I.

Szarvaskő kapitánya ott állt egésznap a vártoronyban, és hallgatta

hogyan dörög az ágyu Eger felől.

Itt szépen sütött az őszi nap. Az erdő alig egypár napja indult

sárgulásnak, s hogy eddig mindennap esett az eső, s minden éjjel tiszta

volt az ég, a fák alja és a patak mente kizöldült. Mintha nem is ősz

volna, hanem tavasz.

Eger annyira van Szarvaskőtől, mint Isaszeg Gödöllőtől, vagy Siófoktól

Füred a vizen át. Mikor reggelenkint az ágyuk megdördültek, a felhő

megtömegesült az égen, s egy óra nem telt belé, hullt az eső. Néha

szennyes eső is hullott. Az az egri ágyuk füstje volt. Idáig elhozta a

szél a felhőbe belekeveredett füstöt, s mintha a mennybéli kéményseprők

mozsdóvizét öntenék alá, úgy bemocskolta ez az eső a szarvaskői falakat,

az udvart, a sziklákat, és a várkapitány úr őszirózsáit.

Szarvaskő olyanféle kis vár, mint Drégely volt. Magas vaskő-sziklán

épült, s mintha a feltornyosult sziklák tetejét faragták volna ki

várnak, olybá tünt fel annak, aki először látta. Dehát kicsiny volt.

Mindössze három ház fért el rajta, s udvara csak annyi, hogy egy kocsi

megfordulhatott benne. Hát inkább vadászkastély volt ez, mint vár.

Menedéknek csak abban az időben lehetett használni, mikor még az ágyu a

jövendő idők találmányai közé tartozott. Most már legfeljebb arra jó,

hogy pihenője legyen az Egerbe vonuló csapatoknak, s hogy postaállomás

legyen, mikor Egert ellenség szállja meg.

Ha Eger elesik, Szalkay Balázs uram lóra ülhet a maga negyvenkilenc

katonájával és mehet az északi megyékbe a rokonaihoz, – hacsak úgy nem

akar tenni, mint a haragos Szondy, vagy mint Nyári Lőrinc a szolnoki

kapitány, aki ennek a hónapnak a negyedikén egymaga állott ki a

százezernyi török ellen a vár kapujába; – a jó Isten tudja mit gondolt

magában.

Hát ott állt a jó Szalkay Balázs a toronyban. Sarkig érő, vargányaszinű

galléros őszi mente volt rajta, s rókaprémes kucsma a fején.

Aggodalommal meresztette nedves kék szemeit arra a magas hegyre, amely

az Eger felé való látást elfödte előle. Egert nem láthatta, hát nézte a

hegyet. Ha másfelé nézett volna, akkor is hegyet látott volna, mert a

hegyek sokasága állja körül ezt a várat, s a hegyek köröskörül olyan

közel vannak, hogy egy jó puskával akármelyik hegyoldalban legelő őzre

rálőhet.

A vár alatt egynehány házacska, s az Eger patak.[6] A patak mentén köves

kocsiut.

Hát állt Szalkay uram a toronyban és nézte a semmit.

Itt csendesség volt. S Balázs uram majdnem hanyat esett, mikor egyszerre

a háta mögött álló őr belerikolt a kürtjébe.

– Jönnek, – mondja az őr mentegetőzve, mikor látja, hogy az ura

megrettent a váratlan kürtszótól, s a kezét pofonra emeli.

– Bivaly! – szól reá Balázs úr, – mit kürtölsz a fülembe, ha itt vagyok!

Tulok!

Lepillant a sziklákon fölkanyarodó ösvényre, hát két lovast lát maga

alatt. Úrfélék. A kisebbik talán apród. Messziről jöhetnek, mert

mögöttük a nyereg culával van megrakva. A vállukon kurta puska. Mind a

kettőn kengyelig érő mente.

– Ezek nem Egerből jönnek, – tünődik fenhangon Szalkay.

