Éjjel ismét rakták, tömték a nappal leágyúzott falakat. Dobó csak
egy-két órát aludt. Éjjel-nappal lehetett látni hol itt, hol amott, s
lehetett hallani nyugodt mély hangját, amint intézkedett.
És ezen az éjjelen a keleti dombról ismét felhangzott az erős kiáltó
szó:
– Hallod-e Dobó István! Régi ellenfeled köszönt: Arszlán bég. Soha a
nevemet szennyesnek nem láthattad. Becsületem tiszta mint a kardom.
S mintha a kiáltó lélekzetet venne, egy percnyi szünet következett.
Aztán folytatta:
– Jó Losonci István halálát példának ne forgassátok! Ő maga volt az oka!
De ha éppen nem hisztek nekünk, én magam ajánlkozom tuszul! Nem félek
hozzád bemenni egymagam, ha a fehér zászlót kitüzted! Tartsatok engem
fogva, mig a várból kivonultok, s öljetek meg tüstént, ha a kivonulók
közül valamelyiknek csak egy hajaszála is elvész. Én kiáltom ezt:
Arszlán bég, ama hires Jahja pasa oglu Mohammed fia.
Szünet következett, mintha a kiáltó feleletet várna.
De Dobó már az első szavaknál lóra ült, és a másik bástyához nyargalt.
Csak a katonák hallották a beszédet.
És a kiáltó folytatta:
– Tudom, hogy az én személyem neked elég biztositék, de ha a népednek
nem elég, azt is megteszszük, hogy az egész hadat három mérföldre
visszaszállitjuk, s elő nem jön egy török se, migcsak ti is három
mérföldre nem lesztek az ellenkező irányban. Felelj nekem vitéz Dobó
István!
A vár hallgatott.
[Illustration: Dobó István öregkori képe.
(Hű arcképnek látszik. Érdekes a szemének erős kifejezése. A többi egri
hős képét hiába keresi az olvasó: ezidáig nem kerültek elő sem a
muzeumokban, sem a képtárakban.)]