A patakra nyiló kaput még ezen a napon se csukatta be Dobó. Hadd járjon
ki a vár népe reggeltől estig. Hadd lássa a török, hogy nem félünk.
Aztán ha éppen berontanának is? Nem áll-e őrt mindig százhusz drabant a
kapunál, kétszázhatvankilenc a belső piacon? Hát a nagy mozsár a kapu
torkában? S elvégre a hidat akkor is fel lehet húzni, mikor tele van
emberrel.
Hát csak jöttek-mentek a lovas-katonák, meg a vizhordó emberek. A
lovas-katonák a lovukat itatták. A vizhordó emberek a vár mélyén levő
kőmedencébe hordták a vizet. Van ugyan kút is a várban, de a kétezer
embert, meg azt a sok lovat egy kút nem látja el vizzel. Hát csak fel a
vizet, amennyit csak lehet.
A patak tulsó partján meg törökök itattak. A gyalog törökök közül is
mentek oda, s ittak a patakból.
A patak vize alig combig érő.
Hogy im a vizhordó egri paraszt megszokta vala a törököt, meg azt is
látta délelőtt, hogy hogyan meggázolta őket a várbeli katona, hát ahogy
ott meregeti a vizet a lajtba, meg nem állja, hogy oda ne szóljon a
töröknek:
– Gyere át koma, ha mersz.
A török ha nem is érti a szót, látja a fej mozdulatát. Hát ő is int:
– Gyere át te!
A másik török is elmosolyodik, az is hivogat. A következő percben már
öt-hat török, meg ugyanannyi magyar hivogatja egymást.
Egy szennyes turbánu óriás kurd, a sebes lábát mossa a tulsó parton.
Térdig fel van gyürkőzve. Nagy hencegve föláll és belép a patakba.
Odatolja nagy szőkebajszos pofáját a magyarnak: Hát itt vagyok: mi kell
no?
A mi parasztaink azonban nem ugranak el. Ők is övbegyürt gatyaszárral
állnak a vizben. Az egyik mint a villám elkapja a török karját, s
átrántja maguk közé.
Mikorra a többi észhez kap, már ott lökdösi, vonszolja négy paraszt a
kurdot a lajtos taligák közt, a többi meg dárdát tart a tulsó parton
levő pogányok felé.
A kurd orditva rángatja magát, de erős kezek tartják. Szakad róla
dolmány, gomb és zsinór. A turbánja lefordul a fejéről. Az orra vérzik.
Segitségért kiabál és leveti magát a földre. A segitség nem jön. Huzzák
a lábánál fogva oly sebesen, hogy föl se kelhet, mig csak be nem
szánkázott a várkapun.
Állitják Dobó elé.
A török most már nem olyan kevély. Leveri magáról a port, és keresztbe
teszi a mellén a kezét. Mélyen meghajol.
Dobó a várnagyi terembe vezetteti. Hivatja tolmácsnak Bornemisszát. Ül
egy rúdon lógó vértezet mellett. A törököt még csak meg se láncoltatja.
– Hogy hivnak?
– Dsekids, – feleli a török dühében reszketve.
– Kinek a hadából való vagy?
– Ahmed pasáéból.
– Mi vagy?
– Piad.
– Eszerint gyalogos?
– Az uram.
– Ott voltál Temesvár ostromán?
A török a lábára mutat, amelynek ikráján négy újjnyi seb vöröslik.
– Ott voltam uram.
– Miért veszett el az a várunk?
– Allah akarta.
– Úgy beszélj nekem, hogy ha egy hazug szón kaplak, véged van.
A török meghajolt. Látszott a szemén, hogy nem mer hazudni.
Dobónak nem volt részletes értesülése Temesvár ostromáról. Csak annyit
tudott, hogy Temesvár jobban meg volt erősitve, mint Eger, s hogy ennek
a tábornak csak a fele volt ott, és mégis elesett Losonczival együtt.
A teremben ott volt a kihallgatáson néhány tiszt is, aki ebben az órában
vártát pihent: Pető, Zoltay, Hegedüs, Bolyki Tamás, Kristóf apród meg
András, az egri biró.
Ezek ott ültek Dobó körül. Csak az apród állott Dobó mögött a karosszék
hátára könyökölve; meg a rab állott mezitláb, kopaszan négy lépésnyire
Dobó előtt.
S a rab mögött két dárdás.
Gergely egy tábori széken ülve forditotta törökre a Dobó kérdéseit s
magyarra a török feleleteit.
– Mikor érkeztetek Temesvár alá?
