Ennek a jelenetnek tanui voltak a hadnagyok is. A nép is odasereglett,
hogy megbámulja az embert, aki könyezett a füsttől és elkeseredéstől.
– Látod bibást! – mondotta neki a cigány, – minek álltál be
levélhordozsónak?
A levél hol vörös, hol fekete lemezekre bomlott a parázson. Mikor vörös
volt, a betük fekete cifraságokként tüntek fel rajta, mikor meg
elszenesedtek a lapok, akkor a betük egy percig izzó vörösen
kacskaringóztak rajtok.
Gergely is ott állt.
Mikor a paraszt ember belépett a kapun, minden ágyú elhallgatott.
A török várta a választ.
– Kapitány uram, – mondotta Gergely, mikor kiléptek a csoportból, – én
akaratlanul is elolvastam egy sort a levélből.
– Minek olvastad el? – felelte Dobó vállat vonva. Én nem olvastam el,
mégis tudom.
– Hát nem volna érdemes róla beszélni, folytatta Gergely, – de hogy az
az egy olyan igazi pogányos volt, nem állhatom meg, hogy kegyelmednek
meg ne mondjam.
Dobó sem azt nem mondta: mondd, sem azt hogy: ne mondd.
Hát Gergely folytatta:
– Azt volt a sor: „Vagypedig van-e koporsód István?
Dobó erre megfordult:
– Hát van. S ha ezzel azt akarja kérdezni, hogy készen vagyok-e a
halálra, hát erre az egyre felelek neki.
Néhány perc mulva fekete koporsó jelent meg a várfalon. A két sarkánál
két vasláncon két kópja tartotta. A vitézek letűzték a két kópja nyelét
a kőrésekbe.
S akkor a török ágyúk újra megdördültek.