A vár körületén másnap október negyedikén hatalmas töltést világitott
meg a fölkelő nap.
A mély árok, amely körülvette a várat, helyenkint be volt töltve. Árok
volt; domb lett.
A törések átellenében voltak ezek a dombok. Alul rőzse, kukoricaszár,
erdei haraszt, venyige; – fölül föld. Ezt a munkát bizonyára addig
folytatja a török, migcsak egy-két helyen olyan magas nem lesz, hogy át
lehet ágyuzni és rohanni a várba.
Dobó megszemlélte ezt a munkát, aztán a tisztekért küldött. Behivatta a
lovagterembe a négy főhadnagyot, meg behivatott egy hadnagyot, egy
őrmestert, egy tizedest, és egy közlegényt. Jegyzőképpen Mihály deák
szolgált, a cipóosztó.
Az asztal zöld posztóval volt bevonva. Rajta feszület, és két égő
gyertya a feszület mellett. A terem sarkában a vörös posztóba öltözött
hóhér. Mellette egy serpenyőben égő szén. A kezében fujtató. A serpenyő
mellett ólomdarabok és harapófogó.
Dobó fekete posztó ruhába volt öltözve. A sisakja csúcsán kapitányi
sastoll. Előtte egy ív tiszta papiros.
– Tisztelt társaim, – mondotta. Azért jöttünk össze, hogy Hegedüs
hadnagynak és társainak az ügyét megvizsgáljuk. A jelek arra mutatnak,
hogy árulók. Lelkiismeretesen meg fogjuk itélni.
S intett, hogy a rabokat vezessék elő.
Gergely fölállott.
– Uraim, – mondotta – én ebben a dologban biró nem lehetek, mert a
vádlottal haragban vagyok. Mentsenek föl a biráskodástól.
Mekcsey is fölállt.
– Én csak tanu lehetek, – mondotta. Azt hiszem biró és tanu egy
személyben senkise lehet.
– Legyen tanu, – felelték az asztalnál ülők.
Gergely távozott.
Mekcsey kiment az előcsarnokba.
Az őrök elővezették Hegedüst, meg a három társát, és a törököt is.
Hegedüs sápadt volt. A szemét kék gyürük környezték. Nem merte fölemelni
a tekintetét.
Dobó csak őt hagyta bent. A többit kiküldötte.
– Halljuk, – mondotta. Mi volt ez a törökvezetés?
Hegedüs ekkor összeszedte magát, és szakgatottan beszélve ezeket mondta:
– Én a törököt csak a viztartóba akartam becsalni. A várat feladni nem
akartam. Mindenki úgy árt a töröknek, ahogyan tud.
Dobó végighallgatta nyugodtan. A tisztek se kérdeztek tőle semmit. Mikor
már nem szólt többet, Dobó félre állitatta, s behivatta egyenkint a
legényeket.
– Mink, – mondotta az első, – nem tehettünk egyebet, mint amit a hadnagy
úr parancsolt. Nekünk engedelmeskedni kell.
– Mit parancsolt?
– Azt parancsolta, hogy álljunk a viztartó szélén, ő egypár törököt hoz
be.
– Mit mondott, hogy minek?
– Hogy a vár átadásáról beszéljünk.
Dobó a hadnagyra nézett.
– Nem igaz, – mondotta ez rekedten, – hazudik.
– Én-e? – szólt sértődve a legény. Hát nem azt mondta-e hadnagy úr, hogy
a török minden jót beszél, Dobó uram meg semmi jót se, mégcsak
ostrompénzt se akar adni.
– Hazudik – ismételte Hegedüs.
Bevezették a másik legényt.
– Miért voltatok a kútnál?
– Törököt vártunk, – felelte ez búsan. Azt mondta a hadnagy úr, hogy a
vár előbb-utóbb a török kezébe kerül, hát jobb pénzért, mint vér árán.
Bizonyos, hogy meghalunk, ha nem adjuk át szépen a várat.
Dobó behozatta a harmadik legényt is.
– Én nem tudok semmit, – mondotta ez. Csak oda voltam rendelve a kúthoz,
de hogy miért, azt nem tudom.
– Nem mondta-e Hegedüs hadnagy, hogy ki kell egyezni a törökkel?
– De azt mondta.
– Mikor mondta először?
– A nagy ostrom után való estén.
– És hogyan mondta?
– Úgy, hogy mink kevesen vagyunk, azok meg sokan, s hogy lám a többi
várat se lehetett tartani, pedig akkor kétfelé járt a török.
– Ostrompénzről szólt-e valamit Hegedüs hadnagy?
– Szólt. Azt mondta, hogy dupla zsoldot kellene kapnunk.
– Hát a várfeladásról mit mondott?
– Azt, hogy a török igy is úgyis megkapja, hát jobb ha még fizet is,
mintsemhogy a nyakunk is odaveszszen.
– És a legénység mit mondott rá?
– Semmit. Csakúgy tűz mellett beszélgettünk, mikor már a török
bekiabált.
– Tik nem kiáltottatok-e vissza?
– Nem. Csak a hadnagy úr beszélt velök éjjel.
– Hogyan beszélt velök?
– Egy hasadékon át az ókapúnál. Odament és beszélt három izben is.
– Törökkel?
– Törökkel.
– És mit mondott, mikor visszatért?
– Azt, hogy a török mindenkit bántatlanúl elbocsát, senkit se vág le. A
kassaiaknak ezenkivül tiz-tiz aranyat ad, és hogy a két basa pecsétes
levelet küld, hogy szavának áll.
– Hányan hallották ezt a legények közül?
