Ezen az estén Dobó vendégül látta mindazokat, akik vele délelőtt a
teremben megesküdtek.
Az asztal egyik végén Dobó ült, másik végén Mekcsey. Dobó mellett
jobbfelől _Bálint pap_ ült, balfelől _Cecey_. A pap mellett _Pető_.
Petőt különben is meg kellett becsülni ezzel a helylyel. A bátyja, Pető
János udvari méltóság volt: a király főpoharasa. Ennek a révén kapták a
puskaport, meg az öt tűzmestert Bécsből. Csak aztán következett vagy kor
vagy rang szerint részint Mekcseytől, részint Dobótól számitva a sort:
_Zoltay_, _Bornemissza_, _Fügedy_. Aztán _Koron Farkas_, az abauj-megyei
gyalogosok hadnagya; _Kendi Bálint_ és _Hegedüs István_, a Serédy György
hadnagyai, akik ötven drabantot hoztak; _Fekete Lőrinc_, aki Regécből
jött tizenötöd magával; _Lőkös Mihály_, akit száz gyaloggal küldtek a
szabad városok; _Nagy Pál_, Bátori György harminc drabantjának hadnagya,
bikaerejü merész ember; _Jászay Márton_, a jászói prépost negyvenegy
drabantjának a hadnagya; _Szency Márton_, szepesi hadnagy, – ez negyven
gyalogost hozott; _Bor Mihály_ kitünő puskás, Sárosmegye küldte
hetvenhat gyaloggal; Ugocsából ott volt _Szalacskay György_ és _Nagy
Imre_. Ez utóbbit Homonnay Gáborné küldte tizennyolc gyaloggal.
Eperjesről _Blaskó Antal_ jött el.
Ezek mind hadnagyok voltak. Ezek után ült _Paksy_ Jób, a legszálasabb
tiszt a király seregéből, s _Bolyky_ Tamás, a borsodi ötven puskás
hadnagya. Ezek később jöttek, hát odaültek a vártisztek közé, akik
voltak: _Sukán János_, az öreg számtartó; _Imre deák_ kulcsár, a boros
pince felügyelője; _Mihály deák_ cipóosztó; _Gyöngyösy Mátyás_ deák a
püspök deákja, (a vár a püspöké volt;) _Boldizsár_ deák irnok s még
egynéhányan. Mert Dobó nemcsak a tiszteket hivta meg, hanem hogy az
egész vár képviselve legyen a vacsorán, egy tizedest, egy közembert, egy
egri nemest és egy egri parasztot is felhivatott.
Az ételhordás a Dobó négy-öt szolgájának a dolga volt, de ezek munkája
azzal könnyebbedett, hogy a főtisztek is beállitották a szolgáikat.
Dobó mögött Tarjáni Kristóf állott, az apród. Dobónak ez szolgált. Ez
nyújtotta eléje az ételt. Ez töltötte mindig tele a poharát,
valahányszor kiürült.
Péntek lévén, a vacsorát tormás csukával kezdték, kirántott süllővel,
harcsával és kecsegével folytatták, s turós csuszával és fahéjjas főtt
aszalt gyümölcscsel végezték. De volt az asztalon szőlő is, alma, körte
és dinnye is bőven.
Mért adta a takarékos Dobó ezt a vacsorát? A mai ünnepi gyülés
befejezéseül? Vagy hogy az egymásnak ismeretlen tisztek
összeismerkedjenek, és összemelegedjenek? Vagy tán a bor világitásánál a
lelkek erejét vizsgálta? A levegő kezdetben ünnepi volt, szinte
templomi. A hófehér abroszok, a Dobó cimerével vésett ezüst evőeszközök,
az asztal fölött láncon függő faragott hordó, az őszi virágokból készült
bokréták, – mindez inkább lakadalmi pompa volt, mint egyszerü vacsora.
Még akkor se melegedett meg a keze senkinek, mikor a csuka után a szép
hordóból gránátpiros bor ömlött a poharakba. A Dobó mai magasztos
beszéde ült a lelkeken, mint ahogy a harangszó után elmélázva hallgatja
az ember a harang után maradt csöndességet.
A csuka után a szolgák kihordták a tányérokat, s mindenki azt várta,
hogy valaki beszélni fog.
Dobó elmélázva ült a barna bőrrel bevont karosszékben. Őt nézték.
