Az egri vártól északkeletnek van egy magas hegy. Ez az Eged. Voltaképen
Szent Egid, vagy Szent Egyed volna az igazi neve, de hogy az _Egyed_
nevet be nem vette soha a magyar gyomor, ma is csak Eged annak a hegynek
a neve. Annyira van az Egertől, mint a Szentgellérthegy Kőbányától. De
sokkalta magasabb és testesebb.
Ha ennek a hegynek az irányában valami erős kezü ember kilőne egy
ludtollal szárnyazott nyilat, az a nyil átrepülne azon a dombon, ahol a
török ágyúk egyik falkája dörög, és abba a völgybe hullana, ahol a
tábori gyülevész nép ütött tanyát. A kereskedők, a lócsiszárok, a
borbélyok, a dervisek, a kuruzslók, köszörüsök, szörbet és halve árulók,
a kötéltáncosok, a rabszolgakereskedők, zsibárusok, cigányok s más eféle
nép telepe most ez a völgy. Innen járnak nappal a táborba kalmárkodni,
csereberélni, hulladékot lesni, népet mulattatni, kuruzsolni, lopni,
csalni, szóval: _élni_ a katonák közé.
Október másodikán, a Szent Mihálynapi ostrom után harmadnapra egy fiatal
deli érkezett ide a tárkányi erdő felől. Lóháton ült. Atilla,
szűknadrág, sárga bakancs és teveszőr-köpönyeg volt rajta. Turbán
helyett a delik szokása szerint a köpönyeg csuklyája födte a fejét. Az
öve körültüzködve handzsárral. A vállán ijj és puzdra. Egy megláncolt
lábu magyar fiut hajtott maga előtt. Az meg egy ökröt. Ökör és fiu
láthatóképpen a deli zsákmánya volt.
Ezen a tájon szőlőültetvények vannak. A magyar nem szüretelt az idén. De
tele is van a szőlő törökkel. Akármerre néz az ember, turbános vagy
prémsapkás alakok bukdácsolnak a szőlők között.
Némelyik rákiált a fiatal delire:
– Hol szedted azt a gyönyörü zsákmányt?
De azok éppen akkor hajtják legdühösebben az ökröt. Nem felelnek.
A deli: Éva.
A rab: Miklós.
Őrök nincsenek erre, vagy ha vannak is, azok is böngésznek a szőlőben.
Minek az őr, ha nincs ellenség? Bornemisszáné feltartóztatás nélkül jut
a téglaégető völgybe, ahol a szennyes és diszes sátorok összevisszasága,
az ebek és cigánypurdék sokasága lármázza őket körül. Aztán a kereskedők
jönnek s licitálnak egymásra:
– Hogy adod a fiut? Én adok érte ötven piasztert.
– Én adok érte hatvan gurust.
– Én hetvenet.
– Az ökörért adok husz piasztert!
– Én harmincat.
– Negyvenet.
A deli nem áll szóba senkivel.
A kezében dárda van. Azzal vigyáz folyton hol az ökörre, hol a rabra. A
rab kezében ostor pattog.
Leballagnak a téglakemencéhez. Itt még tarkább a kép. A téglákból a
cigányság házakat hevenyészett. Tető helyett galylyal vagy ponyvával
boritotta be. A kemencékben is tanyát vert egynehány cigány család.
Sütnek, főznek, heverésznek az őszi napon.
A vén diófa alatt valami lócsiszár keritett magának helyet. Éva csak a
délfelé való tizedik lépést nézte. Ott volt a lovak állása. Mellette a
csiszár négy-rudu sátora, s kiirva reá török betűvel a koránból vett
idézet:
„Amint Allah akarja, ugy leszen.“
Mert a török kalmár sohasem a maga nevét irja a boltjára, hanem csak egy
idézetet a koránból.
Éva meglátta a követ. Valamikor malomkő volt az. Régen ott fekhetik. Ugy
bele van süppedve a földbe, hogy csak a félkaréja áll ki. A közepéből
magasra nőtt a fű, s rajta meg egy két bokor kövirózsa vert tanyát.
Éva behajtotta az ökrét és rabját a lovak közé. A dárdáját beleszúrta a
malomkő közepébe.
A kereskedő hajlongva jött elő.
– Hogy adod a rabot? – kérdezte a szakállát simogatva.
Éva jelezte, hogy ő néma.
A néma katona nem ritkaság, s ha még hozzá se szakálla se bajusza, a
török előtt egyszerre világos, hogy ez olyanféle Isten teremtése, aki
most deli ugyan, de amikor nem deli, az a kenyérkeresete, hogy abból él,
amije nincsen.
Hát a görög beszélt:
– Otuz gurus. (Harminc piaszter.)
Éva jelezte, hogy csak az ökör eladó.