– Valami tizen.
– Hát miért nem jelentettétek nekem? Nem megesküdtetek-e, hogy a
várfeladásról nem beszéltek!?
A legény hallgatott.
Dobó folytatta:
– Nem az lett volna-e a kötelességtek, hogy azonnal jelentsétek a
hadnagy beszédét.
– Nem mertük.
– Szóval: elhatároztátok, hogy a várat török kézre játszátok. Kik
egyeztek ebbe bele?
A legény még hét nevet mondott, aztán mentegette magát:
– Mink nagyságos kapitány úr nem határoztunk semmit, mink csak
engedelmeskedtünk. Csak a hadnagy úr beszélt, meg ő parancsolt.
A fal egy ágyúgolyó ütődésétől dobbant meg. A rudakra függesztett
páncélok megzördültek. A falról egy csomó vakolat pergett le azon az
oldalon.
Dobó a birákra nézett:
– Van-e valami kérdezni való?
A közlegény-biró kérdezett:
– A tiz legény beleegyezett-e abba, hogy a vár a töröké legyen?
A vádlott sápadtan felelt:
– A közlegény nem akarhat mást, mint a tisztje.
Több kérdés nem volt.
– Még a török van hátra, – mondta Dobó. Vezessétek be.
A török háromszor hajolt meg, mig az asztal elé ért. Ott meghajoltan
maradt. Keze a mellén keresztben.
– Mi a neved? – kérdezte Dobó.
– Juszuf.
– Juszuf, vagyis magyarul József. Állj egyenesen!
A török fölegyenesedett. Körülbelül harminc éves akindsi volt. Zömök
izmos ember. Belapitott orra, s a fején levő sebforradás tanúskodott
arról, hogy a csatákban eleget forgott.
A kérdésekre elmondta, hogy tiz éve él Magyarországon, s hogy ott volt a
falnál, mikor a Hegedüs kiszolt a résen:
– Hé törökök! Melyitek tud magyarul?
– Hazudik – morgott Hegedüs. Zoltay főhadnagy is beszélt mindig a
törökkel.
– Én? – hörkent fel Zoltay.
– Igenis beszéltél. Valahányszor ostrom van, mindig kiabálsz nekik.
Zoltay dühében elhalványodva állott fel:
– Vizsgálatot kérek magam ellen, – mondotta. Nem ülhetek tovább a birói
székben. Hogy én mindig kiáltok egyet, amikor ütök, az meglehet. De ez
csak káromkodás. Az nem vétek! Micsoda beszéd ez!
Dobó csititotta:
– Mindnyájan tudjuk ezt a szokásodat, és senki ezért téged meg nem szól.
De mert harag ébredt benned a vádlott iránt, fölmentünk a biráskodás
alól.
Zoltay meghajtotta magát, és kiment.
Dobó újra a törökre nézett.
Ez aztán tört magyarsággal elmondta, hogy Hegedüs az ókapunál beszélt
egy agával, azután Arszlán béggel. A bégtől becsületszót kért és száz
aranyat. Azt mondta, hogy bebocsátja éjjel az egész sereget a várba,
csak ott ásasson a kapu mellett, ahol a nagy rézdobot szokták verni. Ő
(és itt Hegedüsre mutatott) azt mondja, lement éjjel a viztartóba s
alagútra akadt, amely azonban a kapunál be van omolva. Az omlásnál a
feje fölött hallotta a rézdobot szólni, s a katonák lépését is hallotta,
hát sokat ásatni nem kell. Ő éjjel tizenkét órakor várni fogja őket, de
azt is kiköti, hogy az ókapunál levő kassai katonákat ne bántsák.
Megegyeztek. Éjfélkor Hegedüs lámpással vezette őket. A janicsárok,
azabok és piadok keverten jöttek. Háromezren voltak készen a földalatti
útra. A többi katona, Isten tudja hány ezer, két kapu kinyitását várta.
Hanem az történt, hogy Hegedüsnek a lámpása a viztartó sarkánál a falba
ütődött és elaludt. Sötétségben vezette az előcsapatot tovább. Ő tudta a
járást, de a nagy vizmedence széle keskeny, s itt ő a sötétben is
boldogult, de az előcsapat egymáson tolongva a vizbe bukdácsolt.
– Nem tudsz-e arról, – kérdezte Dobó – hogy Dervis bég elrabolta az
egyik hadnagyunk fiát.
– De tudok – felelte a török. Két hét óta minden sátorban keresik a
gyermeket. A bég keresteti. Ellopták tőle, vagy elszökött az ideérkezése
után harmadnapra.
Dobó Hegedüsre nézett.
– Nyomorult! – mondotta.
Hegedüs térdre borult:
– Irgalmazzanak, könyörüljenek rajtam! – kiáltotta. – Megtévedtem,
elvesztettem az eszemet.
– Megvallod-e magad is, hogy a várat az ellenség kezére akartad
juttatni.
– Megvallom.
A tárgyalás nem tartott tovább egy óránál.
A következő órában már ott függött Hegedüs hadnagy a vár piacán, egy
gerendából hevenyészett akasztófán, s Fügedy kikiáltotta a vár népének:
– Igy hal meg minden esküszegő, akár közember, akár tiszt, aki a várat a
török kezébe akarja ejteni.
A három közlegénynek a fülét csapták el, az akasztófa alatt. A többi
hetet megláncolt lábbal belső munkára rendelték.
A törököt úgy kidobták a várból a magas nyugoti falon, hogy
nyakaszegetten hullt a társai közé.
A vár népe láthatta, hogy Dobó nem tréfál.