A piacon mindjárt megkezdődött a kótyavetye. Öt megrakott szekér és
nyolc apró török ló.
A cipóosztó deákot kihuzták az ágyból: egy asztalt eléje, egy dobost
melléje; kikiáltónak megtették Bódogfalvit.
– Kezdjük a lovakon, – mondotta Pető.
– Egy gyönyörü arabus ló, – kezdte Bódogfalvi.
– Vedd össze a kettőt, – szólt Mekcsey.
Mert két egyforma kis pejló volt a zsákmányban.
No ezekre senkise igért, de azért elkeltek. Dobó megbizta Mekcseyt, hogy
a két szép lovat vegye meg az apródok számára. Hát Mekcsey megvárta
szól-e valaki?
De mindenki a fegyverekre és ruhafélékre tartogatta a pénzét; akkor
Mekcsey megvette négy forinton mind a nyolc lovat, és bevezette az
istállóba.
A szekerek következtek. Ezekből már bőven fordult ki a sok szép fegyver.
Egy-két denáron ékköves kardot, elefántcsontnyelü puskát lehetett venni.
Az asszonyok a ruhaféléért versenyeztek. Fügedy egy husz-fontos
buzogányt vett, Paksi Jób bársony csótárt, Zoltay egy ezüst-sisakot,
amelynek orrvédő pecke volt. Hullt a pénz Mihály deák elé, s a deák
szorgalmasan jegyezte, hogy ki mit vett, és mennyit adott érte.
Mikor az első szekérnek a fenekére értek, Bódogfalvi fölkiáltott:
– Most pedig következik ama hires Dárius királynak a kincses ládája!
S egy katona segitségével szép borjubőrös ládát emelt a sarogjára.
A láda be volt csukva, de zár vagy lakat nem látszott rajta. Baltát
kellett hozni, hogy fölszakitsák.
A vár népe szinte nyomta egymást kiváncsiságában: ha a Dárius kincse
nincs is a ládában, bizonyosan értékes holmi van benne.
– Én egypár ezüst kupát szeretnék venni, szólt a vár egyik kocsmárosa.
– Én egy szép selyem kendőt, – szólt egy piroscsizmás leány.
Mert hogy már egy csomó női ruhát meg egy nehány virágcserepet dobtak le
a szekérről, nyilvánvaló volt, hogy némelyik török tiszt elhozta a
feleségét is.
– Én csak egypár papucsot szeretnék, – mondotta egy öreg asszony. Mindig
hallottam, hogy a török jó papucsot csinál.
A láda felpattant, s a nézők nem csekély meglepődésére egy 6–7 éves
fiucska emelkedett ki belőle.
Egy fehérarcu, őz-szemü ijedt török gyermek. A feje rövidre nyirt. A
testén ingecske. A nyakán egy aranypénz.
Bódogfalvi elkáromkodta magát:
– Tyhű azt a rusnya békafejü teremtésit annak a fügefán termett apádnak!
S borzasztó utálattal fintorgatta az orcáját.
Erre mindenki felkacagott.
– Üsd agyon a porontyát! – rikoltott át a másik kocsiról egy katona.
– Ki kell pusztitani még a magját is! – mondotta egy másik.
A gyerek sirva fakadt.
– Lépj hát ki, az apád sarkantyúját, – orditott rá Bódogfalvi.
S megfogta a vállánál. Kiemelte a ládából, s ledobta a gyepre, úgy hogy
elbukott.
A gyerek akkor felsivalkodott.
Mindenki gyülölettel és útálattal nézett reá.
– Jaj de csúf – mondotta egy asszony.
– Nem is csúf, – felelte a másik.
Ő pedig könnyes szemmel és görbe szájjal állott a földön is; minden
pillanatban törült egyet a szemén, nézett hol erre, hol arra. Hangosan
nem mert sirni. Csak szepegett.
– Üssétek agyon! – kiáltott újból a sátorbontó katona.
A gyermek e hangtól megriadva egy asszony szoknyájához bújt és
belerejtette az arcát. Ez véletlenül az az asszony volt, amelyik azt
mondta, hogy csúf a gyerek. A sütőasszonyok közül való sovány sasorru
vénasszony. A karja most is fel volt gyűrve és tésztás; a fején
hátrakötött kékkendő.
– Oh hogyisne! – szólalt meg akkor a gyermek fejére téve a kezét. Hátha
nem is török. Ugye fiam nem vagy török?
A gyermek fölemelte az arcát, de nem felelt.
– Hát mi volna, – felelte Bódogfalvi. Itt vannak a ruhái is. Itt a
sapkája, piros; itt a dolmánya, ez is piros! Ki látott már ilyen
bugyogót? Madzag van az alján; össze lehet húzni, mint a zacskót szokás.
S ledobálta a gyermek ruháit.
– _Annem_, szólalt meg a gyermek, – _nerede_?
– No úgy-e hogy magyar! – kiáltott az asszony diadalmasan. Azt mondja:
_anyám gyer ide_!
– Dehogy magyar az Vasné, – szólt Pető. – Nem azt mondja az, hogy _jer
ide_, hanem azt, hogy _nerede_. Azt kérdezi, hol az anyja?
És a gyermekhez fordult:
– _Jok burda anang!_ (Nincs itt az anyád.)
A gyermek, erre megint sírva fakadt, és ezt a szót zokogta:
– _Meded, meded!_ (jaj-jaj.)
Vasné letérdelt és szótlanul öltöztette a gyermeket. Piros bugyogó,
piros sapka, piros saru, violaszinű bársonydolmány. Bizony foltos a
dolmányka, fakó a piros saru. Megtörülte a kötényében a fiu arcát.
– Vissza kell ereszteni, – mondta aztán fölállva.
Pető maga se tudta mit tegyen.
– Ej! – orditott fel Bódogfalvi a kardját kirántva, – hát a mi
gyerekeinket nem öldösik-e meg a kutyák? Még a csecsemőnek se
kegyelmeznek!
– Szúrd agyon! – kiáltotta a sátorbontó.
Vasné elrántotta a gyermeket, s a karját tartotta, hogy a katona meg ne
üsse.
– Ne bántsd!
De már akkor három asszony is fogta a gyermeket.
Mikorra a katona visszadugta a kardját, a gyermek úgy eltünt a szoknyák
és kötények között, hogy kopóval se lehetett volna megtalálni.