Ezen az éjszakán nyolcvan puskást kivéve minden katona alhatott. A falak
mellett, szalmán és árkokban aludtak. Rajtok és mellettök a fegyver:
kard, dárda; a puskásoknál a puska a falra fektetve, fölporozva, lövésre
peckelve.
Minden tíz-húsz lépésnyire őr állott az alvók között. Az ágyúknál is a
tornyokban is. A város felől való oldalon álltak a legkevesebben.
Aki pedig nem volt katona, az mind fenn volt és dolgozott.
A kőmivesek mellé Dobó odarendelt e az összes parasztságot, a
mészárosokat, molnárokat, lakatosokat, ácsokat, a négy kovácsot, a két
pecért, de még a cigányt is.
A töréseket a leghosszabb szálfákkal állittatta be. Föld deszka és homok
s amennyi kő csak lehetett a sebes munka össze-visszaságában, került a
törésekre. A bedöntött kaput meg kell hordani földdel, kővel, homokkal,
töltött hordóval. Mozsarat eléje, föléje; oldalt szakállas ágyút,
amennyi jut.
A tüfenksik mély árkokban állnak lent, és fel-feltüzelnek, valahányszor
a munkások közül valaki a romlásban megjelenik. Elkerülhetetlen ez néha,
akárhogyan takarják is a fellátást vesszőkasokkal.
A szeglettoronynál Bolyky Tamás tömeti az omladékot. Itt hogy az omladék
háromöles, a gerendákat vasboronával szegezteti össze a borsodi hadnagy.
A boronák jól megtartják a gyepes földet, de bajos kivülről szögezni a
lent fekvő janicsárok miatt.
Hiába lőnek rájuk, hiába szórnak le bombát, azok úgy elburkolták magukat
földhányással és sövénynyel, hogy csak a puskájok hegye látszik ki.
És hát a várbeliek lámpása világit nekik a célpontokhoz.
– Fel a boronákat! – kiáltja Bolyky Tamás.
A parasztok ott állnak a boronákkal, de ezen az éjszakán innen is hárman
kerültek a sebesültek közé.
– Fel a boronákat! – ismétli Bolyky Tamás.
A parasztok habozva állnak.
A hadnagy föllép a szakadék közepébe, s ujra kiált:
– Mozduljatok hát! Ide! Ide!
S a boronák sebesen szállnak fölfelé. Alul ropog a török fegyver. Fent
kopog a kalapács, és zörög, csattog a lánc, amelylyel összecsatolják a
boronákat.
– Ne féljetek! – kiáltja a borsodi hadnagy.
S nem mer félni senki.
Egy golyó elcsattan a hadnagy sisakján, s leüti róla a tolltartó
ezüstöt.
– Gyorsan, gyorsan! – kiáltja egy boronát megragadva.
Hozzákapcsolja a lánccal a gerendához, s a másikért nyúl.
– Tamás! – kiáltja föl Mekcsey, – gyere onnan!
Mert a golyó sűrűn kopog a tornyon, s lent egyre ropog a török puska.
– Azonnal, – feleli Bolyky Tamás.
S még egy boronáért hajol le.
De úgy marad.
– Tamás! – kiáltja Mekcsey megrendülve.
Tamás marad féltérden. A sisak lehull a fejéről; hosszú szürke haja
előre omlik.
Mekcsey fölrohan, s leöleli Tamást a romladék nyilásából; fekteti a
bástyafal belső szögletébe.
– Lámpást ide!
Bolyky Tamásnak viaszfehér az arca. A szakálán vér csordul végig, s
csöpög a földön fehérlő mész-porba.
– Tamás! – kiáltja Mekcsey – tudsz-e szólni?
S könnyezve néz reá.
– Tudok, – feleli Tamás bágyadtan. – Küzdjetek rendületlenül.