S ahogy a török ömlött délfelől, s patkó alakban terjedt el a város
körül, a város maradék lakossága felhuzódott a várba, mind. Jobbára
parasztok és iparosok voltak ezek, s velök az asszonyaik, gyermekeik is.
Minden megszállott városban akadnak ilyen hitetlenek, akik azt mondják:
– Nem igaz az, hogy jön a török. Minden esztendőben rémitik vele az
embert, aztán meg is öregszünk, meg meg is halunk, de a törökkel annyi
bajunk sincs, mint a cserebogárral.
Ilyen gondolkozásu ember mindenütt van. Ezeket önti el az árviz, ezeket
pusztitja legjobban a háboru. Ezek a Ráérünk család soha ki nem haló
ágazatai.
Dobó nem bánta, hogy jönnek. Minél több az ember annál jobb. Az asszony
és a gyermek ugyan nem szivesen látott vendég a várban, dehát nem lehet
őket elzavarni; meghát ennyi katonára kell is asszonykéz.
Hát csak hadd jőjjenek.
Az asszonyokat elbocsátották a konyhák, sütőkemencék közé. Sukán bácsi
helyet mutatott minden családnak. Némelyik szobában tizen-huszan is meg
kellett férni. Elvégre is csak éjjeli szállás kell, meg hogy a motyót
legyen hova tegyék.
A férfiakat azonban Mekcsey betereltette a kapubástya szögletébe, s
addig nem volt szabad beljebb menniök, mig meg nem esküdtek, mint a
katonák.
– Ej, – mondta egy egri szőlős gazda az eskü után, – hiszen éppen azért
jöttünk mink ide, hogy ne hagyjuk a várat.
Mire egy másik ráduplázott:
– Arra való a vár, hogy védelmezze az ember.
Itt mindjárt fegyvert is osztottak nekik. Halommal feküdt a kard, a
dárda, a paizs, a sisak a bástya bolthajtásaiban. Persze nem damaskusi,
hindosztáni és derbendi remekek, csak aféle rozsdás egyszerü szerszámok,
amik századról századra maradnak a várban. Választhatott kiki magának
olyat, amilyet akart.
Egy vastagbajuszu varga, akinek a szemöldöke is beillett volna
bajusznak, nagy önérzettel szólott:
– Hát jó ez a sok fegyver kapitány uram, de én ám elhoztam a dikicsemet
is.
S valóban egy fényes dikicset vett ki a köténye melledzőjéből.
– Ha énnekem török jön a tagadóját, hát kihasitom evvel a hasát!
A sisakot is felpróbálták egypáran, de mert nehéz is az ilyen vaskalap,
meg jobban hasonlit a fazékhoz, mint a szép fényes vitézi sisakhoz, csak
ott hagyták.
– Minek ez?
No majd megtudjátok, hogy minek.
Alkonyatkor jelentették a toronyőrök, hogy Felnémet felől egy négylovas
úri kocsi jön sebes vágtatással.
El nem tudták találni: ki lehet? Négylovas kocsiban a püspök szokott
járni. Más úri ember csak akkor ül kocsiba, ha beteg.
De ide beteg ember nem jön.
A kapitányok maguk is a bástyára állva vizsgálták a sárkányként röpülő
négyes fogatot.
– Meglássák kegyelmetek, hogy a püspök jön, – mondotta Fügedy, a
káptalan hadnagya.
S hogy ezt senki el nem hitte neki, példákat szedett a történelemből:
– Nem voltak-e eddig minden csatában jelen? Nem voltak-e ott Mohácsnál
csaknem valamenyien? Hiszen a püspökség nemcsak egyházi tisztség, hanem
katonai is. Minden püspöknek megvan a maga katonasága. Minden püspök
kapitány is egyuttal.
– Bár minden kapitány is püspök lehetne, – felelte Dobó.
Talán arra gondolt, hogy akkor több katonát állithatott volna a török
ellen.
– Hátha valami kengyelfutó jön a királytól, csakhogy megbetegedett az
úton! – szólt Mekcsey.
Dobónak kiderült az arca.
– A király nem hagyhat el bennünket, – mondotta.
S türelmetlenségében megindult le a lépcsőn, a piacon át az ókapuhoz,
ahol a kocsifeljárója volt a várnak.
A kocsi bőrfödeles sárgára festett úri kocsi. Felkanyarodott a déli
kapunak, s behajtatott a kapu alatt a vár piacára.
