E mindeneket fölizgató esemény után Dobó a palotába szólitotta a
tisztjeit.
A terem csakhamar megtelt. A négy főhadnagyon kivül ott voltak a
hadnagyok is, a pattantyus tisztek is. Némelyik utközben a diszruháját,
ünnepi süvegét kapta magára. Némelyik csak a bajuszát sodorta ki
utközben. Mindenki érezte, hogy ez a levél a vészharang első
megkondulása volt.
Dobó még csak az elmaradt őrséget várta.
Összefont karral állott az ablaknál, s az alant elterülő várost nézte.
Milyen szép épületek, milyen szép fehér házak! S a város üres. Csak a
palota alatt a patakon nyüzsög a vár népe. Lóitató katonák, vizhordó
emberek; egy sárgakendős asszony, aki most lép ki egy kapun; a hátán
nagy batyu. S két kis gyermeket vonszolva siet a vár felé.
– Ez is a várba jön, – mormogta Dobó kedvetlenül.
Az apród ott állt Dobó mellett. Lenvirágkék bársony dolmány volt rajta.
A szeme is éppen ilyen szinü. Inkább leánynak látszott, mint fiunak.
Dobó ehez fordult mostan. Végigsimogatta a fiu vállig érő haját, és azt
mondja neki:
– Mit álmodtál Kristóf? Nem álmodtad-e haza magadat?
– Nem, – felelte a fiu. Szégyelném magamat, ha ilyet álmodnék.
Ez az egy apród maradt itten. Ez az egy is csak azért, mert az apja irt
a kapitánynak, hogy a fiut haza ne küldje. Mostoha anyja volt a fiunak.
Nem nézett rá szives szemmel. Dobó a maga fiának tekintette.
A több apródot mind haza küldte Dobó. 14–16 éves fiuk voltak. Vitézi
iskola volt nekik a Dobó udvara. A próbát nem engedte még Dobó letenni
nekik.
Még egy ilyen kedves apródja volt: Balogh Balázs, a tavaly megölt György
barát egyik hadnagyának a fia. Ez még Kristófnál is fiatalabb egy
esztendővel, s kitünő lovas. Ez sirva ment el augusztusban. Különösen az
fájt neki, hogy Kristóf itt marad. Az is volt hozzá a búcsúszava:
– Megállj, ha visszajövök, kihivlak viadalra!
Nagy Lukács vitte el magával ezt a gyereket, hogy útközben átadja az
anyjának. Mert özvegyasszonynak a fia s egyetlen gyermek.
– No ez a Lukács sokáig odamarad, – szólt Mekcseynek a fejét csóválva
Dobó. Attól tartok, levágták.
– Nem hiszem, – felelte Mekcsey. Az apró embereket nem féltem. Valami
különös babonám van rá, hogy az apró emberek szerencsések a hadban.
– Éppen forditva van, – felelte Gergely, aki inkább magas volt, mint
kicsi. Az apró ember sohse ül olyan bizton a lován, mint a hosszu. Az
aprót a ló viszi a harcban, a hosszu meg a lovat.
Az ajtónálló jelentette, hogy az őrök megérkeztek.
– Ereszd őket be, felelte Dobó komoran.
Hét sárgacsizmás sarkantyus legény állott meg a terem közepén. Kettőnek
vizes volt a haja, hát ezek csakugyan mosakodtak.
Az egyik vizes haju előre lépett és igy szólt:
– Jelentem alásan itt az ellenség, Abony alatt.
– Tudom, – felelte Dobó. Az első török is itt van. Elhozta Bakocsai.
Ez szemrehányó hangon volt mondva. A vitéz a város kékvörös szinét
viselte. Egyet szuszszant és a fején egyet rántva felelte:
– Kapitány uram én hozhattam volna hármat is.
– Hát mért nem hoztál?
– Hát csak azért, mert én szétvágtam a fejét mind a háromnak.
A teremben nagy derültség áradt el. A hét katona közül négy be is volt
kötve. Dobó maga is elmosolyodott.
