Ezen az éjjelen koromsötétség boritotta a várat, a várost, a hegyeket,
az eget, az egész világot.
Dobó későn feküdt le, de éjfélkor ismét végigment a bástyákon. Vastag
posztójú hosszú mente volt rajta, s a fején fekete selyemsüveg. Kezében
az őrségek jegyzéke.
A virrasztó főhadnagy ebben az órában Zoltay. Ez is mentét vett magára,
mert az éj hüvös volt. Amint Dobót megpillantotta a Sándorbástyán,
szótlanul üdvözölte a kardjával.
– Van mondani valód? – kérdezte Dobó,
– Az előbb néztem körül, – felelte Zoltay, – minden ember a helyén van.
– A kőművesek?
– Reggelre végeznek.
– Jer velem, – mondotta Dobó. Megbizok benned, de az őrségnek látnia
kell, hogy én is vigyázok.
Átadta a jegyzéket Zoltaynak, és sorra járták a bástyákat. Zoltay
felolvasta a neveket mindenütt. Az ágyúkat minden bástyán sötétség
takarja. Az ágyúőrök fekete árnyékok. A bástyák és falak boltozatai
előtt minden őrségnél tűz ég. A várakozók ott melengetik a kezüket.
A várban csend van, csak a kőmivesek halk csattogása hallatszik olykor,
amint vakolnak.
Dobó a bástya szélére áll. Minden öt percben lámpás villanik ki a
lövőrésekből. A lámpás dárdára van tűzve és husz-öles fényszárnyat röpit
szét a falon és az árkon túl.
Aztán a dárdát ismét bevonják, és a fényszárny másik bástyánál lövel ki
az éjszakába.
Dobó a nyugati kapunál megáll. Az őr tiszteleg. Dobó elveszi tőle a
dárdát, és küldi az embert a kapusért.
Az őr felrobog a lépcsőn. Lehallatszik, amint költi a kapust.
– Mihály bá!
– No.
– Gyüjjék kend üstöllést.
– Minek?
– Itt a kapitány úr.
Egy dobbanás. (Most ugrott ki az ágyból.) Két koppanás. (Most rántja a
csizmát.) Egy csörrenés. (Most kapja a kardot.) Robogás. (Fut le a
falépcsőn.)
S megáll a szikszai szürbe burkolódott nagybajuszu ember Dobó előtt. Az
egyik fél bajsza felfelé, a másik lefelé.
– Hát először is, – mondja Dobó az őrnek a dárdát visszaadva, – ha te
katona vagy, hát ne mondd a tizedesnek, hogy Mihály bá! se pedig hogy:
gyüjjék üstöllést; hanem azt mondd: Tizedes uram a kapitány úr hivja.
Igy illik, de ostrom idején ez mindegy. Nagyobb baj az, hogy igazad van.
Aki ingre gatyára vetkezve alszik, az nem _tizedes ur_, hanem _Mihály
bá_. Azt a hetvenhét fontos ágyúgolyó alá való kényelmes irgalmát az
ilyen kapuőrző tizedesnek, hát lehet a megszállott várban levetkezve is
aludni!
Minthogy erre a kérdésre Mihálynak még az égnek álló bajusza is
lekonyult, de feleletet senki sem adott, Dobó folytatta:
– Mától kezdve itt fog kend aludni minden éjjel a földön a kapu alatt.
Értette kend?
– Értettem.
– A másik, amit mondani akarok, az, hogy a kaput többet nem eresztjük le
reggenkint, ellenben az orgonát leeresztjük, két rúd kivételével s
mihelyt ostrom történik, leereszti kend az egészet, anélkül, hogy
utasitást várna.
– Értettem.
Nem telt belé öt perc, egyenkint zuhantak le a combvastagságú hegyes
vasrudak a kapualja belső felében, s orgona sippokként zárták el a
kapualját is. Csupán két rúd maradt függve. Éppen annyi, hogy egy ember
kényelmesen ki és bejárhatott.
Dobó most a templombástyára ment föl. Megnézte itt is az ágyúkat, s az
alvó és őrködő pattantyusokat. Aztán összefonta a karját és körülnézett
az éjszaka messzeségében.
Az ég koromsötét, de a föld telve csillagokkal. Tihamértól Felnémetig
sikok, dombok és hegyek a török tábori tüzekkel vannak behintve.
De csöndesség van mindenütt.
És ekkor a csöndes éjszakában keletről átható éles kiáltás hangzik fel a
vár közelében a sötétség mélyéből.
– Bornemissza Gergely, te király hadnagya hallod-e?
Csend.
A kiáltó folytatja:
– Nálad van egy török gyűrű. Énnálam van egy magyar gyermek. Az a gyűrű
az enyém. Ez a gyermek a tied.
Szünet.
A kiáltás ujra hangzik:
– Ha akarod a gyermekedet, jer a nyugati kapuhoz. Add ide a gyűrűmet.
Odaadom a gyermekedet. Felelj nekem Bornemissza Gergely!
Dobó látta, hogy az őrök arca mind a kiáltó felé fordul, noha a
sötétségben semmit se lehet látni.
– Senki ne merjen felelni! morogta a kardját megcsörrentve.
Nem is felelt senki.
A kiáltó folytatta:
– Ha a szavamnak nem hiszel, majd hiszel akkor, ha a gyermeked fejét a
várba dobatom.
Dobó jobbra balra pillantott, és igy szólt:
– Meg ne merjétek mondani Bornemissza úrnak! A ki szót mer róla szólni,
akár neki, akár másnak, Istenemre mondom megkeserüli!
– Köszönöm, kapitány úr, – felelt egy rekedt hang Dobó háta mögött.
Bornemissza volt.
Egy nyílra fekete csepüt kötözött, és azt szurkozva folytatta:
– Minden éjjel kiabálnak ilyen ostobaságot. A mult éjjel Mekcseynek
kiabálták, hogy tiszteli a felesége: igen jól érzi magát Arszlán bég
sátorában.
Belemártotta a nyilat egy olajos kantába és folytatta:
– Az én feleségem, gyermekem Sopronban van. Onnan ők el nem mozdulnak se
télen se nyáron.
A kiáltó ismét megszólalt:
– Hallod-e Bornemissza! Itt van a fiad velem. Jer a kapuhoz egy óra
mulva, megláthatod.
Gergely ijjra tette a nyilat. Hozzáérintette a tüzhöz és felkapta:
ellőtte a kiáltó felé.
A tüzes nyil üstökös csillagként szállt át a sötétségen, és
megvilágitotta egy pillanatra azt a dombot, amelyik mögött a nap szokott
fölkelni.
A dombon két kaftános török állt. Az egyiknek szócső volt a kezében. A
másiknak a félszemét fehér kendő takarta
De gyermek nem volt velök.