A török megérkezésének hirére olyanná vált a vár, mint a zajgó méhkas.
Mindenki Bakocsai köré tolongott, hogy szavát hallja. Még az asszonyok
is odafutottak a sütőházakból és konyhákból, s lábujjhegyre állva
hallgatták a csoport mögött a vitéz beszédeit.
De ez persze csak akkor történt már, mikor Dobó ott hagyta a piacot, és
a tisztekkel együtt fölment a palotába, tanácskozni, rendelkezni.
A vitéz fölakasztotta a török fejet egy hársfára, s ő maga székre ült,
hogy átengedje a fejét a borbélynak.
Tizenhárom borbély volt a várban: négy mester és kilenc legény. Nem
annyira a hajnyirás lesz itt a kötelességük, mint inkább a gyógyitás.
Ebben az időben nyirni, beretválni és gyógyitani egy mesterség vala.
Hát a borbélyok mind a tizenhárman ráestek most Bakocsaira, csakhogy
közel lehessenek a szavához. Legelsőbben is a dolmányát huzták le, meg
az ingét.
Péter mester volt a legöregebb köztük, hát az fogta mosásba legelőször.
Egy nagy cseréptálat eléje tartottak, egy fazék vizet meg föléje.
Csurgatták, mosták.
Eddig csak állotta a vitéz, de mikor a hosszu fejsebet varrni kezdték,
szétrugta a széket, tálat, borbélyt és borbélylegényt, s rettentő
istenfájázások között felkopogott ballagott a kaszárnyába.
– Nem vagyok én nadrág az istenfáját, – mondotta mérgesen.
Lekapott egy nagy pókhálót az ablakszélről és a fejére tette. Bekötötte
a fejét maga. Leült. Jól beszalonnázott, beborozott, aztán ledült a
szalmazsákra, s öt perc múlva már aludt.