Valami tiz kis lépcsőn kellett lemenni. Akkor a lyuk hirtelen
kiszélesedett. Rakott volt, mint a pince, s fennállva lehetett benne
menni.
A levegő fojtott volt, a lyuk koromsötét. A falakat itt-ott a salétrom
fehér virága foltozta be. A kövek nyirkos hideget leheltek.
Miklós ment elől. Vitte a gyertyát. Olykor bokáig érő vizben mentek,
olykor kőbe akadtak, amely a boltozattól vált el. Ilyenkor Miklós
hátraszólt:
– Vigyázzon tekintetes asszony: kő van az útban.
A szava tompán hangzott, mint a posztóval bevont dobé. A falak elnyelték
itt a hangot. A föld néhol dobogott a lépéseik alatt. Erre bizonyosan
egy másik alagút is van. Micsoda nép épithette ezeket? Még akkor nem
irtak történelmet, mikor ez épült. Ki tudja micsoda népfajok éltek már
ezen a földön mielőttünk? Meglehet olyan népfajok, akik műveltebbek,
szebbek, erősebbek voltak mint mink; akik a maguk korát újkornak
nevezték; akik azonban épp úgy küzdöttek egymással, mint mink.
Oh micsoda vadállat a földön az isteni ember!
Miklós ismét visszaszólt:
– Vigyázzunk tekintetes asszony: hajolni kell!
S hajolva ment tovább.
A föld egyre emelkedett, a boltozat egyre alacsonyodott.
Miklós már négykézláb ment tovább. Éva megállt.
– Menjen csak Miklós, – mondotta. – Ha az alagút betömődött, vissza kell
térnünk az ásóért.
Miklós tovább mászott. A gyertyafény egyre keskenyedett, végre eltünt.
Éva maga maradt a sötétségben.
Letérdelt és imádkozott.
– Oh én Istenem, szegény bolyongó lelkemnek atyja, látsz-e engemet itt e
vak mélységben is? Csak egypár lépés választ el az én Gergelyemtől.
Azért adtál-e össze minket, hogy ily szerencsétlen módon legyünk eltépve
egymástól. Hozzád forditom arcomat, remegő szivemet. Istenem, itt az
ellenség lába alatt, a föld fekete mélységében: engedj hozzájutnom!
A fény ismét megjelent. Csakhamar Miklós is előbukkant. Hason csúszott,
aztán meggörnyedve jött fel a mélységből.
– Az alagút husz lépésnyire szűkűl, aztán tág tíz lépésen át. Itt az út
kétfelé válik, de mind a kettő be van omolva.
– Vissza kell mennünk az ásóért, – felelte Éva. – Ásnunk kell reggelig.
De minden órában meg kell jelennie Miklós a sátor előtt, hogy gyanut ne
keltsünk.
A fiu szótlanul engedelmeskedett.
– Ha az uramhoz jutok Miklós, – mondotta Éva, – meg fogjuk hálálni a
maga jóságát. Az uramat Dobó nagyon szereti. Beszerzi magát íródeáknak
Dobó mellé.
– Nem fogadom el, – felelte Miklós. – A gyermek az én hibámból veszett
el, s az én segitségemmel kell megkerülnie. Mihelyest megkerül, fogom a
vándorbotot, s megyek az iskolába.
Szegény Miklós te! Nem mégy te az iskolába többet soha!