És a halálnak ebben a zivatarában, Dobó hol az egyik bástyán jelent meg,
hol a másikon.
A fején ragyogó acélsisak volt most már, a mellén vért, a karján és
lábain védővasak. A kezén vaskeztyü.
Itt az ágyúvédő kasokat igazittatta, amott magát az ágyút.
– Csak azt kell lőni, – mondotta, – amelyik bizonyos. Kiméljük a
puskaport emberek!
Ezt az egyet nem értették a várban.
– A Jankóját ennek a puskapornak, – duhogtak a parasztok, – hát nem
arravaló-e, hogy lőjünk vele?
S nem volt ember a várban, akinek a marka lövésre ne viszketett volna.
Hiszen látnivaló, hogy itt a török az orrunk alatt: irtani kell a gonosz
zsiványait, vagy legalább távoltartani a vártól.
Azonban Dobónak nem mertek szólni. Minél viharzóbb lett az ostrom, annál
jobban a maga markába szedett minden intézkedést.
A török most már a vár keleti részén levő hegyoldalt is mind befolyta.
Sátorok és boncsokok, s közte a tarka hadi nép sokadozott mindenfelé a
vár körül.
A tábori zene hol itt szólamlott meg, hol amott, s a sipok, trombiták és
réztányérok zenéje kisérte az ágyúk szakadatlan mennydörgését.
Ahol meg a falat nem törte az ágyú, a kumbaradzsik dobták ott a bombát,
s az ijjas janicsárok lőtték a tüzes nyilat.
Golyózápor és tűzeső.
Ezektől a nyilaktól és robbanó bombáktól még jobban megzavaradott a nép,
mint a golyótól.
Azonban a gyakorlott hadnagyok itt is csakhamar megjelentek.
Amint az első bombák behulltak és sustorogva, ugrálva szórták a vörösen
szikrázó tüzet, maga Dobó is vizes bőrt ragadott és ráborult a bőrrel
együtt egy ilyen bombára.
A nép bámulva látta, hogy a bomba nem hogy szétvetné a kapitányt, hanem
egy kicsit dibeg-dobog, aztán elalszik a bőr alatt.
A következő bombákat már a katonák fülelték le.
Cserépből meg üvegből voltak ezek a bombák.
– Majd mutatunk mi különbet a töröknek – mondotta Gergely.
S előhozatta a maga bombáit, amelyekkel egy héten át foglalkozott.
Dobó rátette a kezét Gergely vállára:
– Még ne!