Másnap reggel már ott volt a három ágyú feleközelségre a gyep közepén, s
meg is szaporodott másik hárommal.
A tegnapi kilenc lövés ugyan kárba veszett. A várból még csak nem is
feleltek rá. Hát most közelre hozták az ágyúkat, olyan közelre, hogy
közönséges nyillövés is elhatna hozzájok a várból.
Tudta ezt Dobó, hogy igy lesz. Minek rezzentette volna el őket, s minek
ingatta volna meg a vár népe bizalmát holmi sikeretlen
viszontpuffogással.
Már virradatkor talpon volt és maga igazitotta minden arra szolgáló
ágyúját a feleletre. Ő bizony nem csavarta bőrbe a golyókat, csak éppen
megfaggyasztotta, meg nem is az ágyúk hátuljával célzott, hanem az
elejével.
Megvárta mig a török is elkészül a kasok mögött, aztán mikor az első
török ágyú eldördült, felkiáltott:
– Isten nevében: tűz!
Egyszerre emelkedett a tizenkét magyar ágyúhoz a kanóc, s egyszerre
dördült el mind a tizenkettő.
A török kasok dőltek és szakadtak. Két török ágyú felfordult. Egy
darabokra szakadt. A topcsik dühös orditása és futkosása a kasok mögött
jelezte, hogy ezt a feleletet nem várták.
– No bátyám, – szólt Dobó az öreg Ceceynek, érti-e már, hogy tegnap
miért nem lőttünk?
És a lábát szétvetve állott a falon. Két kézzel pödörte kétfelé a
bajuszát.