A görög megnézte az ökröt elől-hátul; megtapogatta egy emelő mozdulattal
a szügyét, s igy szólt:
– Jirmi gurus. (Husz piaszter.)
Éva a fejét rázta.
A kereskedő harminc s végül harmincöt piasztert igért.
Éva ezalatt leült a kőre, s a lába szárát fájdalmasan tapogatta. Nyers
hus volt odakötve. Át is ütődött a leve a kékposztón.
Mikor a görög harmincöt piasztert igért, Éva jelekkel s dárdahegygyel
mutatta, hogy egy sátort szeretne, mégpedig ezen a helyen.
A görög látva a deli halványságát és kimerültségét, érthetőnek találta,
hogy a deli át akarja pihenni az ostrom hátralevő részét. Három-négy
rongyosnál rongyosabb sátort is hozatott elő a szolgájával. Tessék
választani.
Éva kiválasztotta a legnagyobbat, amelyik a legfoltosabb volt, s
rámutatott az ökörre, hogy elvihető. A kereskedő kevésnek találta érte
az ökröt. Éva odaadta a lovát is, de jelezte, hogy a sátort felállitva
kivánja átvenni.
Hát a kereskedő neki nógatta a maga két szerecsenjét, s azok ott Éva
fölé kifeszitették a sátort.
No ez simán ment.
– Az Isten segit minket! – susogta Éva az örömtől szinte reszketve,
mikor Miklóssal a sátor belsejében magára maradt.
Mármost csak az volt a kérdés, hogyan és mikor emeljék el a követ?
Nincs más hátra, csak egy rúdat kell szerezni. Azt beleteszik a malomkő
lyukába, s felbillentik a követ.
Rúdat szerezni pedig nem nehéz, csak a lovak korlátfájából kell egyet
elvenni, s ez éjjel megtörténhetik.
Kiültek a sátor elé, s elővették a tarisznyát.
Az ágyú dörgött a dombon túl. A lombok között a várnak egy tornyát is
látták. Félig rom volt már az a torony, de ők mégis örömmel nézték, mert
azt mutatta: hova jutnak még ezen az éjszakán.
A mindenféle nép ott zsibongott körülöttük. Olykor katonák is jöttek.
Többnyire lovat vettek, vagy a kuruzslókat keresték fel. A
cigánytalizmánoknak is nagy volt a kelete. Nem igen biztak bennök, de
azért vették. Egy szőrös mellü azabnak koszoruként függött a sok
talizmán a mellén.
– Mit gondol, Miklós, – szólt Éva a köpenyegén végigdőlve, – nem
lehetne-e nekem a fiamat megkeresnem? Ahogy idáig eljutottam, beljebb is
eljuthatok.
– Már megint ezen töprenkedik a tekintetes asszony?
– Nem tartóztat fel senki ebben a ruhában. Megkereshetem, megtalálhatom
a seregben is. Eléje állok Jumurdsáknak, és azt mondom neki: Itt a
gyürü, add ide a fiamat!
– Erre ő elveszi a gyűrűt, és nem adja ki a fiut.
– Nyomorult gazember!
– Hiszen ha nem az volna. De még ha becsületes volna is, mi lenne, ha a
táborban valamelyik tiszt parancsot kiáltana kegyelmednek? Lehetnek
olyan csapatok, ahova delinek nem szabad keveredni. Az ágyúk telepe is
zárt hely lehet. Mindjárt észrevennék, hogy kegyelmed idegen a táborban.
– Elfognának, az bizonyos.
– S még ha el nem fognák is, Jumurdsák ki nem eresztené a markából.
Éva felsóhajtott. Kibontotta a tarisznyát. Kenyeret és hideg csirkét
vett elő. Kirakta egy kis bőr-abroszra.
– Együnk, Miklós.
Végre bealkonyodott. Az ágyúdörgés megszünt. A sötétségben csakhamar
aludni tért mindenki.
Éva egy tekercs gyertyát vett elő a tarisznyából. Tüzes taplóval
meggyujtották.
Éjféltájban Miklós kilopódzott a sátorból, s nehány perc mulva egy
karvastagságú rúddal tért vissza.
Beledugták a malomkőbe, s elmozditották.
A kő alatt nem volt más, csak a nedves fekete agyagföld, meg egypár
fekete bogár.
Éva odatoppantott a lábával a kő helyére.
Ez a toppantás kérdés volt a földhöz: üres vagy-e?
A föld tompán dobbant:
– Üres vagyok.
Éva a tarisznyából ásót vett elő. Rászoritotta a dárdája nyelére s
ásott. Miklós kézzel kaparta a földet.
A második arasznyi mélységben az ásó deszkára koppant.
Erős és vastag tölgyfa deszka volt az, de már félig korhadt. Kiásták,
kiemelték. Azon alól már ott tátongott egy gyermekderék vastagságu,
sötét kőlyuk.
– Menjen előre, – mondotta Éva.