Dobót elkedvetlenitette ez az összeszólalkozás.
Ahogy a két tiszt két különböző irányban elment, odafordult Ceceyhez:
– Mi lesz velünk, – mondotta, – ha a tisztek egymásban is ellenséget
látnak. Hogyan harcolnak ezek együtt! Ki kell őket békiteni!
– Ördög vigye el ezeket a kassaiakat, – felelte Cecey. Az én fiamnak
igaza volt.
Gyalog mentek át a piacon. A kocsmából nótázás hallatszott, s éppen
mikor odaértek, kidűlöngélt az ajtón három katona. Egymás nyakába voltak
kapaszkodva s Laokon-mozdulatokkal indultak a kaszárnya-házsor felé.
Danoltak.
A középső Bakocsai volt. Ez a nóta végén elkurjantotta magát:
– Saóse halunk meg!
Mikor a jókedvüek meglátták Dobót, eleresztették egymást, s álltak mint
a pizai torony; pislogva hallgattak.
Dobó elment mellettök szótlanul, s a kocsmaajtó előtt megállt.
Bent is danoltak. Török László a sebre való kendőt lobogtatta. Komlósi
az asztalt verte a bádog kupával. Soncy Szaniszló a siposokért orditott.
Mellettök még három közvitéz itta a bátorság jutalmát.
Dobó az apródjához fordult:
– Hivd ide a két kocsmárost.
Egy perc mulva ott állt a két ember: Debrői György felgyürt ujju ingben,
Nagy László melledzős két kötényben. A két ember szinehagyott arccal
zavarodottan állt a főkapitány haragos szeme előtt.
– Kocsmárosok, – mondotta Dobó, s a szava vesszőként pattogott. Ha még
egyszer részeg katonát látok a várban, azt a kocsmárost, akinél az ember
leitta magát, felakasztatom!
Azzal megfordult és tovább ment.