S ebben a csöndességben egyszercsak fölhallatszik a sütőasszonyok vidám
dalolása:
_Csak azért szeretek_
_Falu végén lakni;_
_Erre jár a rózsám_
_A lovát itatni._
_A lovát itatni_
_Magát fitogtatni_
_Piros két orcáját_
_Velem csókoltatni._
Egyszerre eltüntek a felhők. Az ég kiderült. Hát komolyodjanak-e a
férfiak, mikor asszonyok is vannak itt a várban, s ők a veszedelem
bevonulását dalolva várják.
Mekcsey fölvette az előtte álló ezüst serleget, és fölállott.
– Tisztelt vendégség, – mondotta. Nagy napok előtt állunk. Maga a jó
Isten is az ég ablakában ül és nézi, hogyan fog itt kétezer ember
megharcolni kétszázezerrel. És én mégse csüggedek. Gyáva ember nincs
közöttünk egy se; hiszen még az asszonyok is, amint halljuk, vígan
dalolnak odalent. De ha nem igy volna is, van közöttünk két ember, aki
mellett félni nem lehet. Ismerem mind a kettőt kora ifjuságomtól. Az
egyiket azért teremtette az Isten, hogy példája legyen a magyar
bátorságnak. A vas ereje van benne. Olyan, mint az aranynyal zománcozott
kard. Csupa erő és nemesség. A másik meg, akit szintén ifjúságomtól
ismerek, a furfangnak és minden találékonyságnak a mestere. Ahol ez a
két ember jelen van, vagy az erő, vagy a furfang bizonyosságában érzem
magamat. Nem lehet veszedelemtöl tartani. Azt kívánom, hogy úgy ismerjék
mint én: Dobó Istvánt, a mi kapitányunkat, és Bornemissza Gergelyt, a mi
főhadnagyunkat.
Dobó állva fogadta a kocintásokat, aztán állva is maradt, és így felelt:
– Kedves véreim. Ha olyan ijedős volnék is, mint a szarvas, hogy
akármiféle ebfalka csaholása megremegtetne, mikor nemzetem sorsáról van
szó, megállok és ellenszegülök. A Jurisics példája mutatja, hogy micsoda
erősség a leghitványabb vár is, ha férfiak vannak benne. A mi várunk
erősebb, mint Kőszeg volt, s nekünk is erősebbeknek kell lennünk. Én
ismerem a török hadat. Még a bajuszom is alig ütközött, mikor ott voltam
a mohácsi mezőn, és láttam a Szulejmán hadát. Elhigyjétek nekem, hogy az
a huszonnyolcezer magyar összegázolta volna azt a százezernyi
csőcseléket, ha csak egy ember is van, a ki a csatát vezetni tudja. Nem
vezetett, nem rendezett ott senki. A csapatok nem az ellenség állása
szerint bontakoztak széjjel, hanem csak úgy gondolom formára. Tomory
szegény, dicső emlékű nagy hős, de nem volt vezérnek való. Azt gondolta
szegény, hogy a vezérség ebből a szóból áll: Utánam! Hát egyet
imádkozott, aztán meg egyet káromkodott, és azt mondta: Utánam! Azzal
megindult a seregünk mint őszszel a fecskék tábora, neki a török
közepének. A török úgy széledt előttünk, mint a lúd-falka. Mink meg
rohantunk vakon neki az ágyúsornak. Persze az ágyúk, a láncos golyók
megtették, amit emberi erő nem tehetett. Négyezren maradtunk a
huszonnyolcezerből. De ennek a rettenetes szerencsétlenségnek két nagy
tanulsága volt. Az egyik az, hogy a török tábor nem vitézek sokasága,
hanem mindenféle gyülevész népé. Összeszednek mindenféle embert és
állatot, csakhogy a sokaságukkal elrémitsék a tyukszivü embert. A másik
tanulság az, hogy a magyar akármilyen kevés, megzavarhatja és
meggyőzheti a törököt, ha a bátorsága mellé okosságot viszen magával
paizsul.
Az asztalnál ülők feszült figyelemmel hallgatták a főkapitányt. Ez
tovább folytatta:
– A mi állapotunkban azt parancsolja az okosság, hogy kitartók legyünk
mindaddig, mig a király serege meg nem érkezik. A várat lőni és rombolni
fogják, s meglehet ledöntik a falat, amely egyideig védeni fog
bennünket. De ekkor nekünk kell előállanunk. S ahogy a falak védtek
bennünket, úgy kell nekünk védenünk a falakat. A falra hágó ellenség ott
fog találni bennünket minden résen. A magyar nemzet sorsát nem ejtjük el
hitványul soha!
