Gergely még aznap délelőtt amint a serege bemutatását és elhelyezését
elvégezte, újra lóra ült és benyargalta a várat.
– Mily gyönyörü vár! – kiáltotta Dobóhoz visszatérve. Ha valaha vártiszt
leszek, itt engedjen az Isten letelepedni.
– Még semmit se láttál, – szólt Dobó. Jer, majd én mutatom meg neked.
S hogy Bornemissza leszállt a lováról, intett a szőke apródnak:
– Hozd Kristóf a lovat utánunk.
Azzal karonfogta Gergelyt, és a déli kapuhoz vezette.
– Hát látod, – szólott itt megállva. Hogy hamarosan tájékozni tudd
magadat, képzelj egy nagy tekenős békát, amelyik délre néz. Ez ahol most
vagyunk, ez a feje. A négy lába meg a farka, – ezek a bástyák. A két
oldala két gyalogkapu.
És közben felszólt a kapu tornyába:
– Vigyáztok ott fenn?
– Vigyázunk kapitány uram, – felelte le a torony erkélyéről az őr.
S hogy kihajolt, az oldalán levő kürtöt hátrataszitotta.
– Gyerünk fel, – mondotta Dobó. – Erről az oldalról jön ma vagy holnap a
török, hát ezt is nézd meg.
Egy kézmozdulattal előre akarta bocsátani Gergelyt, de ez meghátrált:
– Már beesküdtem kapitány uram.
Ez azt jelentette: Nem vagyok vendég.
Dobó hát elől ment.
A toronyban négy őr volt. Ezek tisztelegtek.
– Ismerjétek Bornemissza Gergely főhadnagy urat, – szólt Dobó.
Az őrök erre mégegyszer tisztelegtek. Gergely hasonlóképpen a süvegéhez
emelte a kezét.
A torony erkélyéről két kis falu látszott a vár előtt, ezeken túl pedig
két szétágazó domblánc között kékeszöld buja növényzetü sikság.
– Itt kezdődik az Alföld – mondotta Dobó.
– És az a két kis falu?
– A innenső Almagyar, a tulsó Tihamér.
– És ez a kanyargó patak?
– Eger patak.
– Ezek a falak ujak itt a kapu körül?
– Ujak. Én épittettem.
– Jó magasak. A török itt aligha próbálkozik.
– Hát azért épittettem. Bal felől amint látod ágyú védi a kaput.
– Minden várban bal felől védi: a szembe jövőnek jobb kézben nincs
pajzsa.
– Itt jobbról nem is lehetett volna. Amint látod, a patak itt folyik a
vár nyugoti oldalán.
S a vár nyugoti oldalára mentek.
– Széditő magas fal. Van ez tiz öl is.
– Még tán több is. Ezen az oldalon igazán nem próbálhat a török semmit.
Kivül kő; belől föld. De most üljünk lóra, mert ezen az oldalon hamar
átmehetünk.
Lóra ültek és lovon mentek végig a nyugoti oldalon.
Itt a város látszott lent a völgyben. Benne a püspöki templom, a püspöki
palota. A hegyoldalban Szent Miklós temploma, aggastyán (augusztinus)
barátoké.[2] A város mögött egy vastag egyenletes hegy, azon túl a Mátra
kék ormai.
Ezen az oldalon is két bástya, s középen egy kis erős kapu. A patakhoz
éppen lovakat vezettek le a katonák.
A patakon túl a város piacán egynehány ember látszott, meg egy falka
disznó.
– Itt még vannak? – kérdezte bámulva Gergely.
– Még vannak, – felelte Dobó. Pedig mindennap leizenek, hogy menjenek
már. Mindegyik el akarja adni a disznóját, aprómarháit.
A kapu előtt egy széles arcu sovány hadnagy oktatott körülbelől ötven
katonát.
Kard volt náluk; a fejükön leeresztett rostélyú rozsdás sisak; a
vállukon vas. Kettő a középen állt. A hadnagy vezényelte:
– Vissza! Vágj! Vissza! Vágj! Mondom szamár, hogy amint vágtál, kapd
vissza a kardodat!
A tanitványon látszott, hogy sohase volt katona. Markos kis erős
parasztfiú volt, s Dobó csak azért tette a kassai csapatba, mert az
ilyen erő kár az ágyúhoz.
– Ki ez a hadnagy? – kérdezte Gergely.
– Hegedüs, – felelte Dobó, – a kassaiak hadnagya. Kemény ember.
S leszólt a csoporthoz.
– Ha valamit nem értetek, kérdezzétek meg a hadnagy úrtól.
A legény erre leeresztette a kardját, és Dobóra tekintve szólott:
– Azt nem értem kapitány uram, hogy mért kell nekem a kardot
visszakapni?
– A hadnagy úr megmondja.
– Azért te, bagariacsizma, – szólt a hadnagy mérgesen, – hogy védd is
magad vele, meg megint ütésre készen légy.
– Dejszen hadnagy uram, – szólt a legény egyet oldalt pökve, – akit én
egyszer meglegyintek, nem vág az nekem vissza!
Dobó rápöccentett a lovára, s elmosolyodva szólott:
– Egri gyerek. Jól beszél.
