jöttek elő; elkezdi hát torkaszakadtából, a mint csak telt tőle:
– Erősmintavas, Nehézmintaföld, Jólhall, édes kutyáim gyertek elő!
De már ezt a kiáltást meghallotta ám Erősmintavas is, azt mondja hát a
másik kettőnek:
– De már igaz ám, hogy gazdánk hí bennünket, azért azt mondom, hogy
menjük! Erre a szóra Erősmintavas széllyel rugta az ólat, melybe be
voltak rekesztve, s futottak mind a hárman arra felé, a merről a
kiáltást hallották jönni. A mint az erdőben oda értek az alá a fa alá, a
gazdájok szavára rögtön neki estek a vasfejű embernek, olyan miknyikre
összetépték, hogy minden kis porczikájából, morzsájából egy-egy mákszem
lett; azóta van a világon mák!
A mint Péter megszabadúlt üldözőjétől, lejött a fáról s haza ment;
otthon aztán elbúcsúzott keserves könnyhúllajtások közt gazdasszonyától
és annak szép arany hajú lányától, ki neki emlékűl egy szép gyémántos
fejű aranygyűrűt adott, mely meg volt boszorkányozva, de azt se a lány,
se Péter nem tudta.
Felnyergelte aztán Péter a szürkét, felült a tetejébe s útnak indúlt.
Hej pedig de nehezen tudta ott hagyni azt a kis fehér házat, úgy fájt a
szive az után a szép arany hajú lány után, majd megszakadt. De hijába!
el kellett mennie, mert neki otthon édes apja meg felesége van, a kik
azóta isten tudja mily keservesen várják, mily epekedve sóhajtoznak
utána.
A mint a tűzhöz ért, kivette a három kezkenőt, megcsapta velök a tüzet,
mire az szépen kétfelé vált, midőn túlnan volt, a három kutya, mely urát
minden lépten nyomon folyvást követte, újra három fontos kalácscsá
változott, melyeket aztán Péter a kendőkkel együtt eltett a
tarisznyájába. Útközben betér mind a három öreg asszonyhoz, mindegyiknek
visszaadta a maga kendőjét, kalácsát és szépen megköszönte újra a jó
’karatjokat.
Mikor Péter haza ért, első szava is az volt:
– Hát a feleségem hol van?
– Biz’ az édes fiam, mondja neki az édes apja, azután hogy te
elbujdostál, a nagy búsúlásnak adta magát, nem volt se éte se ita; egyre
halványodott, egyre sárgúlt mint őszszel a falevél; nem sok idő múlva
pedig leesett a lábáról s ágyban fekvő beteg lett s egy hónapra azután
szegényt a bú, a sok sívás-rívás, epekedés a földbe is vitte.
Mihelyt ezt Péter meghallotta, csak sirva fakadt, úgy megrítt, olyan
keservesen mint a gyerek; de végre megjuhádzott, megnyúgodott sorsán,
mert tudta, hogy már annak úgy kell meglenni, a mint az Ur elvégezte.
Mikor aztán eltelt vagy félesztendő, egy éjjel azt álmodta Péter, hogy
azt a gyémántos fejü aranygyőrűt, melyet neki az a szép arany hajú lány
adott emlékűl, a jobb kezéről, melyen most van, húzza a bal gyűrüs
újjára. Mihelyt felébredt, azonnal levonta a gyürűt a jobb kezéről s
felhúzta a bal gyűrűs ujjára. Hát uram fia! akár hiszik kegyelmetek,
akár nem, ott hallottam, a hol beszélték, hát az a gyönyörű szép arany
hajú lány abban a szempillantásban előtte termett. Nosza ennek sem kell
ám több, megöleli, megcsókolja, az meg őtet vissza; azt mondják aztán
egymásnak:
– Na szívem szép szerelme, te az enyém, én a tied, ásó kapa se választ
el többet egymástól.