– Talán Vas Miklós, – véli a toronyőr.

Kap az ura szaván, hogy az előbbi ostobaságot feledtesse. Azonban rosz

napja van: Balázs urat megint ellobbantja a bosszuság.

– Már hogy jönne Vas Miklós te toklyó! te bivalybornyú! Hát azt hiszed,

hogy annyira van Bécs mint Apátfalva! Apád csutorája, te öszvér!

Mióta Egert vivta a török, mindig ingerült volt ez a jó ember, most meg

hogy a kürtszótól való megrettenését szégyelte a szolgája előtt, majd

felfalta.

Az őr vörös volt röstelkedésében. Nem mert többet szólni. Szalkay uram

fogta a kardja markolatát, s leindult a csigalépcsőn, hogy megnézze

miféle madár jön? Mert két hónap óta mindig csak mentek innen. Jönni nem

jött senki.

A vár udvarán egy fiatal merész-tekintetü s halvány arcu legény állott.

Se bajussza, se szakálla. A két lovat mögötte az apródféle fiu fogta. A

legény ahogy meglátta a gazdát, eléje ment, és a süvegét a kezében

tartva hajtotta meg magát.

– Bornemissza Gergely főhadnagynak az öcscse vagyok. A nevem János. Ez a

fiu meg Réz Miklós diák. A várban van az ő bátyja is.

Szalkay kezet nyujtott Bornemissza Jánosnak. A másiknak nem. Gyakorlott

szeme megismerte, hogy csak ez az ur.

– Isten hozott, – mondotta. – A bátyádat nem ismerem, de ha találkozok

vele, megcsókolom. Kedves vendégem vagy.

Azzal szives kézmozdulatot tett az ajtó felé.

– Köszönöm, felelte az ifju, nem vendégül jöttem, csak egy pár kérdésre:

azt szeretném tudni mi a hir Egerből.

Szalkay vállat vont és Eger felé intett:

– Hallhatod!

– Hallom, hogy ágyúznak.

– Már tizenkilencedik napja.

– Erős a vár?

Szalkay megint vállat vont.

– Erős a török is.

– Van elég katona?

– Ezer kilencszáz harmincöten voltak tizedikén. Azóta folyton lövik

őket.

– A király nem küldött segitséget?

– Eddig nem.

– A püspök?

– Az se.

– De várnak?

– Várni várnak. De ne beszéljünk olyan sokat öcsém. Jer és pihend ki

magadat. A lovakról látom, hogy kora hajnalban indultál.

Látszott Balázs uron, hogy az ilyen szapora kérdések igy a vár udvarán

állva nem kedvesek neki. Ő maga is rég az asztalhoz kivánkozott már, és

csak az ostrom morajlása tartotta odakünn. Az idő már délfelé jár, és

még nem reggelizett.

– Uram – mondotta a jövevény az ajtóban, – az a fiu, aki velem jött,

teologus diák.

– Diák? Hát akkor… Hé diák! – kiáltott vissza. Gyere hát öcsém tarts

velünk!

Szobát adott a vendégeinek, s illatos mosdóvizet. (Varsányi hozott neki

a török táborból holmi rózsaolajat, azzal akart dicsekedni.)

Mikorra a vendégei bekerültek az ebédlőbe, már fel volt teritve, sőt a

sült nyul is ott párolgott az asztalon.

– Mink most nyullal élünk, – mondotta Balázs úr mentegetőzve. Az egri

nyulak mind felhuzódtak erre a lárma elől, hát mit tegyen velük az ember

egyebet, mint azt, hogy megeszi.

Bornemissza most hogy mente nélkül volt, testhez álló meggyszin

kamukában jelent meg az ebédlőben. A diákon csak egyszerü kenderszövetü

ruha volt. Mind a kettőjük derekán egyforma szijjöv, s az övön hajlott

magyar kard.

Az asztalon nem volt más evőszer, csak kanál. Abban az időben mindenki a

maga késével evett. A villát csak kint a konyhában használták.

