Alkonyat felé egy fekete feredsébe burkolt nő sietett át a piacon. Nem
kisérte más, csak egy tizenöt éves forma szerecsen fiu, meg egy nagy
tarka tábori eb.
Az eb a pataknál lement inni, a nő pedig a kezét tördelve járt föl s alá
a parton. A kapu felé nézegetett. A kaput alkonyatkor fel szokták vonni.
A nő talán erre várt. És hogy a kaput felvonták, átgázolt a patakon
anélkül, hogy a ruháját megemelte volna.
– Fiam! – kiáltott szinte sikoltva a kapu előtt, – _enim fiam!_
Dobónak jelentették, hogy itt a kis török fiunak az anyja.
– Ereszszétek be, ha éppen be akar jönni, – felelte Dobó.
A felvonó hidon, amely egyuttal kapu is, keskeny kis vasajtó van.
Felnyitották a nőnek.
Az azonban rémülten hátrált.
A kutya ugatott.
– Enim fiam! – kiáltotta a nő ujból.
S valami erszény félét emelgetett. Csörgette belőle a másik tenyerébe
hullatva az aranyakat.
Az ajtó ujra bezárult.
A nő ismét közelitett. A kezét tördelve járt föl és alá a kapu előtt. A
fátyolát fölvetette és fehér kendővel törülgette leomló könnyeit. S
eközben folyton kiabált:
– Szelim! Enim fiam!
Hirtelen megzörgette a vasajtót.
Az ajtó ismét kinyilt, de a nő ismét rémülten hátrált.
Ekkor Gergely megjelent a bástyán a kapu fölött s kezénél fogva fölvonta
a gyermeket.
– Szelim! sikoltott a török nő a két karját nyujtva a gyermek felé.
– Anam! – kiáltott a gyermek is a szabadon levő karját nyujtva az anyja
felé.
A kutya nyihogva ugrált, s közbe-közbe nagyokat vakkantott.
Gergely nem szólhatott ki a várból, de a gyermek kiszólhatott. És a
gyermek ezt kiáltotta le az anyjának:
– Keresztény rabbal kicserélhetsz anyám, az ostrom után.
A nő letérdelt és mintha a levegőn át akarná megölelni, kinyujtotta a
két kezét, s hogy a gyermek eltünt, csókokat hintett utána.