Amint bealkonyodott, előcsenegtek a török lovasok.
Egy világitó golyó megmutatta, hogy minden lovas a kantáránál fogva
vezeti a lovát, s minden ló meg van rakva rőzsével.
A tevék hosszú sora tömött zsákokat hozott, s amint lekanyarodtak a
Bajuszhegyről, egyenkint jöttek, egyik a másik után.
Dobó lefelé forditotta a szakállasok és mozsarak száját, s közibök
lövetett. De az éj mindinkább sötétedett s a lovasok száma nem ritkult.
Dobó abbahagyta az ágyuzást és csak a puskásokkal lövetett.
A török pedig nyüzsögve dolgozott alant. Ropogott az egymásra szórt
rőzse, s venyige. Közben-közben hangzott a rendelkező jaszaulok
kiáltása.
Dobó a várbeli lámpások nagyrészét a falak üregeibe hordatta. Ugy rakták
le a lámpásokat, hogy a falat minden felé megvilágitsák, de alulról se
nyíllal se golyóval meglőni ne lehessen.
A vár belülről sötét volt, csak imitt-amott égett egy lámpás. Az ókapu
körül levő részt a sűtőkemencékből kiáramló fény világitotta meg. Az
asszonyok most is dalolva dolgoztak.
– Csak hadd daloljanak, – mondotta Dobó. – Ahol dalolnak, onnan nem
távozik a jószerencse.
Mekcsey éjféltájban a Bolyki-bástya tornyából vigyázta, hogy nem
mozgolódik-e a török éjjeli ostromra?
A tisztek is szanaszét oszolva virrasztottak.
Mekcsey a két kezét a füléhez tölcsérezve hajolt alá, s a tekintete
áthatolni iparkodott a sötétségen.
Ekkor valaki megrántotta hátulról a dolmányát.
A cigány volt.
Janicsár-saruban jött fel. A fején kakastollal körültüzködött sisak. Az
egyik oldalán kard, a másik oldalán fehér markulatu török jatagán.
– Kapitány úr, – mondotta titokzatosan, – kezemben érzem a jó ló
kantárszárát.
– Van bizonyiték?
– Jőjjön, de tüstént.
– Hova?
– A viztartóhoz. Oda ereszkedett le Hegedüs.
– Egyedül?
– Három katonája a viztartó ajtajában strázsál.
Mekcsey szintén bukdácsolva sietett le a lépcsőn.
A torony aljában állt az őrség.
Hat katonát magával szólitott.
– Fegyvertelenül jőjjetek! a csizmát vessétek le! Szijjat, vagy kötelet
hozzatok!
Azok szótlanul engedelmeskedtek.
Mikor leértek a bástyáról, Mekcsey tovább mondta a parancsot.
– A viztartóhoz megyünk. Ott három katona ül, vagy áll, vagy fekszik.
Hátulról megrohanjátok őket és megkötözitek. Elvezetitek a tömlöcbe és
átadjátok a tömlöctartónak, hogy zárja be őket. Semmi kiáltás! Semmi
hang!
A viztartó tájéka sötét volt, csak egy rossz cölöpnek a tetejét érte
világosság. A katonák, mikor odaérkeztek, négykézláb mentek tovább.
Néhány perc mulva csörömpölés, huppanások, káromkodások hangzottak a
viztartó tájékán.
Ekkor Mekcsey is odafutott.
A három katona le volt gyürve.
A viztartónak mind a két ajtaja nyitva. Mekcsey belehajolt. Lenn
koromsötétség.
– Itt van? – kérdezte visszafordulva a cigánytól.
– Magam láttam, mikor lement.
– Hegedüs hadnagy? Nem tévedtél?
– Az, az.
– Fuss a főkapitány urhoz. Az újbástyán lesz. Kéretem jőjjön ide!
Utközben mondd Gergely főhadnagy urnak, hogy küldjön azonnal öt
drabantot.
A cigány elnyargalt.
Mekcsey kihúzta a kardját és a viztartóból felvezető lépcsőhöz ült.
Lent ekkor mintha hangok hallatszottak volna.
Mekcsey fölkelt és leeresztette a csapóajtónak azt a szárnyát, amelyik a
lépcsőt takarta.
Jött az öt drabant, s velök csaknem egyidőben Dobó és Kristóf apród. Az
apród lámpást lógatott a kezében, s világitott vele Dobónak.
Mekcsey intett, hogy siessenek. A hangok már ekkor erősödtek.
– Erre, erre! – hangzott egy tompa hang a mélységben.
Dobó felvonatta a drabantok puskáját. A viztartó szélén kellett
tartaniok.
– Kristóf – mondotta aztán, – még húsz embert hozz Gergely úrtól.
A lámpást elvette tőle, s letette a cölöp mellé, de úgy, hogy a
viztartóban nem világitott.