Akkor aztán kiszállt belőle egy fekete ruhába öltözött magas termetü
asszonyság.
– A főkapitány úr? – ez volt az első szava.
Hogy Dobót meglátta, fölvetette a fátyolát. Körülbelől negyven esztendős
asszony. A ruhájáról látszik, hogy özvegy.
– Baloghné asszony, – mondotta Dobó megdöbbenve.
S leemelte a süvegét. Meghajolt.
Annak az apródnak az anyja volt ez, akit Nagy Lukácscsal küldött haza
Dobó.
– A fiam! – szólt remegő ajakkal az asszony, – hol van Balázs!
– Én haza küldtem, – felelte Dobó, – több mint egy hónapja.
– Tudom, de visszajött.
– Nem jött vissza.
– Levelet hagyott hátra, hogy idejön.
– Nem jött.
– Utána szökött Nagy Lukácsnak.
– Az se jött vissza.
– Oh! – kiáltott az özvegy a homlokára nyomva a kezét, – ez az én
egyetlen fiam volt, hát ez is elveszett!
– Még nem bizonyos.
– Az uramnak a halálos ágyánál esküdtem meg, hogy amig meg nem
házasodik, veszedelembe nem eresztem. Ő a család utolsó sarja.
– Tudom tekintetes asszony, – felelte Dobó sohajtva. – Hiszen éppen
azért küldöttem haza. Most már csak forduljon vissza, mig a török had
gyürüje össze nem ér.
És egy század lovast rendelt az asszony kisérőjének.
– Ha visszajönne, – szólt az asszony összekulcsolt kézzel.
Dobó a szavába vágott:
– Már nem jöhet vissza. A város éjjel már körülzáródik. Ide csak a
király serege törhet be.
– Hát ha azzal jönne vissza…
– El nem bocsátom magam mellől egy pillanatra se.
Az asszony kocsiba ült.
Előtte-utána ötven-ötven lovas. A négy ló pehelyként ragadta vissza a
kocsit a Cifrakapu felé.
Még csak ez az egy kapu volt nyitva a négy közül. Ezen lehetett menni
Szarvaskő vagy Tárkány felé.
Negyedóra mulva jelentették a toronyőrök, hogy a török sereg felső
karéja a Cifrakapuhoz ért.
Egy száguldó lovas jött vissza az asszony kiséretéből.
– Fekete hadnagy úr kérdezteti, hogy átvágja-e az asszonyságot a
törökön?
Dobó felhágott a bástyára. Látta a vértesek sokaságát a kapu körül, s a
vértesek mögé kanyarodó azabokat. Azt felelte:
– Ne!
S ott maradt a bástyán. Kezét a szeme fölé ernyőzve nézett észak felé.
– Fiuk, – mondotta a bástyán lévő katonáknak. Melyiteknek van jó szeme?
Nézzetek csak arra Felnémet felé!
– Egynehány lovas jön ott, – felelte az egyik legény.
– Husz, – szólt a másik.
– Huszonöt, – szólt ismét az előbbi.
– Nagy Lukács jön! – kiáltotta Mekcsey a templom-bástyáról.
Valóban az volt: a törökök után csellegő hadnagy. Hol a manóban járt
ennyi ideig, és hogyan jön be?
Mintha sebes szél hozná őket, úgy jönnek az úton. Késő már Nagy Lukács!
A török elállta a kaput!
Nagy Lukács még nem tud erről semmit. Lekanyarodik a dombról a
Cifrakapunak. Itt valószinüleg megpillantja a török lovasságot, mert
nagyot ránt a lova zabláján, és fordul a kis csapat gyors kanyarodással
a baktai kapunak.
Itt még több a katona.
– Bezzeg vakarhatod most Lukács, ahol nem is viszket! – mondja nevetve
Zoltay.
– De csak éppen lovasság ne volna a kapunál, – mondja Dobó, szikrázó
szemmel – Lukács átvágná magát!
Áll Lukács és néz a vár felé. Csóválja a fejét.
Integetnek innen sürün a kalappal a falon álló legények.
– Gyere Lukács, ha mersz!
A török lovak a messzeségben hirtelen megtarkulnak. Valami száz akindsi
fordul fel a lóra. Üzőbe veszi Nagy Lukácsot.
Nagy Lukács se rest. Megindul a maga huszonnégy lovasával, s kezdődik a
verseny. Először lehet látni a lovakat is, később csak két porfelhőt,
amely felszáll a jegenyefák tetejéig, s terjed sebesen Felnémet felé.