Szeptember kilencedikén nem sütött fel a nap. Az eget szürke felhők
takarták. A Mátra ormait is felhő ülte. Az idő egésznap olyan volt, mint
a kényes gyerek arca, aki sirni akar, csak azt kell kitalálnia, hogy
miért sirjon?
A várban élénk nyüzsgés. Az ácsok az alsó piacon félöles karókat
faragnak. Mellettök egy katona lyukat fur a karókba s kereszt alakot
formál belőlök. A harmadik csoport katona olajos szurkos csepüt kötöz a
keresztekre. Ezeknek a neve _furkó_. Már van egy halommal.
A sekrestye mellett az öreg Sukán vékával méri a puskaport. Paraszt
emberek apró bőrzacskókba tömik. Hordják a pattantyusokhoz.
Ugyancsak a sekrestye mellett János tűzmester cserépből készült golyókat
tömet puskaporral. Ezek a _lapdák_. Egy arasznyi puskaporos kanóc áll ki
belőlük. Mikor meg akarják gyujtani, olyanféle drótos szerszámba teszik,
mint a mai angol lapdaütők. De dobják kézzel is, s a füles golyókat
kópjával is. Ezekből is készen volt valami ezer darab.
Az ókapu felé, ahol egy hosszú házsor szolgál kaszárnyának, köszörüsök
és lakatosok dolgoznak. Mindenkinek a fegyverét meg kell igazitaniok,
aki hozzájuk viszi.
A Sötét-kapu mellett földalatti szépen épitett istállókban állnak a
marhák. A mészárosok itt vágnak a fal mellett. A vér egy lyukon az
árokba csurog. Négy-öt marhát vágnak mindennap. Sok a katona.
Gergely éppen a Sándor bástyán állott. Gerendákból és deszkákból
emelvényt ácsoltak ottan, hogy föl lehessen futni belülről a falakra.
Ez az emelvény már minden bástyánál megvolt, de itt ujra kellett
csinálni, mert nem jól ástak le egy cölöpöt, és mozgott.
Dobó most fölment rajta a tisztjeivel, s meg-meg rázogatta az
oszlopokat.
– Ugy kell ennek állni, – mondotta, – hogy akkor is megtartson száz
embert, ha minden oszlopját ellövik.
A templom tornyán a kürtös egy hosszut rikoltott.
– No, mi az? – kiáltott fel Mekcsey, – itt vagyunk!
– Jönnek!
Ebből az egy szóból megértették a tisztek, hogy az előőrség jön.
Maklárig az őröknek hosszú láncolata állott már egy hét óta. Eleven
teleszkop, amely kinyult az abonyi mezőig s éjjel nappal a török
megérkezését vigyázta.
Ezeket jelentette a: jönnek!
Mekcsey felugrott a fal tetejére, és sietve indult a kapu felé. Maga
Dobó is. Mind követték a tisztek. A déli bástyán aztán megálltak, és
kiváncsian néztek arra az útra, amely a kis Almagyar falun át a messze
sikságból vágódik egyenesen a várkapuig.
Az almagyari úton egy vágtató lovast lehetett látni. Süveg nélkül jött.
A dolmánya panyókára vetve röpdösött utána.
– Az én katonám! – szólt Gergely, – Bakocsai!
Mert hogy ez a Bakocsai kitünő lovas volt, és a sors gyalogossá tette,
mindig azon rimánkodott, hogy lóra ülhessen. Igy jutott ezen a napon
őrszemnek is.
Ahogy közelebb jutott, látni lehetett, hogy az arca merő egy vér, s hogy
a ló oldalán valami dinnye forma gömbölyüséget hoz.
– Az én katonám! – szólt ismét Gergely, de most már szinte kiáltva
örömében, – Bakocsai.
Mert kétségtelen volt, hogy a fiu verekedett.
– Egri gyerek, – felelte rá Mekcsey.
– De az én katonám, – szólt Gergely vissza. – Az én tanitványom!
A hírhozó nyomában még három őr rugatta az út porát. A többit tán
levágták.
Hát itt van a török!
Mit érezhetett Dobó e hírnek hallatára? Az a török had jön, amelyik
ebben a nyárban az ország két legerősebb várát rombolta el: Temesvárt és
Szolnokot, s ezenkívül elfoglalta Drégelyt, Hollókőt, Salgót, Bujákot,
Ságot, Balassa-Gyarmatot, – mindent, amit akart. Mert úgy indult el ez a
had, hogy ami még hátra van Magyarországból, beleigázza a török
hatalomba.
Hát már itt tartanak. Százötvenezernyi emberarcu fenevad. Nagyobb
részüket a zsenge gyermekkortól nyilazásra, lövésre, falmászásra, tábori
életre nevelték. Kardjuk Damaszkusban készült; vértjük derbendi acél;
lándzsájuk hindosztáni mesterkovácsoktól való; ágyúikat Európa legjobb
öntői csinálják; puskaporuk, golyójuk, fegyverük mérhetetlen és
megszámlálhatatlan.
S velük szemben?
Itt áll ez a kis vár, s benne alig kétezer ember, s alig hat régi
hitvány ágyú.
Mit érezhetett Dobó?
A hírhozó Bakocsai István felvágtatott a várba, és megállt izzadtan,
porosan Dobó előtt. A nyereg szijján egy göndörbajuszu barna törökfej;
őneki magának az egész bal arca végig fekete az aludt vértől.
– Jelentem alásan vitéz kapitány uram, – szólt a bokáját összeütve, –
itt a török az istenfáját!
– Az egész had, vagy csak egy csapat?
– Az egész hadnak az eleje az istenfáját. Nem láttuk az egészet az
abonyi erdő miatt, de nagyon jönnek az istenfáját. Ahogy bennünket
észrevettek, mindjárt elkaptak kettőt belőlünk az istenfáját, oszt még
engem is hajszoltak egy darabig; legutóbb ez a füstös az istenfáját.
S ezt mondva a hüvelykujjával a nyergen lógó törökfej felé bökött.
– Hát a társaid hol vannak?
A vitéz a kapu felé pillantott.
– Mosakodnak a patakban, az istenfáját!
– No, – azt mondja Dobó, – mától fogva tizedes vagy. Erigy és igyál egy
kupa bort, – az istenfáját! – tette hozzá mosolyogva.
A vár udvarán mindenki odatolongott, hogy a levágott fejet nézze. A
beretvált fejnek egy hosszú fürtje volt középen. Annál fogva tartotta
Bakocsai, s büszkén mutogatta.