A két vendég is a derekához nyult. Ott függött mind a kettőnél a

zsebkés. Az idősebbiké gyöngyházas nyelü, aranyos, a diáké csak afféle

fehérvári fanyelü bicska.

– Oh én szeretem a nyulat, – felelte Bornemissza János, – és ez remekül

van megkészitve. Nálunk más módon csinálják. Vajjon az én bátyámról

tud-e valamit kapitány ur?

– Más módon? – kérdezte Szalkay.

A nyúl iránt jobban érdeklődött.

– Sokféle módja van, – felelte Bornemisssza János. Nálunk borban mossák

meg a nyulat, aztán egy kis vizzel teszik fel a tűzre. Kenyérszeletet is

raknak belé s azzal főzik, de vigyáznak rá, hogy a lé el ne sustorogjon.

Mikor a lé forr, elveszik a tűztől, kiveszik a húst, s a levét

megszürik. Most következik a megszürt lébe a szegfü, a bors, a sáfrány

meg a gyömbér. De vajjon megtudjuk-e még ma, hogy a várban mi történt?

Vajjon az én szegény bátyám nem halt-e meg?

S a szeme könybe lábadt.

– Hát ecetet nem tesztek hozzá? – kérdezte tovább Szalkay, anélkül hogy

felpillantana.

– Dehogynem, de ezt csak a végén, mikor másodszor kerül a nyul a lébe.

Nekünk még ma Egerbe kell jutnunk.

Szalkay végig leszopta a nyulcomb csontját, aztán kocintott a

vendégeivel.

Azok nem ittak bort.

– Hm, – mondotta Szalkay.

Megtörülte a bajszát az asztalkendőbe és ismét azt mondta:

– Hm.

Egy darabig hallgatott; egyszer aztán felkönyökölt az asztalra, és

megszólalt:

– Az egri várba?

– Oda, oda, – felelt a sápadt Bornemissza János. Még ma este.

– Azt szeretném tudni hogyan: úgy-e mint a madár, vagy úgy mint a

kisértetek: kulcslyukon.

– Mint a vakondok édes bátyám.

– Vakondok?

– A várnak földalatti útjai vannak.

– Földalatti útjai?

A fejét rázta.

Bornemissza János a kebelébe nyult, és kivett egy pergamenlapot. Letette

Szalkay elé.

– Ihol van: ezek a vörös vonalak.

– Tudom, – felelte Szalkay a rajzra pillantva. Ezek ugyan itten itt

vannak, de ottan nincsenek ám ott. Ezeket még Perényi idejében belőtték.

Most már a vendégen volt a csodálkozás sora.

– Belőtték?

– De be ám. Mikor Perényi ketté szakitotta a Szent-István király

templomát, ráakadtak az alagutakra, s mindegyikbe beleágyuztak.

Valamennyi leszakadt. Nem magyar csinálta azokat az utakat. A magyar

ember nem gondol szökésre, mikor várat épit.

– Bizonyos ez? – kérdezte a vendég.

– Olyan bizonyos, mint az, hogy itt ülünk.

– Dehát kétségtelenül bizonyos? Honnan tudja kegyelmed, hogy olyan

nagyon bizonyos?

Szalkay vállat vont.

– A Dobó követei hozzám járnak. A török táboron keresztül jönnek-mennek.

A minap egyet le is szurtak közülök. Ha volna csak egy út is, gondolod,

hogy nem azon jönnének?

– Es mikor jön a követ, vagy mikor megy?

– Hát most is van kint kettő! Vas Miklós az egyik, Szabó Imre a másik.

Bécsbe küldötte őket Dobó a királyhoz.

– És mikor jönnek vissza! Mikor mennek be a várba?

– Vas Miklós talán egy hét mulva, Szabó talán két hét mulva. Minden

héten megy innen a követ.

