Gergely ezen a napon ugyan jól megfeküdte a medvebőrt. Arra ébredt fel,
hogy valami nagy zuhogás van a várban, mintha ajtókat akarnának
beszakasztani.
Egyet nyújtózkodott és fölkelt. Kinyitotta az ablak fatábláit. Hát
lángban a város. A gyönyörü nagy székesegyház, a püspöki palota, a
Miklóstemplom, a kanonok háza, a Cifra-malom s még egypár derék ház
vörös lángözönben, felkanyargó füstben. A zuhogás meg a feje fölött s az
egész várban pokoli.
Nyitja a belső ablakot, hát csak úgy röpköd a sindely az orra előtt. A
monostor tetejét is szakgatják, a templom szép új födelét is. Repül a
sok zöld cserépzsindely, léc, szelemenfa mindenfelől.
Nyitja a harmadik ablakot, arról se lát egyebet, mint tetőszakgatást. Az
udvaron meg a házak között senki, hanem a falak tele néppel.
Nézi a nap állását. Dél elmult. Szól a szolgájának. Nincs. Kapja a
vizet. Mosdik nagy sebesen. A következő percben már rajta a ruha, a
kard, a sastollas süveg. Lódul le a lépcsőn, ugrik a sindelyhullás
alatt; siet a bástyára.
Hát mint egy világot elnyelő tarka vizáradat jön a török a völgyből. Jön
nagy csengéssel-bongással, dobpergéssel, trombitamuzsikával. Feljebb és
feljebb hág a lejtőn. A vörös, fehér, és kék szinek egymásba hullámozva
hordják az óriási boncsokokat.
Almagyar, ez a szép kis falu a Melegviz körül, ég. Minden háza ég.
A maklári úton végtelenségbe vesző hosszu fekete sora a bivalyoknak. Ez
mind ágyut vontat.
A hegyoldalban a ragyogó vértezetü dsebedsik, s lent a vadaskert felé[5]
a piros-sapkás lovas akindsik nagy tömege. Mi minden jön még ezek után!
– Hol a főkapitány úr? – kérdezte Gergely körülpillantva.
– A templom tornyán, – felelte az egyik katona.
Gergely odapillantott. A torony teteje lapos. Ott áll Dobó a hétköznapi
galambszin süvegben. Mellette Mekcsey, Zoltay, Pető, a pap, Cecey meg az
öreg Sukán.
Gergely is idefut mostan.
A toronyba falépcső visz fel. Hármasával szedi a lába alá. Egy
fordulónál Fügedybe ütközik.
– Mért ég a város? – kérdezi lihegve.
– A kapitány gyujtatott fel egypár tetőt, hogy a török mögéje ne
bujhasson.
– Hát itt, micsoda bontás van?
– Leverjük az összes tetőket, hogy a töröknek ne legyen mit gyujtania.
– Hova mégy?
– Vizet hordatok a medencébe. Erigy csak fel: Dobó már kérdezett.
A toronyból még jobban lehetett látni a törökhadat. Maklárig tarkállott
a had, mint a tóból kiömlő folyó. Ott volt a főtanya.
– No Gergely, – mondotta Mekcsey megfordulva, – éppen most kérdezem
Kristófot, hogy így vertétek-e agyon a törököt az éjjel?
– Feltámadtak a kutyák, – felelte Gergely. – Ahol jön az is, akinek
Bakocsay a fejét elhozta.
S Dobóhoz fordulva kérdezte:
– Nem lövünk-e elejbök egy köszöntést?
– Nem, – felelte Dobó.
Aztán hogy Gergely kérdőn nézett rá, a fejével a örök felé in tett:
– Aki jön, az mondjon előbb jónapot.
A város alatt elszéledt a had a vadaskert felé, éppen mint az árviz,
mikor követ talál, s körülfolyja.