A vitézzel csaknem egy időben egy lovas parasztember is érkezett a
várba. Szűr volt rajta és felgyűrt szélű fekete kalap. A kezében zöld
furkósbot, akkora mint ő maga.
Mikor Dobó végzett a vitézzel, az ember leszólt a lováról egy
asszonynak:
– Melyik a kapitány úr?
– Az ott ni, – mondja az asszony, – az a nagy bajszu derék.
Az ember leszállt a lováról. Hozzákötötte egy cölöphöz. A tarisznyába
nyult. Kivett belőle egy nagy pecsétes levelet.
A kalapját a kezébe véve, Dobóhoz ballagott.
– Levelet hoztam, mondja az irást átnyujtva.
– Kitől? – kérdezi Dobó.
– Töröktől, – feleli a paraszt.
Dobó arca elsötétült.
– Hogy merte kend elhozni! – kiáltott az emberre. Vagy török kend?
– Nem, – feleli megszeppenve az ember, – Kaálból való vagyok én
instálom.
– Tudja-e azt kend, hogy magyar embernek nem szabad az ellenség levelét
hordoznia?
És a katonákhoz fordulva parancsolt:
– Fogjátok fegyver közé!
Két dárdás katona a paraszt mellé állott.
– Uram! – kiáltott a paraszt térdre esve. Kényszeritettek!
– Csak arra kényszeritettek hogy átvedd, arra nem, hogy átadd.
És ujból a katonákhoz fordult:
– Itt álljatok!
Összetrombitáltatta a vár népét, s anélkül, hogy a levelet fölbontotta
volna, összefont karokkal állt a hársfánál, emelyen a török fej lógott.
Öt perc nem telt belé, együtt volt a várnépe mind. A tisztek Dobó körül.
A katonák sorrendben. Leghátul a parasztok meg az asszonyok.
Akkor Dobó igy szólt:
– Azért hivattam össze a vár népét, mert a török levelet küldött. Én az
ellenséggel nem levelezek. Ezt a levelet azonban fölolvastatom, majd
megtudjátok: miért?
Azzal átadta a levelet Gergelynek, a ki mindenféle irást első tekintetre
el tudott olvasni, s legtudósabb volt a vár népe között.
– Kérlek olvasd fel hangosan.
Gergely egy kőre állott. Feltörte a pecsétet, s kirázta a porzót a
papirosból. Azután a levél aljára pillantva, hangosan olvasta:
– Küldi Achmed pasa Kaálból.
„Dobó István egri kapitánynak üdvözlet.
„Én aki vagyok az anatoliai Achmed basa, a hatalmas legyőzhetetlen
császár főtanácsosa, megszámlálhatatlan és ellenállhatatlan hadának
főkapitánya, izenem és irom, hogy a hatalmas császár ezen a tavaszon két
sereget küldött Magyarországra. Az egyik sereg elfoglalta Lippát,
Temesvárt, Csanádot és Szolnokot s minden várat és várkastélyt, a mely a
Körös, Maros, Tisza és Duna vidékén áll. A másik sereg elfoglalta
Veszprémet, Drégelyt, Szécsént és az egész Ipoly mentét, s ezenkivül
levert két magyar sereget. Nincs erő, amely nekünk ellenállhatna.
„És most ez a két diadalmas hadsereg Eger vára alatt egyesül.
„A hatalmas és győzhetetlen császár akaratából intelek titeket, hogy ő
felségének ellene szegülni ti se merjetek, hanem engedelemre hajoljatok,
s a mely basát én küldök, beereszszétek, Eger várát és városát neki
átadjátok.
– Hogy a fenébe ne! – zúgták minden felől. Ne olvasd tovább! Eb
hallgassa!
Dobó azonban csendességre intette őket.
– Csak hallgassátok a török muzsikát. Nagyon szép, mikor ilyen fennen
szól. Olvasd csak tovább.
– Ha engedelmesek lesztek, hitemre mondom, hogy se magatoknak se
jószágotoknak bántódása nem lesz. A császártól minden jót nyerek nektek,
s olyan szabadságban tartalak benneteket, mint a régi királyok,
– Nem kell török szabadság! – rikoltott közbe a fakezü Cecey, – jó
nekünk a magyar is!
Amire mindenki elnevette magát.
Gergely folytatta:
– És minden bajtól megoltalmazlak benneteket…
Itt már mindenki kacagott, maga a levél olvasó is.
Csak Dobó állott komoran.
Gergely tovább olvasott:
– Erre adom hiteles pecsétemet. Ha pedig nem engedelmeskedtek, a
hatalmas császár haragját vonjátok fejetekre, s akkor mind magatok, mind
gyermekeitek mindnyájan halállal pusztultok el. Azért hát nekem azonnal
feleljetek.
Haragos zúgás volt erre a felelet. Az arcok megvörösödtek. A
legjámborabb embernek a szeme is tüzet hányt.
Gergely átnyujtotta a levelet a kapitánynak. Annak a szavát leste most
mindenki.
Dobónak nem volt szükséges kőre állnia, hogy kilássék a csoportból.
Magas öles ember. Ellátott mindenki feje fölött.
– Ime, mondotta acélos, de keserü hangon, ez az első és utolsó levél,
amely töröktől jött ebbe a várba, s el is olvasódott. Megérthettétek
belőle, hogy mért jön. Szabadságot hoz karddal és ágyuval. A keresztény
vérben fürdő pogány császár hozza ránk ezt a szabadságot. Nem kell? Ha
nem kell szabadság, levágja fejünket! Hát erre válaszoljunk. Ez a
válaszom!
Azzal kétfelé repitette és összegyürte a levelet, és a parasztnak az
arcába dobta.
– Hogy merted idehozni gazember!
És a katonákhoz fordult:
– Vasat a lábára! Vessétek a tömlöcbe a bitangot!