– Redseb havának ötödik napján. (Junius 27-én).
– Hány faltörő ágyútok volt?
– Tizenkét zarbuzánt hozott a nagyságos pasa.
Bolyki felmordult:
– Hazudik!
– Nem hazudik, – felelte Dobó, – hiszen Ali a felvidéken járt a
többivel.
S tovább kérdezte a pogányt:
– Ali pasa hány zarbuzánnal csatlakozott hozzátok?
– Négygyel, – felelte a török.
– – Tizenhat faltörő ágyút mondott az én kémem is.
És ismét a törökhöz fordult:
– Mondd el nekem, micsoda rendben történt ennek a várnak az ostroma. Nem
titkolom előtted, hogy a magunk védelmeért kérdezem. Ha csak egy szóval
is meg akarsz téveszteni, halál fia vagy. Ha igazat beszélsz, az ostrom
után békén elbocsátalak.
Ez olyan határozott hangon volt mondva, hogy akár minden szót vasba
lehetett volna önteni.
– Nagyságos uram! – szólt a török a hála felörvendő hangján. – Lelkem
üdvössége legyen a nyelvemen.
És most már bátran és folyékonyan beszélt:
– A nagyságos pasa ott éppenúgy mint itten, kinézte a vár leggyöngébb
pontjait, és addig lövette, mégcsak alkalmassá nem tette a meghágásra.
– Mi volt az a leggyöngébb pont?
– A viztorony, uram. Nagy küzdelemmel foglalhattuk csak el. Úgy hullt az
ember, mint a fü a sarló alatt. Nekem is ott csapott a nyil a lábamba. A
viztorony eleste után a németek és spanyolok kiizentek a várból, hogy
megadják magukat, ha békén elmehetnek, hát a pasa becsületszóra igérte,
hogy nem lesz bántódásuk.
A török beszéde alatt folyton morgott kint az ágyú, s most hogy a török
ideért a szóval, rettenetes csattanással-ropogással szakadt át a palota
mennyezete: egy emberfej nagyságu ágyúgolyó mész és vakolathulladékkal
együtt odazuhant Dobó és a török közé.
A török visszahőköl. Dobó azonban csak egy pillantást vetett a
puskapor-bűzt lehelő golyóra, és mintha misem történt volna, nyugodtan
szólott:
– Folytasd!
– A városbeli nép, – folytatta a török, – a városbeli nép…
A lélekzete úgy elakadt, hogy nem birta folytatni.
Kristóf apród himzett szegélyü kendőt vett elő és leveregette a mészport
a főkapitány arcáról, süvegéről és ruhájáról. A török ezalatt
levegőzhetett.
– Folytasd, – szólt Dobó.
– A nép mindenét el akarta vinni. És ez volt a hiba. Losonczi egy napot
kért a készülődésre. A katonaság a zsákmányolástól látta megfosztva
magát, s másnap reggel, mikor megindult a gyaurok kivonulása, bosszusan
nézték. Ezért küzdöttünk-e itt huszonöt napig, – mondották, – hogy most
mindent elvigyenek? És oda-odakapdostak a szekerekhez. A keresztények
nem védekeztek, hát mindig nagyobb lett a kapkodás. Különösen a
gyermekeket kapdosták, meg a fiatal nőket. Stambulban se árulnak szebb
lányokat, mint ezek között voltak.
– Dehát nem állitott a pasa védelmet?
– Állitott, de hiába volt. Mikor a keresztény katonák sora következett,
azokból is elragadtak egyet: Losonczinak egy szép ifju apródját. Az
apród kiáltott. Losonczi megmérgedt. A magyarok mind fellázadtak. Kardot
rántottak és nekünk rontottak. Az volt a szerencse, hogy éppen a vértes
dsebedsik állottak ottan, különben átvágták volna magukat az egész
seregen.
Dobó vállat vont;
– A dsebedsik? Azt hiszed, hogy akin egy kis bádog van, az győzhetetlen?
Nem a bádog tette, hanem hogy kevesen voltak.
Egy második ágyúgolyó zuhant be a terembe. A falat diszitő régi fakó
zászlókon ütött át, s a padlózatot beszakitotta.
Az ülők mindnyájan fölkeltek. Hegedűs elment. A többi, hogy Dobó ülve
maradt, várakozott.
– Hol sátorozik Ahmed pasa? – kérdezte a töröktől.
– A melegviz mellett, a vadaskertben.
– Gondoltam, – felelte Dobó a tisztjeire tekintve.
És ismét a törökhöz fordult:
– Azt mondd meg, mi ennek a hadnak a legnagyobb ereje?
