Ezen az éjszakán megint eltünt egynehány felvidéki ember. Jött helyettük
más. Felnémetről valami harminc parasztember jött be. Kiegyenesitett
kaszával jöttek, az egyik meg csépet hozott. A cséphadaró persze ki volt
verve szöggel. Egy bőrkötényes zömök ember vezette őket. A vállán
hatalmas kalapács.
Mikor Dobó előtt megálltak, leemelte a kalapácsot és a lábszára mellé
eresztette. A süvegét leemelve igy szólott komoran:
– Felnémetiek vagyunk. Bejöttünk. Az én nevem Gergely. Kovács vagyok. Ha
kell, vasat ütök, ha kell, törököt.
Dobó kezet fogott ezzel a kovácscsal.
Jöttek aztán almagyariak, tihamériak, abonyiak, többnyire parasztok
feleségestül, jól feltariszny ázva, s lóval kocsival is.
Egy széles szekér is kanyarodott fel az úton. A szekéren harang volt,
akkora harang, hogy két oldalt a kerekek súrolták.
A szekér előtt egy öreges, úrféle jött. Mellette két úri fiu, kék posztó
dolmányban, piros csizmában. Az egyik húsz éves, felkunkoritott bajuszu,
a másik tizenhat éves, – még gyerek.
Egyforma kerek az arcuk. A nyakuk is egyforma rövid. Az öreg oldalán
széles kard fekete bársony hüvelyben; a két fiu oldalán két új
vörös-bársony hüvelyű vékony kard.
Az öreg fekete ruhában volt. A csizmája is fekete.
Dobónak már távolból feltünt ez a gyászruha, de hogy a felnémetiek
elfoglalták, csak akkor vette megint észre az embert, mikor odaért. Az
egri biró volt.
– Nini András deák! – mondotta Dobó a kezét nyujtva.
– Én vagyok, – felelte az egri biró. – Itt hozom az öregharangot. A
többit elásattam.
– És ez a két derék fiu?
– Az én fiaim.
Dobó kezet nyujtott ezeknek is.
És az ökrök vezetőjéhez fordult:
– Tegyétek a harangot a templom bástya mellé. Kristóf, – szólt az
apródjának. – Mondd meg Mekcsey úrnak, hogy a harangot ásassa el, hogy
golyó ne érje.
Tekintete a biró fekete csizmáján akadt meg.
– Kit gyászol bátyám?
Az egri biró végigvonta az újját a szemén. Könnyezve felelte:
– A városomat.
Aztán egy hamuszinruhás ember jött meg két nő. Mind a két nő egy-egy
gyermeket vezetett.
Az emberre szives szemmel nézett Dobó, s meg is szólitotta:
– Molnár ugy-e?
– A maklári molnár vagyok, – felelte az szinte megüdülve a barátságos
szótól. – Itt háltam az éjjel a Cifra malomban.
– Hát ez a két nő?
– Az egyik a feleségem, másik a leányom. Az a kettő meg a két kisfiam.
Nem akartak elhagyni, hát mondok talán csak lesz itt helyök.
– Hiszen hely van, arról szó sincs, de mit csinálunk evvel a sok
asszonynyal?
És Sukánhoz fordulva kérdezte:
– Hány asszony van a várban?
– Idáig negyvenöt, – felelte Sukán.
Dobó a fejét csóválta.
Aztán megint három ember jött, meg egy pap is velök, egy sovány beesett
képű pap. Kard nem volt nála, csak egy bot, meg egy rókabőrből készült
tarisznya.
No ennek Dobó megörült. Pap mindenképpen kellett volna a várba több is.
Részint, hogy az Isten közellétét érezzék a harcosok, részint hogy
prédikáljanak, részint, hogy a haldoklókat az utolsó szentséggel
ellássák. No meg, hogy _temessenek_.
– Isten hozta, – mondotta Dobó. – Nem kérdem a nevét se, mert Istentől
jön, az Isten küldötte hozzánk.
– Van pap varba? – kérdezte az egyház embere. – Hany pap megvan?
– Csak egy, – felelte Dobó, elszomorodva.
Mert a pap kiejtéséből észrevette, hogy ez se fog prédikálni.