– Hát Komlósi fiam, mondotta, nem a törökfej itt a hiba, hanem a ti
fejetek. Nektek nem az volt a kötelességtek, kogy verekedjetek, hanem
az, hogy hírt adjatok. A Bornemissza hadnagy úr katonája hozta meg a
hirt. Ti azonban előbbre valónak tartottátok, hogy mosakodjatok, meg
fésülködjetek, inget váltsatok meg bajuszt pödörjetek. Micsoda katona
vagy te Komlósi Antal!
Komlósi búsan nézett maga elé. Érezte, hogy Dobónak igaza van. Azonban
felemelte a fejét és igy felelt:
– Hát majd meglátja kapitány uram, hogy micsoda katona vagyok.
Az őrök jelentéséből kétségtelenné vált, hogy a török húzódik fölfelé.
Dobó uj őrséget rendelt, s megparancsolta, hogy ne álljanak harcba a
török őrséggel, csak jelentsék óránkint a közeledést. Azután kiküldte
őket, és az asztalhoz ült.
Már akkor ott voltak a teremben az összes hadnagyok, a vártisztek s az
öt német tűzmester. Ezeken kivül ott volt a pap és az öreg Cecey.
– Barátaim, – kezdte Dobó, az ünnepi csöndben, hallottátok, hogy
bekövetkezett, amit évek óta várunk.
A hangja olyan volt, mint a nagyharangé. Egy percre elhallgatott. Talán
egy gondolatát hallgatta el. Aztán mintha rövidre akarná fogni a
mondani-valóját, igy folytatta:
– Mekcsey kapitánytársam az imént adta át teljes jegyzékét a vár
erejének. Körülbelől ismeritek ugyan, de én mégis szükségesnek tartom,
hogy felolvassuk és halljátok. Kérlek Gergely öcsém.
Átadta az irást Gergelynek, aki könnyebben és gyorsabban birta az
effélét, mint Sukán bácsi. Gergely készséggel olvasott.
– Az egri vár ereje 1552. szeptember 9-én.
– Vagyis ma, – szólott Dobó.
– A várnak van ma belső lovasa kétszáz, belső gyalogosa ugyanannyi,
behivott egri és környékbeli puskás 875; – Nagyságos Perényi Ferenc ur
küldött 25 embert; Serédy György úr küldött vagy kétszázat.
– Abból nincs több, csak valami ötven, – szólt Mekcsey.
És egy sunyorgó szemü, arcban erősen csontos hadnagyra pillantott.
– Nem tehetek róla, – felelte ez. Én itt vagyok.
És a kardjára csapott.
Dobó békitő hangon szólt a hadnagyra.
– Hegedüs barátom, ki beszél itt rólad? Hunyadinak is voltak hitvány
katonái.
Gergely tovább olvasott.
– Megint Kassáról jött kétszáztiz fölkelő. Nohát itt van, – szólt
Hegedüsre pillantva. Kassán is vannak vitézek.
És folytatta:
– A karthauzi barátok négy drabantot küldtek. Az egri káptalan kilencet.
– Kilencet? – Mordult fel Bolyky Tamás, a borsod puskások hadnagya.
Hiszen azoknak száznál is több a katonájok!
– Fizetésre se adták, – felelte röviden Dobó.
Fügedi, a káptalan hadnagya felállt, Dobó azonban leintette:
– Kérlek öcsém, majd máskor. Az ördög se bántja a káptalant. Folytasd
Gergely öcsém csak röviden és hamar.
Gergely hát szaporán, barátosan olvasott tovább. De jó hosszú volt a
litánia. Sáros, Gömör, Szepes, Ung, a szabad városok mind küldtek
egy-egy kis csapat drabantot. A jászai prépost negyven embert küldött
egymaga. Ezt meg is éljenezték.
Végül Gergely ismét fölemelte a hangját és igy szólt:
– Vagyunk tehát összesen száz ember hiján kétezren.
Dobó végigpillantott az asztalnál ülőkön, és a tekintete Hegedüsön
állott meg. A kassai hadnagyra nézve folytatta.
