Gergely az éjszakai harc után leugratott a Melegvizre és megfürdött,
azután gyorsan visszatért.
A palota előtt egy kéklajbis vastagdereku legénynyel találkozott.
A legény ágyutisztitó vaspálcát vitt a vállán. A pálca végén kormos
csöpü feketélett. Köszönt Gergelynek.
Amint igy odafordul arccal, Gergely megdöbbenve áll meg.
Ez a kéklajbis szőke legény, ez a gyerekes kis orr a két merész szem
között…
Vannak olyan arcok, amelyek úgy megmaradnak bennünk, mint az
olajfestmények a falon. Nem változnak. Gergelyben élt ez az arc és ez az
alak. Mikor gyermekkorában rab volt és a kocsin ült a parasztleány
ölében, akkor látta ezt az arcot és alakot. A legény meg volt láncolva
és a törököt szidta.
Gergely rákiáltott:
– Gáspár!
– Az a nevem, – felelte a legény elmosolyodva. Honnan tetszik engem
ismerni?
Gergely nem tudott szólni.
– Ez mégis bolond dolog, – mondotta eszmélkedve, – hiszen _ez_ mégse
lehet _az_. Húsz esztendeje innen-onnan, hogy láttam.
– Hogy hivják az apádat? – kérdezte újból.
– Ugy mint engem: Kocsis Gáspárnak.
– Az anyád meg valami Margit ugy-e?
– Az.
– Nem Baranyában kerültek azok össze?
– Debizony.
– Török rabságban voltak.
– Csak vitték őket.
– De kiszabadultak.
– Ugy volt.
– Dobó szabaditotta ki őket.
– Meg egy kis fiu.
Gergelynek elfutotta a láng az arcát.
– Itt van az anyád?
– Ide húzódott, mert az apám is itt van. Velem van az apám: egy ágyút
gondozunk.
– Hol az anyád, te?
– Ahun gyün a?
Egy nagyképü vastag asszony ballagott a kapu felől. Két tejes kupa a
kezében. A hátán putton. A köténye is tele sárgarépával.
– Kedves Margit néném, hadd csókoljam képen, – mondja Gergely eléje
szaladva.
S mielőtt az asszony magához térne, csakugyan meg is csókolja mind a két
orcáját.
Az asszony csak hüledezve néz rá.
– Én vagyok lelkem az a kis fiu, – mondja Gergely, – akit kend az ölében
vitt a pécsi uton.
– Né! – mondja az asszony meghőkölve, – kegyelmed volt az vitéz uram?
Olyan vastag hangja volt, mint a fatrombitának.
– Én, lelkem, – feleli Gergely, – de sokszor eszembe jutott az a jóságos
leánykori képe, meg ahogy bennünket ott anyált, dajkált a szekér
tetején.
Margit asszonynak megvizesedett a szeme az örömtöl.
– Fogd ezt a kupát, – mondja a fiának, – mert bizonyisten kiesik a
kezemből! Hát az a csepp lány? – kérdezte tovább Gergelyt, – él-e még?
– De él ám. Az most a feleségem. Odahaza van Sopronban. Kisfiam is van:
János. Megirom nekik, hogy a jó Margit nénit láttam.
*
Hej Gergely vitéz, hol van a te kis fiad? hol van a te szép
asszony-feleséged!