Másnap reggel nem szólt az ágyú. A török földsáncok mögött azonban
zsibajgott a tábor.
– A török megint levelet ir, – mondotta Dobó.
Egy iv fehér papiros volt a kezében. Megfuvatta a gyülekező jelet. A
pihenő katonák két perc mulva ott álltak hadi rendben.
Dobó szólott:
– Vitézek! Azért hivattalak benneteket össze, hogy megdicsérjelek. A vár
első ostromát olyan keményen vertétek vissza, amint magyar katonákhoz
illett. Nem láttam köztetek gyávát egyet se. Megérdemlitek a hősi nevet!
A török eltakarodása után magam megyek fel a király ő felségéhez, és
magam kérek nektek jutalmat; de addig is, mig ezt megtehetem, van
köztetek négy ember, akinek a vár csekély pénzéből jutalmat kell adnom.
Álljon elő Bakocsai István, Török László, Komlósi Antal, Sonci
Szaniszló.
A négy vitéz kilépett a sorból és Dobó elé állott. Mind a négynek be
volt a feje kötve.
Dobó folytatta:
– A külső vár falára felhatolt az ellenség és kitüzte az első zászlót.
Bakocsai Antal, közvitéz egymaga rohant a janicsárok falkája közé.
Kiteperte a zászlót a török kezéből és vissza ledobta. Addig is, mig a
királyi jutalmat megkapja, tizedessé léptetem elő s ötven denárt és egy
öltözet uj ruhát kap.
Sukán számtartó beleolvasta az ötven denárt a vitéz markába.
Dobó folytatta:
– A vár zászlaját a fallal együtt ágyú-golyó sodorta le. Kiesett a
törökök közé. Török László egymaga kiugrott a résen és visszahozta.
Addig is, mig királyi jutalomra vár, kap a vár pénzéből egy forintot, és
egy öltözet purgomál posztó-ruhát.
A vitéz diadalmasan pillantott körül. Sukán a jutalmat a markába
olvasta.
Dobó folytatta:
– Az ókapunál is kitüztek egy zászlót. Komlósi Antal a falra rohant, s a
török jobb kezével együtt levágta. Addig is, mig királyi jutalmat vár,
két forintot kap és egy öltözet ruhát.
A negyedik vitéz volt még hátra.
– Soncy Szaniszló, – mondotta Dobó, – mikor a tömés kiszakadt és
százával dőlt volna befelé a török, te egymagad ugrottál oda, és nem
nézve hányan vannak, agyba főbe verted a betolakodókat, mignem segitség
érkezett. Jutalmad a királyén kivül most még csak két rőf stamet posztó,
és egy forint.
A posztónak abban az időben nagy ára volt, s mivelhogy egyenruhát a
katonák nem viseltek, egy ilyen öltözet posztóruha, bizony egész életre
elszolgált. A mi meg a pénzt illeti, ha azt nézzük, hogy Dobónak a
főkapitányi egész évi fizetése 600 frt volt, s hogy amit ő a vár
pénzének emlegetett, az alatt az ő erszényét kellett érteni, a pénzbeli
jutalmat nem lehet keveselnünk.
Dobó még ezt mondta:
– Nem a vitézségtekhez szabtam ezt a jutalmat, hanem a vár erszényéhez.
Kivületek sokan vannak a seregben, akik szintén hőstetteket cselekedtek;
magam láttam, hogy némelyik harminc törököt is agyonvert, s hogy többet
ne emlitsek, itt van a Nagy Lukács serege. Tudjátok mit cselekedett!
Mosthát értsétek meg: csak a legislegkiválóbbakat akartam megdicsérni,
akik az életöket a hazáért a bizonyos halál veszedelmében forgatták.
A kapu felől jelző kürt szólalt meg, s rá egy percre egy idegen paraszt
ember kopogott a piacon Dobó felé.
A kezében levél volt.
– Menjetek a dolgotokra, – mondotta Dobó a katonáinak.
Egy szót szólt még Mekcseynek, s mikor a parasztember hozzáért,
megvetéssel pillantott rajta végig; s anélkül, hogy kihallgatta volna,
lóra ült.
A parasztot a tisztek fogadták.
A levelet anélkül hogy elolvasták volna, kétfelé szakitották. Felét a
tűzre dobták, felét megetették vele, azután ő is csak bekerült a
tömlöcbe, s gondolkozhatott arról, hogy nem jó dolog a töröknek
szolgálni semmiképpen se.
Sári Andrásnak hivták ezt az embert. Fehérvárról hozta magával a török.
Egy óra hosszáig várt a török, hogy kijön-e az ember megint a kapun vagy
sem? Mikor látták, hogy az egriek nem leveleznek, ujra megdördült minden
ágyú a falak körül s a vár alatt ásott árkok megteltek török
harcosokkal.
De mig eddig csak az Allah kiáltások s gúnyos megjegyzések hangzottak a
török táborból, most minden oldalon azt kiáltották:
– Adjátok meg magatokat! Csúfos végetek lesz, ha nem engedtek!
Másik hang:
– Azt gondoljátok, mindig visszaverhetitek az ostromot? Ez csak próba
volt! A csecsemőnek se kegyelmezünk!
Ismét másik:
– Hagyjátok ott Dobót! Ha meg akar halni, haljon meg maga! Aki kijön a
várkapun, semmi bántódása nem lesz! Elviheti magával pénzét, fegyverét!