– Ehez még hozzászámithatjuk azokat az embereket, akiket várbeli
szolgálatra hivtam be: a tizenhárom borbélyt, nyolc mészárost, három
lakatost, négy kovácsot, öt ácsot, kilenc molnárt és a harmincnégy
parasztembert, akik majd az ágyúknál segitenek. Ez ostrom idején mind
fegyvert ragadhat. Azután számitsuk még Nagy Lukácsot, akit Szent János
fejevétele napján Szolnok alá elküldtem huszonnégy lovassal. Ezeknek már
régen itthon kellene lenniök, – szólt Mekcseyre emelve a tekintetét.
És folytatta:
– Hát volnánk igy is meglehetősen, de én király őfelségétől várom a
legfőbb segitséget.
Az öreg Cecey a levegőbe csapott és hümmögött.
– Nono Cecey bátyám, – szólt Dobó. – Nem úgy van már, mint volt régen. A
király nagyon jól tudja, hogy ha Eger elesik, hát beteheti a szent
koronát a régiségtárba.
– Nincs többé Magyarország, – toldta hozzá Mekcsey, aki Dobó mellett
állott.
– Lesz német, – duhogta az öreg.
– A király hada két nagy seregben jön – folytatta Dobó, –
ötven-hatvanezer, talán százezer jól táplált és jól fizetett katona.
Egyiket vezeti Móric szász herceg, a másikat Miksa herceg. A király
kétségtelenül utánok küld, hogy hozzánk siessenek. S ma talán már annak
a két tábornak a jelszava: Eger!
– Hiszi a miskolci pék, – morgott Cecey.
– Hát hiszen én is, – mordult vissza Dobó. – És ezennel megkérem
kegyelmedet, hogy a szavamba ne vagdaljon. Az én követem Vass Miklós még
ma ujra elindul Bécsbe, és ha nem találja útban a király hadát,
értesitést viszen a török megérkezéséről.
Gergelyhez fordult.
– A gyülés után rögtön megirod a kérelmet ő felségének, s mellékeled a
török levélét. Úgy megird, hogy még a kősziklák is idejőjjenek Eger alá.
– Megirom, – felelte Gergely.
– Semmi okunk sincs, hogy nehéz szivvel várjuk a törököt. A falak
erősek. Puskapor, meg élelem van annyi, hogy egy esztendeig is kibirjuk.
A király, hacsak az erdélyi hadát ideküldi is, minden török Mohamedhez
megyen Eger alól. Dehát olvasd fel most a második számu jegyzéket, –
szólt Gergelynek.
Gergely olvasta:
– Nagy bomba ágyú egy; másik nagy bomba ágyú, Béka nevű és Baba nevű,
kettő; a királytól három ágyú; Perényi Gábortól négy ágyú, Serédi
Benedektől egy ágyú.
– A puskaport nem mértük meg, mert nem is lehet, – szólt közbe Dobó.
Tavalyról is maradt, a királytól is kaptunk. A sekrestye alja szinig van
kész puskaporral. Ezenkivül van salétromunk és malmunk a
puskapor-csinálásra. Folytasd.
Gergely olvasta:
– Öreg réztarack, faltörő öt; vastarack ugyanilyen öt; őfelségétől réz
faltörő négy; golyóöntő a faltörőkhöz és szakálasokhoz huszonöt; dupla
prágai szakálas ágyú kettő; seregbontó szakálas ágyú öt.
– No urak, – szólt Dobó, – azt hiszem felelhetünk a töröknek. De ez még
semmi. Olvasd tovább.
– Prágai és csetneki réz és vas szakálas háromszáz; kézi puska
kilencvenhárom; német kézi puska százkilencvennégy.
– Ez nem ér semmit, – szólt Cecey Dobóhoz fordulva. – A jó íjj többet ér
minden puskánál.
Ezen egy kis vita támadt. Az öregek Cecey szavát helyeselték. A fiatalok
a puska pártján voltak.
Végre is Dobó azzal vágta ketté a vitát, hogy a puska is jó, az íjj is
jó, de legjobb az ágyú.
Kristóf apród ekkor egy remek mívű aranyos sisakot és egy kis ezüst
feszületet tett az asztalra. A karján még egy palást-féle köpönyeg is
volt. Dobó háta mögé állva tartotta.
Gergely még egy jó sort olvasott. Benne volt a jegyzékben minden
fegyver: kópja, gerely, paizs, csáklya, csákány, buzogány, kanóc, dárda
és minden hadi szerszám, amit nem a segitség hozott magával.
