Szent Mihály nap estéjén körülbelől tizenöt nagy szakadék volt a
falakon.
A külső vár falán volt a legtöbb. A másik nagy törés délkeleten a
szeglettoronynál. A harmadik és negyedik a déli oldalon, ahol a kaput
beszakitották, a magas őrtornyot derékon úgy összelövöldözték, hogy az
ember nem érti, mi tartja? mért nem dől le?
A vár népe már nem győzte a tömést. Előre látható volt, hogy ha
mindnyájan dolgoznak is, fele a rombolásoknak betöltetlen marad.
– Dehát csak dolgozzunk emberek.
Dobó éjfélkor felhivta a tisztjeit a templombástyára, és világitó
golyókat lövetett föl.
– Nézzétek, – mondotta, – azok az erre vonuló földhányások, mint a
vakondok, mikor néha a föld szine alatt túr, azok az árkok mind tele
vannak katonával.
A törökök valóban ezen az éjjelen mind a falak közelébe huzódtak. Látni
lehetett mindenfelé az előtérben a janicsárok vörös zászlóit, a sátrak
között elnyúló ostromlétrákat, s a zsákvászon janicsár sátorokat,
amelyekben tíz-húsz ember is hált. Ez volt most a török gyürü belső
vonala.
– Fiaim, – mondotta Dobó – ez azt jelenti, hogy holnap ostrom lesz.
Háljon mindenki idekünn.
A romlásokba mozsarakat és puskásokat állitott. Az ágyúkat is a romlások
iránt igazitotta. A falak mellett köröskörül ott volt már minden kopja,
lándsa, bomba, csáklya, kasza, ami csak a várban fegyverkészlet volt.
S kezet nyújtott minden tisztjének.
– Fiaim, – mondotta, – tudja már mindenitek a teendőjét. Aludjatok,
amennyit lehet. Az ostromot vissza kell vernünk.
Valami különös morajlás támad a város felől.
Valamennyien arra figyelnek.
A patak felőli kapunál a Varsányi sípja szólal meg élesen.
– Kaput nyissatok, – kiáltja Dobó.
Növekvő lárma a városban. Lódobogás. Fegyvercsattogás. Magyar kiáltozás:
– Kaput nyiss! Lukács jön!
A kapu őrsége Vajda János hadnagy. Ez mindjárt fáklyát gyújtat, s
kitartatja. Hát ott rohan hosszú vonalban a Nagy Lukács csapata, a
piacon éjszakázó dsebedsiken keresztül át a vár felé.
– Le a fáklyát! – kiáltja Vajda, – a kapu alá!
Mert rögtön látta, hogy jobb azoknak sötétben jönniök.
A hidat azonnal lebocsátották, s az orgona oszlopaiból hármat
felrántottak.
A puskások, dárdások mind a kapu köré.
A mi vitézeink egyik a másik után ugrat be. Nyomukban özönlik a török.
S véres dulakodás kezdődik a kapu alatt.
Egy mezitlábas piad macskaként fut fel a hid láncán. A szájában
keresztbe tett handsár. Azt a fáklyatartó őr megpillantja. Egy percig
farkasszemet néznek. Az őr aztán úgy vágja a szeme közé a fáklya tüzes
végét, hogy a török hanyatt esik vissza a sötétségbe.
A többi török ezalatt szakadatlanul Allah akbárt üvöltve, egymás hegyin
hátán tolul be a kapu alatt.
– A hidat fel, – kiáltja Dobó.
A puskások lövése dörgi túl a hangját.
– A hidat nem lehet felhúzni, – harsogja le a kapus.
Látszik is, hogy tele van törökkel.
Gergely ekkor ér oda. Elkapja a fáklyát egy őrtől, s a mozsárhoz töri
magát vele. A következő pillanatban lángot okádva dördül el a mozsár, s
utcát söpör a hidon rajzó törökök között.
A hid ropogva és nyikorogva emelkedik a hatalmas csigákon. A törököket
is emeli fölfelé.
Innen az orgona oszlopai hullanak le, túlnan a hid csapódik fel.
Valami ötven török reked benn kapu-közben. Azok dühösen forognak
csapkodnak mindenfelé, mignem rakásra hullanak a lövéstől, s a dárdától.
Egynehány perc mulva hörgő és vonagló embertömeg fekszik keresztül-kasul
egymáson a sötét kapu alatt.
Dobó már a kapu előtti téren áll.
A fáklyavilágnál huszonkét süvegetlen lovas sorakozik vonalba előtte.
Egy vállas kis ember előlép és megáll.
– Jelentem alásan – mondja diadalmas hangon, – megérkeztem.
– Lukács fiam! – feleli Dobó a kezében levő véres dárdát eldobva. –
Láncot érdemelsz a lábadra gézengúz csavargó! Aranyláncot a nyakadra
derék vitézem!
S megöleli a katonáját.
– Hát hogyan jöttetek be!
– Várnunk kellett kapitány úr, mig annyi törököt tudtunk vágni, hogy
mindegyikünknek jusson egy turbán meg egy köpönyeg. Ki-kirontottunk
Szarvaskőből, s ma este már csak két turbán hiányzott. Varsányi ideadta
a sipját. És bejöhettünk volna észrevétlenül, ha a piacon is lovasság
van. De a gyalogság megneszelte, hogy nem hozzájuk tartozunk, aztán ránk
támadt.
– Kik hiányzanak?
A katonák egymásra tekintgettek. Az éjjeli világosság csak a fél arcukat
világitotta meg. Mind vérzett. Ruhán lovon egyaránt zsinórzott a vér.
– Gábor, – hangzott a szó.
– Bicskey, – hangzott megint.
– Balkányi…
– Soós Gyuri…
Dobónak a szeme megállt egy leányhajú kis legényen, aki a sorban
hátrahúzódva állott, s a lova nyaka mellé rejtette az arcát.
– Balázs! – kiáltott rá, – te vagy?
A fiu előlépett, és letérdelt. Dobó lábához tette a kezében levő véres
kardot, és lehajtotta a fejét szótlanul.
Balogh Balázs volt, az ő legkisebb apródja.