– Aki ki akar jönni, csak fehér kendőt tüzzön a dárdájára! – orditotta
fel az árokból egy hegyes sisaku vén szpáhi.
– Ezer aranyat kap, aki bennünket kiereszt! – kiáltotta egy structollas
janicsár aga.
Erre valami hárman rálőttek, de ő idejében lebukott.
– Dobó meg van bolondulva! – hangzott ismét másik oldalról a kiáltás. Ti
ne legyetek bolondok! Az első, aki kijön a várból, száz aranyat kap, az
utána való husz kijövő tiz-tiz aranyat, s békén elmehettek!
A magyarul tudó öreg katonák kiáltoztak igy az ellenséges táborból; de
kiáltoztak tótul is, németül is, spanyolul, olaszul is.
A várbeliek pedig nem feleltek nekik se magyarul, se tótul, se németül,
se spanyolul, se pedig olaszul.
A kiáltozás mindinkább megújult. Az igéret egyre fényesebb, a fenyegetés
egyre borzalmasabb. Végre Gergely a maga falán nekiállitotta a maga
dobosait, trombitásait, kürtöseit s valahányszor lenn valamelyik török
kiáltozásba kezdett, megperdült a dob, és gúnyosan rikoltozott a kürt,
vagy leharsogta a trombita.
A vár népe ezen földerült. A többi oldalon is kiállitották a dobosokat,
kürtösöket, a három várbeli sipos is megtalálta a maga dolgát. A vitézek
közül meg akinek vaspajzsa volt, azt csattogtatta. Pokoli lárma fojtott
el minden további bekiáltást.
Paksy Jób[7] lovas hadnagy engedelmet kért Dobótól, hogy hadd üssön ki a
kiáltozókra.
Herkulesi erejü szép szálas legény volt ez a hadnagy. A bajusza, mikor
reggelenkint kihúzta, a két füléig ért. Az ostromban egyetlen vágással
ketté hasitott egy sisakos törökfejet, úgy hogy az erős sisak is kétfelé
esett.
Csak száz embert kért.
– Ne okoskodjál Jób öcsém, – felelte Dobó, – hátha valami baj ér.
De Paksy Jób égett a haragtól. Lefelé licitált, mint Ábrahám a sodomai
úton:
– Csak ötvenet. Csak huszat.
Utoljára már csak tiz embert kért, hogy egyet fordulhasson.
Dobó talán ezt sem engedte volna meg, hanem ekkor már csoportosan
sorakozott Paksy mellé a sok harcvágyban égő katona. Kipirosodott arccal
kiáltozták:
– Nagyságos kapitány úr!
Dobó attól tartott, hogy ha még tovább is ellenkezik, nem az ő okos
ovatosságának tulajdonitják, hanem annak, hogy kevesli már a várbeli
erőt, s aggódik, vagy magyarán szólva: fél. Hát azt mondta nekik:
– Ha éppen kedvetek van elpusztulni, csak menjetek.
– Hányan? – kerdezte Paksy, szinte rikoltva az örömtől.
– Kétszázan, – felelte Dobó.
Azzal hátat forditott nekik.
A patakra nyiló kapu még ép volt. Paksy kiválasztotta a maga kétszáz
emberét, s kirontott.
Ez déltájban történt.
A patak tele volt lóitató akindsival. Egynéhány tevét is itattak ottan.
A kétszáz katona villámként csapott rájok. Hullott az akindsi mint a
répa. Paksy ahogy előlment, utcát rombolt rajtok, s páncéla, lova
piroslott a jobboldalán a vértől.
A többi is követte a példát, s az akindsi-had az ijedelem
kiáltozásaival, egymást törve forditott nekik hátat, mig két felől a
janicsárok ezrével rohantak reájok.
De akkor az történt, hogy a Paksy lova megriadt egy tevétől, s oldalt
ugrott. Paksy éppen ebben a pillanatban mért egy drótinges szpáhira egy
iszonyu vágást. Lelódult az oldalt ugró lóról. A lovát szügyön döfték. A
ló végig hemperedett Paksyn, s ott maradt mellette.
A többi legény ezt látva körbe állt Paksy körül, s iszonyuan
vagdalkozott, hogy a hadnagynak ideje legyen fölkelni.
Az azonban nem történt meg: Paksynak kificamodott a lába. De igy ültében
is forgatta a kardot; szurt vágott maga körül. A sisak leesett a
fejéről, s akkor egy janicsár a fejére vágott.
A várfalakon visszahivót harsogtak a trombiták. A legénység megfordult s
átvágta magát a török sokaságon. Csak tiz legény maradt ottan Paksy
körül. Ezek egyszer csak dárda-erdőben találták magukat.
A törökök azt kiáltozták nekik:
– Adjátok meg magatokat!
A tiz legény, egyik a másik után eresztette le a kardját.
Megadták magukat.
– Gyávák! – kiáltották haraggal a várból.
Mekcseyt alig lehetett visszatartani, hogy ki ne rontson.
*
Egy óra mulva magas tányér alaku emelvényt ácsoltak a Király-széken.
A török hóhér ott a dombon a várbeliek szemeláttára azon az emelvényen
törte vaskerékkel össze a sebesült egri vitézeket, Paksy kivételével
valamennyit.
(Paksynak bizonyosan azért kegyelmeztek meg, mert megtudták tőle, hogy a
komáromi kapitány öcscse. Mint később kitudódott, levitték
Konstantinápolyba, a Héttoronyba, és csak nagy váltságdijért eresztették
szabadon.)