Akkor aztán Dobó fölállott.
Az előtte levő aranyos sisakot a fejére vette, a vörös bársony kapitányi
mentét a vállára. És balkezét a kardján nyugtatva szólott:
– Kedves barátaim és védő társaim. A falakat láttátok, most már a
falakon belől levő erőt is ismeritek. Ebben a várban van most a
megmaradt ország sorsa.
A teremben csend volt. Mindenki érezte, hogy Dobó igazat mond.
– Ha Eger elesik, utána nem tarthatja magát se Miskolc, se Kassa. Az
apró várakat lerázza a török, mint a diót. Nincs többé ellenállás. És
akkor Magyarországot beirhatja a történelem a halottak könyvébe.
Komor szemmel nézett körül és folytatta:
– Az egri vár erős, de itt van a szolnoki példa, hogy a falak ereje nem
a kőben van, hanem a védők lelkében. Ott pénzen fogadott idegen
zsoldosok voltak. Nem a várat mentek védeni, hanem hogy zsoldot
kapjanak. Itt az öt pattantyus kivételével minden ember magyar. Itt
mindenki a hazát védi. Ha vér kell, vérrel, ha élet kell, élettel. De ne
mondhassa azt ránk a jövendő nemzedék, hogy azok a magyarok, akik
1552-ben itt éltek, nem érdemelték meg a magyar nevet.
Az ablakon besütött a nap és végigjátszott a falon függő fegyvereken, s
a falak mellett rudakon álló páncélokon. Tündöklővé tette a kapitány
aranyos sisakját is. Gergely mellette állott. Egy pillantást vetett az
ablakra, aztán a szeméhez emelte a tenyerét, hogy a vezérre nézhessen.
– Azért hivattam össze kegyelmeteket – folytatta Dobó, – hogy mindenki
számot vethessen magával. Aki többre becsüli a maga egészségét, mint a
nemzet jövendőjét, nyitva van a kapu. Nekem férfiak kellenek. Inkább
kevés oroszlán, mint sok nyúl. Akinek reszket az ina a közelgető
zivatartól, hagyja el a termet, mielőtt tovább szólnék, mert meg kell
esküdnünk a vár védelmére oly esküvel, hogy ha azt megszegi valaki, meg
ne állhasson holta után az örök Isten orcája előtt.
Félre nézett és várt, hogy mozdul-e valaki?
A teremben csend volt.
Nem mozdult senki.
A feszület mellett két viaszgyertya állott. Az apród meggyujtotta.
Dobó tovább beszélt:
– Meg kell esküdnünk egymásnak az örök Isten szent nevével ezekre a
pontokra.
Egy iv papirost ragadott fel az asztalról és olvasta:
– Először: akármiféle levél jön ezentul a töröktől, el nem fogadjuk,
hanem a község előtt olvasatlanul megégetjük.
– Igy legyen! – hangzott a teremben. Elfogadjuk!
– Másodszor: mihelyt a török megszállja a várat, senki neki ki ne
üvöltsön; bármit kiáltozzanak is be, arra semminémü felelet ne
hangozzék, – se jó, se rossz.
– Elfogadjuk!
– Harmadszor: a várban a megszállás után semmiféle beszélgető
csoportosulás se kint se bent ne legyen. Se ketten, se hárman ne
suttogjanak.
– Elfogadjuk!
– Negyedszer: a közemberek és altisztek a hadnagyok tudta nélkül, a
hadnagyok a két kapitány intézkedése nélkül a csapatokon nem
rendelkeznek.
– Elfogadjuk!
Egy érdes hang szólalt meg Fügedy mellett:
– Valamit ide szeretnék betoldani.
A szóló Hegedüs volt, a Serédy hadnagya. Az arca ki volt vörösödve.
– Halljuk, – szóltak az asztalnál.
– Azt ajánlom, hogy a két kapitány viszont a hadnagyokkal mindig
egyértelemben intézkedjék, valahányszor úgy fordul a sor, hogy akár a
védelem dolgában, akár más fontos intézkedésben, a hadnagyok közül csak
egy is tanácskozást kiván.
