segitség!)
Dobó letartja egy pillanatra a lámpást, hát ott kepickél a sok
fegyveres, turbános török a nagy fekete vizmedencében, mig egy
oldallyukon egymást nyomva özönlik a többi.
– Tűz! – kiáltja Dobó.
Az öt puskás a lyukba tüzel.
A viztartó ürege akkorát szól, mint az ágyu. Bőszült orditás rá a
felelet.
– Maradj itt, – mondja Dobó Mekcseynek. A lyukat be kell járni. El kell
menni addig, ameddig a vár fala van. Ott be kell falazni. Egy őr mindig
ott legyen a fal mellett.
S a katonákhoz fordult. Rámutatott Hegedüsre és a társaira:
– Vasat rájok! Külön-külön zárjátok el őket!
Azzal visszament a bástyára.
Mekcsey a mélységből magyar hangot hallott:
– Segitség! Emberek!
Letartotta a lámpást. A fulladtakon ott vergődött egy bőrsapkás török;
az kiabált.
– Vessetek alá egy kötelet, – mondotta, hátha ez is a várból való.
A vödörhuzó kötél ott volt a kut mellett. Aláeresztették vödröstül. A
fuldokló belekapott a vödörbe. Három katona fölhúzta.
Mikor az ember följutott, úgy tátogott, mint a partra jutott harcsa.
Mekcsey az arcához tartotta a lámpást. Nagybajuszu akindsi volt. A viz
csurgott a bajuszáról és ruhájáról.
– Magyar vagy? – kérdezte Mekcsey.
– Kegyelmezz uram! – szólt a török térdre borulva.
Hogy igy tegezte Mekcseyt, török mivolta ebből kitetszett.
Mekcsey majdnem visszalökte, de mégis meggondolta, hogy jó lesz tanunak.
– Szedjétek el tőle a fegyvert, – mondotta a katonáknak – és zárjátok a
levélhozó parasztok közé.