– Nem! nem! – kiáltották mindnyájan fölállva.
– Köszönöm, hogy eljöttetek, – folytatta Dobó. – Köszönöm, hogy
elhoztátok kardotokat és sziveteket a haza oltalmára. Valami erős érzés
van bennem, hogy az Isten Eger vára fölé nyújtja a kezét, és azt mondja
a pogány tengernek: Eddig és ne tovább! Ez az érzés erősitsen benneteket
is, s akkor bizton, hogy ugyanezen a helyen vígan fogjuk megülni a
győzelem torát.
– Úgy legyen! kiáltották mindenfelől, s összecsörrentek az ezüstpoharak.
Dobó után Pető állott fel, a gyorsmozgású hadnagy, aki a vár legjobb
népszónoka volt.
Jobbra balra rántott egyet a nyakán, és igy szólt:
– Mekcsey uram bizik Dobóban meg Bornemisszában, ezek meg biznak
mibennünk meg a falakban. Én is megmondom miben bizok.
– Halljuk! Halljuk!
– Két erős vár esett el az idén a több között: Temesvár meg Szolnok.
– Veszprém?
– Veszprémben nem volt ember. Miért esett el ez a két erős vár? Azt
fogják egy idő mulva mondani, hogy azért esett el, mert a török erősebb
volt. Nem úgy van pedig. Azért esett el, mert Temesvárt spanyol
zsoldosok védték, Szolnokot meg spanyolok, csehek meg németek. Hát most
megmondom miben bizom. Abban, hogy Egert nem védi se spanyol, se német,
se cseh. Itt ez öt pattantyús kivételével mindenki magyar, s főképen
egri. Saját fészküket védő oroszlánok! Én a magyar vérben bizom.
Itt már kimelegedett minden arc, fölemelkedtek a poharak. Pető be is
fejezhette volna a beszédét, de a népszónokok bőségével folytatta:
– A magyar pedig olyan, mint a kova. Mentül jobban ütik, antul jobban
szikrázik. Hát azt a kontyos irgalmát annak a Mohamed putrijaiban
szedett, fügefáról szakadt ringyes-rongyos sok vizivójának, nem birna-e
velök ez a kétezer, magyar anyától, vitéznek született, lóháton
nevelkedett, magyar buzán erősödött egri bikavér ivó katona?
Elnyomta az éljenzés, a kardcsörgés és kacagás a szavát, de ő megintcsak
sodort egyet a bajuszán, egyet nézett oldalt, és igy fejezte be:
– Eger eddig csak egy szép város volt. Adja az Isten, hogy ezentul a
magyar dicsőség városa legyen. Pogányvérrel irjuk a falra: Ne bántsd a
magyart! S ha majdan századok mulva az örök földi béke mohája zöldellik
e vár maradványain, levett kalappal jár majd itt az utánunk jövő
századok fia, s büszke érzéssel mondja: a mi apáink küzdöttek itten,
áldott legyen a poruk is!
De már erre olyan riadalom támadt, úgy összecsókolták a szónokot, hogy
nem lehetett tovább beszélnie.
De nem is akart.
Leült és átnyujtotta a kezét Bolyki Tamásnak, a borsodi legények
hadnagyának.
– Tamás, – mondotta – ahol mi ketten leszünk, fájjon a feje a töröknek!
– Oly szépen beszéltél, – felelte Tamás a fejét rázva, – hogy akár most
rohannék a töröknek.
Pető után már senkise érzett magában erőt, hogy köszöntőt mondjon.
Gergelyt szólongatták, de ő mint afféle tudós ember, nem szeretett
beszélni. Hát csak mindenki a szomszédjával beszélt, s a vacsora vidám
zsongása töltötte be a termet.
Dobó is fölmelegedett, hol az egyik szomszédjának, hol a másiknak
nyujtotta kocintásra a poharát.
Egyszer Gergelynek is átnyujtotta, s hogy a pap Pető mellé ült
beszélgetni, átintette Gergelyt maga mellé.
– Ülj csak ide fiam, – mondotta. – A Török fiukról akarok beszélni
veled. Irtam nekik is, de ugy-e hiába?
– Bizony, – felelte Gergely a poharat maga elé téve, – nem hiszem, hogy
látjuk őket. Jancsi nem szeret várat védeni. Feri meg nem jön ennyire
el. Nem hagyja ott a Dunántult.