– Az ostrom szünetében elfogadom, – szólott Dobó.
– Elfogadjuk! – zúgták rá mindannyian.
Dobó folytatta:
– Utolsó pont: aki a vár megadásáról beszél, kérdez, felel, vagy
bármiképp is a vár megadását akarja, halál fia legyen!
– Haljon meg! – kiáltották lelkesen. – Nem adjuk meg a várat! Nem
vagyunk zsoldosok! Nem vagyunk szolnokiak! – hangzott mindenfelől.
Akkor Dobó levette az aranyos sisakot. Hosszú szürke haját
végigsimitotta. Intett a papnak.
Bálint pap fölállt. Szintén levette a süvegét, és fölemelte az asztalon
álló kis ezüst feszületet.
– Esküdjetek velem, – mondotta Dobó.
A teremben mindenki a feszület felé nyujtotta a kezét.
– Esküszöm az egy élő Istenre…
– Esküszöm az egy élő Istenre, – hangzott az ünnepi mormolás.
– Hogy véremet és életemet a hazáért és királyért, az egri vár védelmére
szentelem. Sem erő, sem fortély meg nem félemlit. Sem pénz, sem igéret
meg nem tántorit. A vár feladásáról sem szót nem ejtek, sem szót nem
hallgatok. Magamat élve sem a váron belől, sem a váron kivül meg nem
adom. A vár védelmében elejétől végéig alávetem akaratomat a nálamnál
feljebb való parancsának. Isten engem úgy segéljen!
– Úgy segéljen! – zúgták egyhanggal.
– És most magam esküszöm, – szólt Dobó, két ujját a feszületre emelve. –
Esküszöm, hogy a vár és az ország védelmére forditom minden erőmet,
minden gondolatomat, minden csepp véremet. Esküszöm, hogy ott leszek
minden veszedelemben veletek! Esküszöm, hogy a várat pogány kezére jutni
nem engedem! Sem a várat, sem magamat élve meg nem adom! Föld úgy
fogadja be a testemet, ég lelkemet! Az örök Isten taszitson el, ha
eskümet meg nem tartanám!
Nem kételkedett itt azon senki. Lángolt mindenkinek az arca, mert tűz
volt mindenkinek a szivében. A Dobó esküjére minden kard kivillant. Egy
szivvel lélekkel kiáltották:
– Esküszünk! Esküszünk!
Dobó ismét föltette sisakját, és leült.
– Hát testvéreim, – mondotta egy árkus papirost véve a kezébe, – most
még azt beszéljük meg, hogy a falak őrségét hogyan helyezzük el? A falak
védelmére nem egyforma beosztás kell, mert a város felől meg az új
bástya felől sik a föld és völgyes. A keleti meg az éjszaki bástyák
felől vannak a dombok meg a hegyek. Kétségtelen, hogy ide állitják az
ágyúkat, és itt törik majd a falat, hogy beronthassanak.
– Nem törik azt át sohase, – mondotta Cecey.
– Nono, – felelte Dobó.
Aztán ismét folytatta:
– Ácsot meg kőmivest azért rendeltem jó számmal a várba, hogy amit a
török ront, éjjel berakják. Hát itt lesz a legnagyobb munka, és ha az
őrséget most el is osztjuk, az majd az ostrom szerint változik.
– Csak intézze kegyelmed kapitány úr, mi elfogadjuk, – kiáltották
többfelől.
– Hát én azt gondolom: négy seregre oszszuk a védelmet. Egyik sereg lesz
a főkapunál; másik a szeglettoronyig való részen; harmadik a külső
várban; negyedik a tömlöcbástya körül északon. E négy csoportnak
megfelelően, négy részre oszlik bent az álló sereg is. Ezeket Mekcsey
kapitány társam fogja igazgatni. Ostrom idején az ő gondja lesz a
katonák váltakozása, valamint a belső vár védelme is.
– Hát a város felőli oldal? – kérdezte Hegedüs.
– Oda csak egyes őröket állitunk. A kapunál elég ha husz ember lesz. Ez
úgyis szűk gyalogkapu, s innen nem is próbálhat a török támadást.
És egy ív papirost vett fel.