A szemébe nézett erősen:
– A janicsárság, a tüzérség, a sokaság. Nagyságos Ali pasa tanult vezér.
Egyik kezében dús jutalom. Másikban vasbot. Mert aki nem megy előre,
mikor ő parancsolja, hátul a jaszaulok vasbottal verik őket.
– És mi a gyöngéje?
A kurd gondolkozva vont vállat.
Dobónak a szeme két tőrként éleződött reá.
– Hát, mondotta a kurd, én nem felelhetek mást, ha a lelkemet nyitott
irásként teritem is a lábad elé, nagyságos uram, csak azt mondhatom,
hogy addig is erős volt ez a had, mig ketté oszolva járt. Hiszen valami
harminc erősséget rombolt el ez a had nagyságos uram, és sehol nem
győzték meg, hát mit mondjak gyöngéjének?
Dobó intett a rab mögött álló két legénynek.
– Kössétek meg, és vessétek a tömlöcbe.
Aztán fölkelt maga is.
A harmadik ágyugolyó a helyére zuhant be. Ezer darabra törte a szép
faragású karos széket, s ott forgott tovább az oszlop mellett.
Dobó meg se fordult. Átvette Kristóftól a hétköznapi acélsisakot és a
fejére tette.
Kiment a tömlöcbástya tetejére, s onnan nézte, melyik ágyú töri a
palotát?
Csakhamar meglátta. Neki irányozta három ágyúját. És egyszerre süttette
el.
A kasok között zavartan futkosnak; az ágyú elhallgatása mutatta, hogy
Dobó nem pazarolta a puskaport.
– Dicső lövés! – mondotta Gergely is ujjongva.
S hogy lefelé mentek a bástya lépcsőjén, rámosolygott Dobóra, és igy
folytatta:
– A törököt csak megeskette kegyelmed, de ám a tolmácsot elfelejtette
megesketni.
– Csak nem görbitetted tán el a vallomását?
– El uram. Mikor azt kérdezte kapitány uram, hogy mi a török legnagyobb
ereje? valamit kihagytam. Azt mondta a török, hogy Ali a maga négy
ágyújával többet tudott rontani, mint Ahmet a tizenkettővel. Hát előre
látható, hogy Ali addig ágyuztatja a várat, migcsak minden fal le nem
omlik.
– Tessék, – felelte Dobó.
– Hát csak ezt hallgattam el, – fejezte be Bornemissza. Ha jónak látja
kapitány ur, ám közölje a többivel.
– Jól tetted, – felelte Dobó a kezét nyujtva. A vár népét nem szabad
aggodalmakkal neheziteni. De mármost én is megmondom neked, amit a kurd
piad se tudott: hogy mi a sereg gyöngéje?
Neki támaszkodott háttal a bástya falának, és összefonta a karjait.
– A tizenhat zarbuzán, folytatta, talán már holnap egyszerre dolgozik. S
lőnek egyszerre száz-kétszáz ágyúból. A falakon kapukat törnek és a
tornyokat ledöntik. De ez időbe kerül: hetekbe. Ez alatt ezt a rengeteg
hadat etetni kell. Gondolod, hogy hozhattak annyi élelmet, amennyi ennek
a hadnak bőven elég? Gondolod, hogy ami még kell, mindig elő tudják
teremteni? És ha itt éri őket az októberi hideg, gondolod, hogy ez a
meleg földön nőtt nép éhes gyomorral és fázó bőrrel mászik ezekre a
falakra?
Egy ágyúgolyó csapódott el mellettök s lyukat csinált a földbe.
Dobó fölpillantott a pattantyúsokra és folytatta:
– A nép mindaddig bátor, mig minket bátraknak lát. Az a fő, hogy tartsuk
magunkat, migcsak van mit enniök, migcsak az idő meg nem rokkan, migcsak
a király hada meg nem érkezik.
– És ha nem lesz mit enniök? És ha hosszú lesz az ősz? És ha a király
hada Győr alatt marad?
Ha Gergely ezeket a kérdéseket valami olyan nyomatékkal mondja, hogy még
egy negyedik kérdést is lehet utána gondolni, Dobó talán egyenesen
láncba vetette volna érte, de Gergely nyilt arccal, szinte mosolyogva
szólott. Talán nem is azért, hogy Dobó feleljen, hanem inkább azért,
mert visszhangként önkénytelenül merült fel ez a három kérdés a
beszédből.
Dobó keserű mosolylyal felelte:
– Akkor? Nem megizente-e az egri püspök, hogy misézik érettünk?