– Igaz, hogy Bálint úr meghalt?
– Az bizony szegény, már egypár hónapja. A másvilágra vitte a
bilincseit.
– Mennyivel élte túl az asszonyt?
– Jó egynéhány esztendővel. Az asszony tetszik tán tudni, akkor halt
meg, mikor mink Konstantinápolyból hazajöttünk. Éppen temették, mikor
Debrecenbe érkeztünk.
– Jó asszony volt, – mondta Dobó elgondolkozva.
S a poharáért nyult, mintha érte akarna inni.
– Bizony olyan nem sok terem a földön, – szólt Gergely szintén a
pohárért nyulva.
S hogy némán kocintottak, talán mind a kettőnek az volt a gondolata,
hogy az a jóságos asszony látja odafenn ezt az érette emelt poharat.
– Hát Zrinyi? – folytatta Dobó. – Annak is irtam, hogy jőjjön el Egerbe.
– Az el is jött volna, de már hónapok óta hallja azt a hirt, hogy a
bosnya pasa ellene készülődik. Én februárban beszéltem Miklós bácsival
Csáktornyán. Ő már akkor tudta, hogy a török nagy haddal jön Temesvárra,
Szolnokra, Egerre. Még velem iratta meg a levelet a királynak.
S mig igy beszélt, végigsimitotta az apród haját.
Az ajtó előtt sipok és trombiták zenéje szólalt meg:
_Sárga csizmás Miska sárban jár_
_Panni a pataknál rája vár._[4]
Mintha új vért öntöttek volna mindenkibe. Dobó intésére az apród
bebocsátotta a siposokat. Három sipos és két trombitás. Köztük van a
cigány is. Nagy rozsdás sisak a fején s benne három kakastoll. Az
oldalán hüvelytelen kard madzagra kötve. Meztelen két lábán óriás
sarkantyuk.
Szépen játszottak. Mindenki rájok figyelt. Mikor megismételték a nótát,
egy mély bariton hang kezdett dalba a hadnagyok sorában:
_Török, tatár, bosnya, mind pogány!_
_Felnyergeltem hóka paripám._
_Szomorú füz lombja borulj rám!_
_Isten veled gyönge violám!_
_Az ég alján kék hegy. Messze van._
_Az én kis galambom messzébb van._
_Mindig a hegy felé gondolok._
_S mindig messzebb-messzebb ballagok._
A hadnagy nagy termetü, kisodrott bajszu legény volt. A bajusza örökké
úgy állt keresztben az orra alatt, hogy hátulról is meg lehetett
ismerni.
– Ki is ez a fiu, – kérdezte Gergely Dobóhoz hajolva.
– A komáromi kapitánynak az öcscse: Paksy Jób.
– Szép hangja van.
– És azt hiszem: vitéz fiu. Akik ilyen nagyon szeretnek dalolni, azok
mind jó vitézek.
A hadnagy még egy harmadik rendet is akart a nótából, de nem jutott
eszébe.
A siposok is várták, hogy mikor kezdi.
Ebben a percnyi szünetben, valaki elkiáltotta magát.
– Éljen a papunk!
– Éljen! – kiáltozták mindnyájan poharat emelve, s oda nyujtották a
papnak kocintásra.
– Éljen, – mondotta Dobó is. – Ez az egy pap maradt itten. Dicső öreg!
Az Isten éltesse!
A pap meghatottan hebegett köszönetet.
– Éljen a legöregebb! – kiáltotta Zoltay.
Cecey vidáman felelte:
– Öreg a nagyapátok! Én még táncolni is tudok.
– Éljen a vár legfiatalabb védője! – kiáltotta Pető.
Erre már Tarjáni Kristóf is pohárért nyult, és elpirulva kocingatott a
vendégekkel.
– Éljen az a török, – kiáltotta Gergely, – akinek legelőször ütjük ki a
fogát!
Minthogy erre nem volt kivel kocintani, mindenki nevetett, és csak a
szomszédjával kocintott.
A piros arcu egri nemes ember állott fel mostan. Galléros kék köpönyegét
jobb felén vállára vetette. Jobbra-balra törült egyet a bajuszán; aztán
meg hátra az üstökén és szólott:
– Éljen az, aki először fog meghalni Egerért!
Szétnézett nagy büszkén, s a nékül hogy kocintott volna valakivel,
fenékig üritette a poharát.
Vajon megfordult-e az eszében, hogy magára köszöntött, s magára ivott a
jó egri ember?