Végignyargaltak a fal mentében. Itt a palota mögött zöldrácsozatu
virágos kert. Benne padok és szőlő-sátor. A rezeda illata szállongott a
kertből, s egy kései rókapillangó kerengett a rózsák fölött.
Hogy Gergely a rózsákon felejtette a szemét, Dobó is megállt és szólott:
– Szegény feleségem ugyan hiába ültette ezt a sok virágot.
– Hol van a nagyságos asszony?
– Haza küldtem a testvéreimhez. Az asszonyi szem gyöngiti az embert.
A kerten át a nyugoti oldal sarkára értek.
A fal itt is éktelen magas. Alatta kiálló dombrész. Az le van faragva a
város talajáig meredekre.
– No nézd, – mondotta Dobó. – Ez itt a földbástya. Ez csak arra való,
hogy ezt a sarkot a lövéstől védje, meg azt a másik bástyát ott,
oltalmazza. Az ott a tömlöcbástya.
Innen megint szép panoráma nyilt a városra, és a patak mentén északfelé
nyúló völgyre. A völgy vége egy falu: Fel-német. Nagy falu. Azon túl már
hegyek torlaszolják el a széles völgyet mindenfelől.
De Gergely nem sokáig gyönyörködött a képben. Figyelmét a vár északi
oldala költötte fel. Itt magas dombok vannak szemben a várral, s a
dombokat csak egy mély ásott árok választja el a vártól.
– A támadást innen lehet várni, – mondotta a dombokat szemlélve.
– Innen, – felelte Dobó. De itt legerősebb is a fal, s a legnagyobb
ágyúkból négy erre szolgál.
A tömlöcbástyánál leszállt a lováról, és átadta a kantárt Kristóf
apródnak.
– Bevezetheted, – mondotta, – az istállóba.
Fölmentek a tömlöcbástyára, ahol egy nagy ágyú, négy mozsár és valami
húsz szakállas ágyú nézett a domb felé.
Az ágyúk mellett egy göndörhaju német pattantyús oktatta a parasztokat.
– Mikor én mondok _bor!_ akkor adjál _bor!_ Mikor én mondok _düssz!_
akkor adjál _düssz!_
A parasztok igen komolyan hallgatták a tűzmestert, de Dobó elmosolyodva
mondta neki:
– Venn szi szangz _bor_ dann bekommen szi keine pulver, veil dasz _bor_
keine pulver iszt szondern vein.
Épp oly rosszul beszélt németül, mint a pattantyús magyarul, de azért
megértették egymást. S a tűzmester ujra kezdte:
– Mikor én mondok _par_, akkor nekem ne hozz _bar_, hanem pulver,
krucifiksz donnervetter!
Végre is a parasztoknak kellett megmagyarázni, hogy mikor József mester
bort kér, akkor puskaporos zacskót kell nyitni neki, mikor pedig port
kér, bort adjanak.
Öt ilyen német pattantyús volt a várban. Dobó Bécsből hozta őket. Több
idegen nem volt a vár népe között.
– Nézd ezt a gyönyörü ágyút, – mondotta Dobó az ágyút végigsimitva a
kezével, – Béka a neve. Mikor ez kuruttyul, a török megérzi az esőt!
Az ágyú bronzból volt, és ragyogott, mint az arany.
Tovább mentek kelet felé, ahol a sarkon megint egy kiszögellő erős
bástyát találtak.
Itt Gergely bámulva állott meg.
A bástyától kezdve a vár keleti részén egy erős magas falkaraj sarlóként
övezte a vár keleti oldalát. Kivül árok, belől árok. Tiz-tizenkét ölnyi
mélység. Csupán a közepén át volt egy töltés, amely láthatólag azért
volt csinálva, hogy a katonák átjárhassanak.
– Ez a külső vár, – mondotta Dobó. – Láthatod, hogy kelet felől hegynek
beillő domb van. Ez a Királyszéke. Azért hivják igy, mert Szent István
király innen nézte a sátora előtt üldögélve a templom épülését.[3] Ezt a
dombot itt lent ketté kellett szakitani.
– Értem, – felelte Gergely, – okos ember volt, aki csinálta.
– Perényi csinálta ezelőtt tiz évvel. A túlsó végén is van egy bástya,
az a Bebek bástya. Az a torony meg ott a szegleten arra való, hogy le a
kapuig, meg idáig lehessen látni és lőni az ellenséget.
A fal itt is mint köröskörül öles vesszőpalánkkal volt magasitva. Néhol
még friss volt rajta a sár. Ez a palánk azért kellett, hogy kivülről be
ne lásson az ellenség, s hogy a fal tetején járhassanak a védők.
– Hát most gyerünk a templombástyára, – szólt Dobó, Gergelyt ismét karon
öltve.
Csak néhány lépést kellett a Sándorbástyáról tenniök, s Gergely előtt
egy különös épület állott. Egy rengeteg nagyságu templomnak a fele. A
két hátulsó tornya is megvan. (Azelőtt négy tornya volt.) A faragványok,
az ajtók, az ajtók fölött kőből faragott óriás virágok, csorba orcájú
kőszentek. De micsoda templom az, amely hivek helyett földdel van
megtömve; harangok helyett ágyuk vannak a tetején, s orgona helyett
ágyúk dörgése szól belőle.
