Másnap vasárnap volt, de nem szóltak az egri harangok.
A vár és a város körül volt folyva törökkel.
A hegyeken és dombokon széles messzeségben a sátorok ezrei tarkállottak;
a sátorok előtt aranygombu boncsokokat és holdas zászlókat lengetett a
szél. A gyepen, a hol gyep volt, a paripák ezrei legeltek. A patakban
bivalyok, ökrök fürödtek. A csengő-bongó népáradatból ki-kiemelte a
nyakát egy-egy teve, s ki-kifehérlett egy-egy lovon ülő tisztnek a
turbánja.
A szineknek ebből a hullámzó özönéből szigetként magaslott ki az egri
vár, s a pázsit a vár előtt, meg az a domboldal, a melylyel szemben a
legmagasabb falat épitették.
Dobó a tisztjeivel megint a tetőtlen tornyon állott. Milyen jó, hogy ide
emelte ezt a két tornyot Szent-István király: látni lehet róla, hogyan
állit ágyut a török. A vár északi oldalán van egy nagy gyepes térség,
akkora, mint a budai vérmező fele. Ezen tul meg van egy szép szőlődomb.
Ime erre huzatott fel a török három öreg ágyút.
Mégcsak kasokat sem állitanak mellé. A harminc bivalyt se hajtották
messze, csak a domb alá, a pázsitra. Ott legelnek. Most már csak a tevék
vannak az ágyúk mellett. Azoknak a háta fekete zsákokkal van megrakva.
– Bőrzsákok, – magyarázta – Dobó. Azokban – tartják a puskaport.
Ott forgolódnak az apró termetü vörös turbános topcsik a várbeliek szeme
előtt. Az ágyúk fekete szája most még némán ásit a vár felé. A
topcsi-basa le-leguggol és végignéz rajtok. Igazgatja jobbra-balra,
följebb-lejebb.
Az egyik ágyu a két toronynak fog szólni, a másik a középső északi
bástyának, amely a palotát takarja.
– Látjátok hogyan céloz? – mondja Dobó. – Nem az ágyú tetejével céloz,
hanem a hátuljával.
Egy pattantyus legény dugta föl a fejét a torony ajtaján és szól:
– Kapitány úr!
– Gyere ide, – feleli Dobó.
A legény felmászik. Egy pillantást vet a török ágyúk felé és megáll
katonásan.
– Kapitány úr, – mondja, – Balázs mester kérdezteti, hogy ne lőjjön-e
vissza?
– Mondd, hogy ne lőjjön addig, mig én nem rendelem. Azután visszajösz
ide.
A topcsik tovább tömték a három zarbuzánt. Bunkós végü vasakkal verték a
hasába a puskaport.
– Kedvem volna pedig, közibük durrantani, – mondotta tüzesen Mekcsey. –
Mikorra elkészülnének, éppen szétvetődnének.
– Hadd mulassanak, – felelte nyugodtan Dobó.
– Csak legalább rájuk üthetnék, – mozgolódott Gergely is.
– Most ne, – felelte Dobó. – Csak lássuk, hogy lőnek?
A topcsik már a fojtást gyömöszölték a zarbuzán torkába. A töltő vasat
most már négyen fogták és jelszóra verték az ágyuba.
– A pogány irgalmát, – szólal meg Cecey is. – Kapitány öcsém hát minek
az ágyú?
– Kedves öregem, még kegyelmed is pözsög ellenem! Hát majd holnap
megtudja, hogy miért nem lövök?
A topcsik most bőröket szedtek elő egy másik zsákból. Kettő fogta, egy
kente fagygyuval. Azután megforditották és a fagyatlan felébe
beletakarták a golyót.
– Ezek tán tojással lőnek! – kérdezte Zoltay gúnyosan.
Ekkor érkezett vissza a pattantyus legény.
– Állj ide elém, – mondotta Dobó. Az előbb láttam, hogy félsz. Hát nézd:
ide lőnek, énrám. Ide állsz elibém!
A legény elvörösödve állt Dobó elé.
Dobó lenézett a toronyból, s hogy Petőt meglátta, leszólt neki:
– Gáspár fiam, neked jó torkod van: kiáltsd el magadat, hogy a török
mindjárt lő: senki meg ne rettenjen. Az asszonyok, ha éppen félnek, a
napsütéses oldalon járjanak.
A topcsik már mind a három ágyúba beletették a golyót. A három tűzmester
lángoló kanócot tartott a kezében. Egy topcsi mögötte megpöködte a
tenyerét, s a tarkóját fölfelé simogatva nézett a vár felé.
A puskapor lobbot vetett, az ágyu füstöt és lángot, s három földet rázó
bum-bum hangzott el egymás utána.
A vár megreszketett a dördüléstől, aztán csend következett után.
– Semmi, – szólalt meg Dobó.
És akkor lekergette a legényt.
A füst pedig lomhán szállt az ágyukról fölfelé.
Negyedóra mulva Pető felfutott a toronyba. Egy mészáros legény is
mászott utána. Két erős karján egy nagy büzzel gőzölgő golyót cipelt
Dobó elé.
– Jelentem alássan itt a golyó, – mondotta Pető. A patakba esett. A
vizhordó emberek hozták fel puttonban.
– Mondd nekik, hogy hordják a vízet tovább. A kaput nem kell becsukni.
– De mink nem lövünk? – kérdezte Pető is.
– Vasárnap van, felelte mosolyogva Dobó, – hogy lőnénk?
És tovább nézte, hogyan hütik az ágyút, és hogyan töltenek újra a
topcsik?