– A legények számát hozzávetőleg így osztottam el. Az ókapunál, vagyis
főkapunál az új bástyáig legyen állandóan száz drabant. A tömlöcbástyán
száznegyven, a tiszttel száznegyvenegy. A Sándor bástya mentén százhusz
a kapu nélkül. Innen vissza a kapuig százöt.
– Ez négyszázhatvanhat, – mondotta Gergely.
– A templom két tornyán tiz-tiz drabant. Ez a belső vár védelme.
– Négyszáznyolcvanhat, – számitotta hangosan Gergely.
Dobó folytatta:
– Most következik a külső vár. A Csabi bástyán legyen kilencven ember a
Bebek bástyáig. Innen a szeglettoronyig százharminc. Az ókaputól a
szegletig ötvennyolc. Itt még egy keskeny kőfal van, amely összeköti a
belső várat a külsővel. Itt inkább szemmel kell őrködni, mint
fegyverrel. Hát ide elég harmincnyolc drabant.
Mekcseyre pillantva folytatta:
– Ide lehet állitani a gyöngéket, s ostromok alatt a könnyü sebesülteket
is.
– Egy hiján nyolcszáz, – mondotta Gergely.
– Mármost hogyan oszszuk szét a tiszteket? Hogy magamon kezdjem, én ott
akarok lenni mindenütt.
Lelkes éljenzés.
– Mekcsey társam dolgát már tudjuk. A négy főhadnagy ur közül egy az
ókapunál lesz. Ide erő kell, és rettenhetetlen lélek, mert hogy a török
a kapun be akar jönni, azt hiszem az kétségtelen. Itt a halállal
farkasszemet kell nézni.
Pető Gáspár fölállt és a mellére csapott:
– Kérem azt a helyet!
A nagy éljenzésben csak a Dobó beleegyező fejmozdulatát lehetett látni.
Az öreg Cecey átnyujtotta Petőnek a balkezét.
– Ezenkivül, – mondotta – a külső vár a legveszedelmesebb pont. A török
itt az árok betemetésén fog mesterkedni. Itt is a főtisztek bátorsága,
hazaszeretete és halálmegvetése kell.
Három főhadnagy volt még Petőn kivül; mind a három fölállott:
– Itt vagyok, – mondotta Bornemissza.
– Itt vagyok, – mondotta Fügedy.
– Itt vagyok, – mondotta Zoltay.
– Hát hogy össze ne vesszetek – szólott Dobó, – ott lesztek mind a
hárman.
A tűzmesterek már előbb megkapták a maguk ágyúját, különben se tudtak
egy szót se magyarul. Dobó azonban még egy főágyúmestert akart. Ki
legyen az?
Senki se volt értője ennek a szerszámnak, csak Dobó. Hát Dobó magára
vállalta.
Hogy erre ujabb éljen-riadalom támadt a teremben, s hogy a tűzmesterekre
is néztek, ezek nyugtalanul kérdezték:
– Was ist das? Was sagt er?
Bornemissza erre hozzájuk fordult és így magyarázta meg az öt németnek:
– Meine herrn. Kapitány Dobó vird zein der haupt bum-bum! Ferstanden?
A németek megértették.
Dobó ezután összetrombitáltatta az egész katonaságot. A vár terén
azoknak is elmondta az öt pontot, amire odabent megesküdtek, s felhivta
őket, hogy amelyikök félelmet érez, tegye le inkább a kardot, hogysem
meggyöngitse a többit is, mert – úgymond – a félelem olyan ragadós
nyavalya, mint a pestis, sőt még ragadósabb, mert egy pillanat alatt
átszáll a másikra. Hát itt a bekövetkezendő nehéz napok alatt, erőslelkü
emberek kellenek.
Azután kibontotta a vár kékvörös zászlaját, és összefogta a nemzeti
szinüvel.
– Esküdjetek!
Erre a szóra a városbeli székesegyház harangja megkondult.
Csak egyet kondult, többet nem.
Mindenki a város felé pillantott. Ez a kondulás olyan volt, mint egy
jajkiáltás. Csak egy. S utána figyelő csöndesség áll az egész tájon.
A vitézek fölemelték az ujjukat.