A kérdező szemét elboritotta a könny. Sápadtan és könnyes szemmel nézett

maga elé.

Szalkay felhörpintette a poharát. Megint hümmentett egyet, aztán

hátrahanyatlott a karosszékben, és a szeme szögletéből nézve szólt

csöndesen:

– Hallod-e te Bornemissza János! Úgy nem vagy te János, mint ahogy én

nem vagyok Miklós. És úgy nem vagy te az öcscse Bornemisszának, mint

ahogy én nem vagyok a püspöknek. Asszony vagy te hugom, akármilyen

dolmány van is rajtad; az én szememet meg nem csalod!

– Bocsásson meg Szalkay uram, – felelte a jövevény fölállva. – Nem azért

titkoltam magamat kegyelmed előtt, mintha meg akarnám téveszteni,

hanemhogy engem ne tartóztasson az utamban. Én Bornemissza Gergelynek a

felesége vagyok.

Szalkay felállt és meghajtotta magát:

– Szolgálatára állok hugomasszony.

– Köszönöm. Hát most elmondom, mért jöttem. Az én jó uramnak van egy

török talizmánja. Az, akié volt, ellopta a mi kis fiunkat, s idehozta

Egerbe. Azt gondolta, hogy a talizmán az uramnál van. Nézze, ez az.

S az asszony a kebelébe nyult, és kivette a zsinóron függő remek török

gyűrűt.

– Szép, – mondotta Szalkay a gyűrűre bámulva.

Az asszony folytatta:

– Én egydarabig a soproni katonákkal kerestettem a törököt, de hogy azok

nem találták, magam jöttem utána. A török babonás. Az a talizmán

mindene. Ha lehet, megöli az uramat, ha nem lehet, megöli a fiamat.

Hiszen ha az uramnál volna a gyűrű, akkor talán még beszélhetnének

egymással. Az uram kiadná a gyűrűt, a török beadná a gyermeket.

Szalkay a fejét rázta:

– Kedves hugomasszony: az egriek megesküdtek, hogy a törökkel szót nem

váltanak, semmiféle izenetet tőlük el nem fogadnak. A ki pedig törökkel

szól, vagy vagy velök izenetet vált, az akár tiszt akár közember, halál

fia.

A fejét vakarva folytatta:

– Ha csak tegnap ért volna ide hugomasszony.

– De ki tudja bejutottak-e?

Nagy Lukácsra gondolt a kapitány.

– Most már mindegy, – felelte az asszony. – Nekem be kell jutnom még ma.

Én nem esküdtem meg, hogy a törökkel nem beszélek.

– Dehát hogyan gondolja? Hiszen csak nem verekednek át ketten a táboron?

– Álruhában megyünk.

– Ha álruhában mennek, a városból lövik agyon.

– Felkiáltunk.

– Akkor meg a váron kivül levők kezébe esnek. A kapuk be vannak tömve.

Lehet, hogy ma már kővel is be vannak rakva.

– Hát a követ hogy megy be öt nap mulva?

– Életveszedelemmel. Az talán tudja: melyik kapun várják. Annak van

sipja, jelszava. Az tud törökül. Azt kell megvárniok, ha éppen minden

áron bele akarnak rohanni a veszedelembe.

– És ha én fehér kendővel megyek! Ha azt mondom, hogy egy Jumurdsák nevü

tisztet keresek?

– Kegyelmed szép és fiatal. Ha fiunak nézik is, épp olyan értékes, mint

ha nőnek ismerik. Az első katona, aki megfogja, beköti a maga sátorába.

– De ha én egy tisztre hivatkozom.

