Ezen a napon csakúgy törte rontotta a török a falat, mint előbb. A nagy
torku zarbuzánok lassan dolgoztak, de borzasztó erővel. Minden
dördüléssel egyidejüleg ropogott a fal, s olykor egy-egy omlás robaja
volt hallható.
Hanem ezen a napon mégis történt valami változás, amit az őrök már korán
reggel jelentettek.
Az összes lovasság elhuzódott a vártól. Sehol nem lehetett látni a piros
sapkás akindsiket, a páncélban ragyogó szpáhikat, az össze-vissza
ruházkodó besliket, kámzsás deliket, aprólovu günüllüket, gurebákat,
müszellemeket és szilidárokat. De még a kilencszáz tábori teve is
hiányzott.
Mi történt?
A várbeliek örömtöl ragyogó arccal jártak-keltek. A köszörüs
parasztoknál a cigány is megjelent, s fényesre köszörültetett egy hosszu
rozsdás kardot. A sütő kemencéknél felhangzott az asszonyok dala. A
gyermekek a kemencék mellett lévő domb gyepén játszottak: a fiuk
háborusdit, a leányok körbe-kerengőt.
_Kék liliomszál_
_Ugorj a Dunába._
_Támaszd meg oldalad_
_Az aranyvirágba._
_Fésülködjél meg te,_
_Mosakodjál meg te,_
_Törülközzél meg te._
A Baloghné cselédje odavezette a kis török fiut.
Nézte az a játékot bámulva.
– Vegyétek be ezt is, – mondotta a cseléd a fiuknak.
– Nem veszszük be, – felelték azok.
A leányok bevették. Nem értette mit dalolnak, de olyan áhitattal forgott
velök, mintha tudja az Isten, micsoda szent dologban volna része.
De hát mi volt az oka a nagy örömnek?
A török lovasok eltüntek: ebből kétségtelennek látszott, hogy a fölmentő
had közeledik. A király hada! Hova ment volna a török lovasság, ha nem
ez elé?
S a dobosok még vigabban zörgették el a be-bekiáltó hangokat; a vár
nagydobosa fel-felugrott a falra, ahonnan a kiáltás jött, s elbumbumozta
a kiáltó szavat.
De cédulák is hulltak a várba. Ezeket nyilakon röpitették be. No nem
olvasta senki: aki érte, az dobta a tüzbe. A nyilat meg vitték Ceceyhez.
Az öreg egésznap a tömlöcbástyán ült, és ahányszor a közelben török
bukkant fel, rányilazott.
Csak a Dobó arca volt változatlanul komoly.
Hol az egyik, hol a másik toronyba hágott fel, és kémlelte az
ellenséget. Olykor mereven nézett egy pontra, olykor a fejét rázta.
Egyszercsak beszólitja Mekcseyt a palotába.
– Kedves öcsém, – mondotta egy székre vetve magát. Az a Hegedüs nem
tetszik nekem. Vigyáztasd.
– Már vigyáztatom.
– Akivel beszél, ahova néz, ahova lép, tudnom kell minden órában.
– Tudni fogjuk.
– De neki nem szabad ezt észrevennie, mert akkor meglep valamivel.
– Nem veszi észre.
– Ha lázadás lenne a várban, akkor végünk van. Megtehetném azt, hogy
elzáratom, de nekünk tudnunk kell, hogy hányan és kik tartanak vele. Úgy
kell kivágnunk a rothadt részt, hogy semmi ne maradjon. Kivel
vigyáztatod?
– A cigánynyal. Az tegnap a kassaiak között dolgozott, ma ujra ott fog
dolgot találni. Megmondtam neki, hogy egy teljesen ép felszerszámozott
pompás lovat kap, ha a szolgálata a dologban hasznos lesz. Inkább
szinlelje, hogy velük tart, tudni fogjuk, ha a sor rákerül.
– Más megbizható embered nincsen?
– Nekem volna, de a kassaiak nem biznának benne. A cigányt sokkal inkább
csekélylik, hogysem előtte tartózkodnának.
– Csak azt kell megtudni, kik a kolomposok.
– Igy adtam neki én is az utasitást.
– Hát akkor jól van, – szólt Dobó fölkelve. – Mehetünk.
– Főkapitány uram, – szólt ekkor Mekcsey, – a jelek azt mutatják, hogy a
király hada jön.
Dobó búsan nézett Mekcseyre.
– Lehet, hogy jön, – felelte szomoruan – de azok a jelek, amiket ti
mindnyájan erre magyaráztok, nekem nem a király hadát mutatják.
Mekcsey elámultan nézett Dobóra.
Ez folytatta:
– A jaszaulok (hadrendezők) mind itt vannak. A két vezért együtt láttam
lóháton az Almagyaron. Az ágyuk közül egyet se vittek el. A két zenekar
is itthon van.
– Hát mi volna? – kérdezte Mekcsey észrevehető röstelkedéssel.
Dobó vállat vont:
– Nem lehet egyéb öcsém, mint az, hogy az erdőre mentek.
– Az erdőre?
– Oda, meg a szőlőkbe. Azt gondolom, hogy a két vezér a fal magasságát
akarja megröviditeni. Rőzsét és földet hordatnak. Be fogják tömni az
árkunkat, s dombot emelnek a romlásoknál. Hanem édes Pistám ezt csak
neked mondom. A várbeliek hadd legyenek mind abban a hitben, hogy jön a
fölmentő had.
Azzal egy sokat jelentő meleg pillantással a kezét nyujtotta
kapitánytársának, s abba a szobába fordult, ahol Pető feküdt.