A Szent Mihálynapi ostrom délig tartott. Délután hűlt az ágyú mind a két
részen. A várban a _circumdederunt_ zsoltár hangzott, lent a vár körül a
tábori dervisek szedték szekerekre a holtakat, meg azokat a
sebesülteket, akik a maguk erejéből nem birtak tovább mozdulni.
A vár kivül-belül feketéllett a vértől. A bástyákon és az ostrom négy
helyén az asszonyok hamut és kőport hintettek a halál tócsáira. A
szeglettoronynyal leomlott janicsárokat a várbeli hóhér dobálta le.
Zászlóikat behordták a lovagterembe. Fegyvereiket odaszórták a
katonáknak: kinek mi tetszik, vehet belőle.
Minden janicsárnak a ruhájában, övében vagy süvegében találtak pénzt.
Aranyat ezüstöt. Nem sokat. Azt a vár ládájába pecsétes zacskóba tették.
Az ostrom után szét fogják osztani.
Azokat a katonákat, akik legkevesebb ideig küzdöttek, Dobó mindjárt ebéd
után a falak javitására rendelte. Legelsőbben is a ledöntött torony
köveit hordták el. Estig szedték azok közül az oda sajtolt török
halottakat.
Ezen az éjjelen Hegedüs hadnagy künn hált a Sándorbástyán Gergelylyel.
Az éj hüvös volt. A hold széles sarlója ragyogva úszott a csillagok
között. Gergely egy boltozat alá hozatott maganak és két hadnagytársának
szalmazsákot. A boltozat előtt tűz égett.
És amint ott feküsznek a tűz langyos leheletében, azt mondja Hegedüs:
– Te tudós ember vagy Gergely. Én is papnak készültem, de elcsaptak.
Húsz törököt vertem le ma a saját kezemmel, s ezek között volt egy,
amelyik kétszer rám csapott. Hát nem mondhatod azt, hogy nincs bennem
bátorság.
Gergely felkönyökölt. Érezte ebből a bevezetésből, hogy vagy tanácsot
kérnek tőle, vagypedig olyas valamit mond neki a kassaiak hadnagya,
amire bölcsen kell felelnie.
A hadnagy ült a szalmazsákon. A köpönyege derékig kéklett rajta. Sárga
bőrdolmány volt azon alól, hát nem fázott.
Folytatta:
– Mégis sokszor eltünődöm, hogy az ember csak ember, akár le van
borotválva a feje, akár nincs. Éshát mink tulajdonképpen gyilkolunk.
– Embert ölünk, – felelte Gergely.
– És azok is ölnek minket.
– Persze, hogy ölnek. Ha azok fegyver helyett csutorával másznának a
falra, mink is csutorával fogadnánk őket, s vér helyett bor folyna.
– Ezzel tisztában vagyok, – felelte Hegedüs.
Egyet nyelt és oldalt nézett a tűzbe, mint aki habozik, hogy szóljon-e
vagy se? Végre azt mondja:
– Azt magyarázd meg nekem: mi a bátorság?
– Az imént mondtad, hogy magad levertél húsz törököt, s te kérdezed-e mi
a bátorság?
Hegedüs, mintha nem is hallotta volna ezt a feleletet, tovább beszélt:
– Ha egy olyan okos ember volna közöttünk, akinek annyi esze volna, mint
nekünk mindnyájunknak, vagy mondjuk: annyi esze volna, mint minden
embernek összevéve a világon, azt hiszem, az nem volna bátor.
Ránézett Gergelyre. A tűzfény Gergelynek szembe sütött, neki csak az
arca kidudorodó csontjait vonalozta körül.
Mit akart ezzel mondani?
Gergely nyugodtan felelte:
– Sőt éppen az volna a legbátrabb. Miről gondolod, hogy nem volna bátor?
– Arról, hogy jobban meg tudja becsülni az élet értékét. Mert hogy mink
itt vagyunk ezen a földön, az bizonyos, de hogyha fejünket veszi a
török, nem bizonyos, hogy élünk-e tovább. Ami megvan, azt az ilyen
nagyeszü ember nem veti el olyan könnyen magától csupán azért, hogy azt
mondják: derék ember volt!
– Én is gondolkoztam már ezen, – felelte Gergely, – s azt találtam, hogy
csak a középszerü elme ragaszkodik az élethez. A gyönge elméjű ember
azért bátor, mert nem érti a halált. Az erős elméjű ember meg azért
bátor, mert érti.
– A halált?
– Azt. A gyönge elméjű ember állati életet él. Az állat nem ismeri a
halált. Nézd a tyukot például: mennyire védi az ő csirkéit. Mihelyt
azonban felfordul a csirke, minden sajnálkozás nélkül ott hagyja. Ha úgy
értené a halált, mint a középrendü ember, úgy-e hogy sajnálná, siratná?
Tudná, hogy az ő gyermeke elvesztette az életét. De a kinek a halálról
nincsen fogalma, annak az életről sincsen. És most nézzük az erős elméjü
embert. Ez meg éppen azért bátor, mert érzi, hogy a test nem mindene.
Hogy hol voltunk, mielőtt éltünk volna? hová leszünk, mikor már nem
élünk? azt ebben a földi testben nem tudjuk. De mi is lenne belőlünk, ha
tudnánk? Hiszen akkor nem a mostani dolgokról gondolkoznánk, hanem
arról, hogy ez meg az az ismerősünk mit csinál a másvilágon, meg hogy
ott azok a dolgok, amiknek a folyásában voltunk, hogy folynak tovább?
– Jójó, – felelte Hegedüs, – a papoktól sokszor hallok ilyenféle
beszédet. De ennek a földi életnek bizonyára van értéke, s nem arra
való, hogy egy egy gyött-ment pogánynak legyen kit levágnia.
A tűz pattogva égett, s aranynyá változtatta a szalmazsák mellett fekvő
vérteket és kardokat. Gergelynek egy bőrpaizs volt a párnája. Visszadőlt
arra és álmosan felelte:
– Bolondokat beszélsz jó Hegedüs. Az állati ember vakon cselekszi néha a
jót, az értelmi ember mindig tudva. Tudod te azt jól, hogy nagy és szent
dolog a hazát védeni, épp olyan, mint mikor az édes anyját védi az
ember.
S a köpönyeget a fülére rántva, folytatta:
– Hol van az megirva, melyik törvényben, hogy az ember védje az anyját a
saját élete árán is. Az állat bizony nem is védi. De az ember, a
legbutább épp úgy, mint a legértelmesebb, neki rohan az anyja
megtámadójának, s ha meghal, érzi, hogy ez szerencsétlenség ugyan, de
másképp nem cselekedhetett.
S álmos hangon folytatta:
– Isteni törvény mozgatja néha az akaratot. A szeretet isteni törvény. A
anya-szeretet, a haza-szeretet egy. A lelket nem ölheti meg a török.
Hegedüs nem szólt többet. Ő is végigdőlt az ágyon. A várban nem
hallatszott más, csak az őrök egyforma sétálása, meg az egyik malom
csöndes morgása, s a ló lépései, amint a malmot hajtotta.