– Kétszázezer ember van ott. Nem ismeri az mindegyik névről az összes

tiszteket. Nem is egy-nyelvüek. Perzsák, arabok, egyiptomiak, kurdok,

tatárok, szerbek, horvátok, görögök, örmények, – ezerféle népség. A

tisztjeiket is csak a maguk csapatában ismerik névről, de ez a név is

nem a tiszteké, hanem maguk csinálják. Ha például nagyorru a tiszt, akár

Ahmed annak a neve, akár Hasszán, azt ők maguk között nagyorrunak vagy

elefántnak hivják; ha vereshaju, akkor mókus a neve, vagy vörös réz; ha

sovány és hosszulábu, gólyának mondják. És igy tovább: mindenkinek az a

neve ottan, amiről testileg legkönyebben meg lehet ismerni.

A nő lecsüggesztette a fejét.

– Hát adjon tanácsot Szalkay bátyám.

– Az én tanácsom az, hogy várjunk meg egy bemenőt. Akár Vas Miklós lesz

az, akár más, kegyelmed odaadja neki a gyűrűt, s az beviszi. Akkor

Bornemissza uram majd módját találja, hogyan beszéljen a törökkel.

Ez valóban bölcs tanács volt; de haj, a lázasan lüktető anyai sziv nem

ismeri a _majd_ szót. Ő csak a gyilkot látja, amely a szerettei fölött

lebeg. Az elé kell pajzsot tartani mielőbb!

Éva kiterjesztette a vár alaprajzát, és hosszan belemerült annak a

szemléletébe.

– Ha a várat még a magyarok bejövetele előtt épitették, – szólt aztán a

fejét fölemelve, – a mostaniak nem is tudhatják, mi van alatta. Ime itt

a templom, s innen ágazódik széjjel három földalatti út. Ezeket

csakugyan belőhették. De itt a negyedik út, ez a mostani palota alá

viszen, s messze van a többitől. Ezt nem találhatták meg akkor, mikor a

Sándorbástyát épitették. Vagy tudták, vagy nem. Hol ennek a bejárata

Miklós?

S a fiu elé tolta a papirost.

– A téglaégető kemencéknél, – felelte a fiu egy percnyi szemlélet után.

– Van efféle ottan? – kérdezte az asszony Szalkayt.

– Van, – felelte Szalkay. – Északkeletre van a vártól.

A fiu olvasta a mákszemnyi apró irást:

– Északkeleten téglakemence. Lapos kerek kő; diófától tiz lépés délre.

Ez a bejárat.

– Van ott diófa? – kérdezte ismét az asszony.

– Én bizony nem emlékszem, – felelte Szalkay. – Életemben egyszer jártam

ottan, még Perényi idejében.

– És az a téglaégető mennyire van a vártól?

– Nincs messzire. Negyedóra talán.

– Akkor ott van török.

– Bizonyosan van. Ha egyéb nem, a had kisérő népe: a pásztorok s más

efélék.

– Adhat valami török ruhát kegyelmed?

– Van.

– Deli-köpönyeg is van?

– Az is van, de csak egy. Hanem biz az végig van hasitva.

– Összevarrom, – felelte az asszony. – Egyszer már utaztam igy: delinek

öltözve. Nem gondoltam, hogy valaha hasznát látom.

A kezét a homlokához emelve gondolkozott. Egyszer csak felpattant.

– Nem, – mondotta, – nem maradok addig se, mig bevarrom a köpönyeget.

Még igy jobb lesz. Köszönöm a szives vendéglátást.

S azzal odanyujtotta finom fehér kezét a kapitánynak.

– Dehát csak nem…

– Indulunk azonnal.

A kapitány fölkelt és elállta az ajtót.

– Nem engedhetem. Ilyen vaktában belemenni a veszedelembe… Örökre

vádolnám érte magamat.

Éva az első szónál a kardjára kapott. A másodiknál visszataszitotta a

félig kihuzott pengét, s visszaült az asztalhoz.

– Igaza van, – mondotta megtörten. – Más módon kell mennünk. Valamit ki

kell eszelnünk, hogy el ne fogjanak.

– Éppen ez az, – felelte Balázs úr szintén leülve. – Ha csak egy

hajszálnyi lehetőség is mutatkozik, elbocsátom kegyelmedet.