A templom oldala jobbról balról be volt dombozva. A dombon kecske
legelt. Oldalt egy boltozott bejárás. A kövei kormosak.
– Itt talán a puskaport tartják? – kérdezte Gergely.
– Azt, – felelte Dobó. – Jer és nézd meg, mennyi erő van itt
összehalmozva!
– Ez sekrestye volt.
– Az. Jó száraz hely a puskapornak.
– No nagy vétek volt ezt a templomot így elpusztitani.
– Magam is sajnálom, de inkább igy legyen, hogysem Alláht dicsérjék
benne.
Beléptek. A hely inkább boros pincéhez hasonlitott, mint sekrestyéhez:
telides tele volt fekete hordóval.
– Mennyi van? – kérdezte Gergely elámultan.
– Sok, – felelte Dobó. – Több mint kétszáz hordó. Itt tartom minden
puskaporomat.
– Egy helyen? Hátha felrobban?
– Az lehetetlen. Az ajtó előtt őr áll. Kulcsa nincs hozzá másnak, mint
nekem. Be nem mehet más, mint Mekcsey vagy az öreg Sukán. Napnyugta után
napfelkeltéig meg nem adom oda a kulcsot senkinek.
Gergely fölpillantott az ablakra. Az üvegből volt, s háromszoros
vasrostély védte az üveget.
Az ajtóval szemben, ahova rézsút hullott a világosság, nagy kerek kád
áll. Szinig meg van töltve puskaporral.
Gergely belemarkol, s visszapörgeti.
– Ez, ugymond, ágyúba való. Jó száraz.
– A puskába valót apró tonnákban tartom, – feleli Dobó.
– Itt csinálták, vagy Bécsben?
– Részben itt, részben Bécsen.
– S milyen vegyitékü az idevaló?
– Három negyede salétrom, a negyedik negyed kén és szén.
– Puha faszén vagy kemény?
– Puha.
– Az a legjobb. Hanem én egy-két kanállal többet adok a szénből, mint
mások szoktak.
A kád fölött a fekete falon egy nagy fakó festmény látszott. Csak két
fejet lehetett rajta látni. Az egyik szakállas szomorú arcu férfié. A
másik egy ifjué, aki a férfinak a mellére hajol.
A két alaknak fénykör volt a fején. A nyaktól kezdve le volt repitve a
vászon, úgy, hogy a fal kilátszott.
– Ez valószinüleg a templom oltárképe volt, – mondotta Dobó. Talán még
Szent István festtette.
A sekrestye előtt két száraz malom forgott.
Ló huzta mind a kettőt. A templom oldalán egy boltozat alatt két
tűzmester felügyelete alatt kézi bombákat csináltak a katonák.
Gergely itt megállt. Megnézte a puskaport és a kanócot, s a fejét rázta.
– Talán nem jó? – kérdezte Dobó
– Jó, elég jó, – felelte Gergely, – de én engedelmet kérek, hogy azon a
bástyán, amelyiken leszek, magam készithessem a bombákat.
– Mondd meg őszintén, ha jobbat tudsz. Te tudós ember vagy, és itt a vár
védelme a fő, nem a mellékes tekintetek.
– Hát én jobbat tudok, – mondotta Gergely. – Ezek a régi bombák
sustorognak, ugrálnak, elpukkannak, aztán vége. Én magot teszek bele.
– Micsoda magot?
– Kis bombát, rézporba kevert olajos csepüt, vasport és egy darab ként.
Az én bombám csak akkor kezdi a munkát, mikor elsült.
Dobó visszakiáltott a bomba készitőknek:
– Hagyjátok abba a munkát. Bornemissza főhadnagy úr vissza fog ide
jönni, és aszerint dolgozzatok, amint ő parancsolja.
Fölmentek a bástyának átalakitott templom tetejére.
Ez körül volt állitva vesszőből font és földdel töltött kasokkal. A
kasok között kőboltozatu fülkékben ágyúk. A középen golyóhalom és
puskaporos gödör.
Innen egészében lehetett látni a külső várat, amint óriás karéj
alakjában keritette a vár keleti oldalát. Rajta két bástya, s a két
bástyán két kerek torony.
De lehetett látni a szemben levő nagy földemelkedést is, amely épp olyan
magas, mint maga a vár.
Hát itt keletről erős lesz az ostrom, – mondotta Gergely. – A nap is
szembe süt reggelenkint. Ide ember kell.
– Rád gondoltam, – felelte Dobó egyszerüen.
– Köszönöm. Meg fogom állani a helyemet.
És a két ember kezet fogott.
Az ágyúk között volt egy nagy testes bronz-ágyú. Öblös torkába emberfej
nagyságú golyó fért. A betük és cifrázatok aranyként ragyogtak rajta.
– Ez a _Baba_, – mondotta Dobó. – Olvasd a feliratát.
Az ágyú derekán két pálma között ez a mondat ragyogott:
_Erős várunk nekünk az Isten!_