Mindjárt hozattak papot, hóhért, vaskalapot; a pap összeadta, a hóhér
seprőzte, az istennyila kerűlgette, de soha meg nem ütötte. Csaptak nagy
lakzit, én is ott voltam a lakodalomban; volt sarkantyúm szalmából
zabtaréjra; a Tisza meg a Duna az ajtó megett egy zsákba volt szoritva;
a mint ott hetvenkedtem, a sarkantyúmmal véletlenül kivágtam a zsákot:
azóta foly a Tisza meg a Duna!
Eddig volt, mese volt, talán igaz se volt.
II. JÁNOS KIRÁLYFI ÉS SZÉLIKE.
Hol volt, hol nem volt, még az óperencziás tengeren is túl, volt egyszer
egy király, annak volt egy fia, úgy hítták hogy János. Egyszer a király
azt mondja Jánosnak:
– Eredj fiam hetedhét ország ellen világot látni, úgy aztán hamarább
lesz belőled valami.
Utifüvet kötött hát János királyfi a talpa alá, hátára vett egy
szőr-tarisznyát, kezébe pedig egy nagy görcsös botot, avval elindúlt
hetedhét ország ellen világ látni. A mint mén, mendegél, egyszer
előtalál egy igen-igen hosszú, vékony embert.
– Adjon isten jó napot! – mondja a vékony ember.
– Adjon isten neked is! – fogadja a királyfi, – ki vagy te? micsoda
mesterséged van?
– Én bizony Villámgyors vagyok, ha megindúlok futni, olyan sebesen
haladok mint a villámlás.
– A bizony szép volna, – mondja János – ha te olyan sebesen tudnál
futni, mint a hogy mondod.
Hát épen ekkor ugrott ki egy gyönyörű szép szarvas az erdőből, a mint
ezt meglátta a királyfi, azt mondja Villámgyorsnak:
– No hát ha olyan futós vagy, a hol az a szarvas, fogd el!
Nem mondatja ezt Villámgyors kétszer magának, hanem felkapja hirtelen a
gatyaszárat, utána rugaszkodik a szarvasnak és akár hiszik kigyelmetek,
akár nem, olyan igaz mint az öklöm, bizonyitja a könyököm, ott voltam, a
hol beszélték, hogy három lépéssel elérte a szarvast.
– Nem állanál mellém kenyeres pajtásnak? – mondja neki a királyfi, mikor
a szarvast odavitte.
– Dehogy nem, nagyon örömest.
No most már ketten mentek, mendegéltek, útközben a mint egyről másról
locsogtak, fecsegtek, egy izmos széles vállú emberre találtak.
– Adjon isten jó napot, – mondja a széles vállú ember.
– Adjon isten neked is, – fogadja a királyfi, – ki vagy te, micsoda
mesterséged van?
– Én bizony Hegyhordó vagyok, a hátamon akár milyen nagy hegyet könnyen
elbirok.
– Ejnye, próbálják meg, – mondja neki János királyfi, – a bizony szép,
ha igaz.
Ekkor Hegyhordó a hátára vett egy nagy hegyet, aztán könnyen vitte.
– E bizony szép, e bizony szép, – nem állanál hozzánk kenyeres
pajtásnak?
– Dehogy nem, nagyon örömest.
No most már hárman mentek, mendegéltek; egy darab idő múlva előtaláltak
egy igen nagy mellü embert.
– Adjon isten jó napot, – mondja a nagy mellű ember.
– Adjon isten neked is, – fogadja János királyfi, – ki vagy te, micsoda
mesterséged van?
– Én bizony Fúvó vagyok, s olyan erősen tudok fúnni, hogy egy fúvásomra
a háztetők mint a pelyhek szállnak a levegőben; a legnagyobb s
legerősebb fák közül két-három százat ki tudok fúni a földből csak egy
szuszszanásra.
– Lássuk hát no, – mondja neki János királyfi, – próbáld meg, úgy is
amott van nehány nagy cserfa, ha legény vagy, fúdd ki.
Ekkor Fúvó oly erővel kezdett fúni, hogy azt a nehány fát, melyet neki
János királyfi mutatott, mint a pozdorját repítette ki a földből, azok
úgy megkovályogtak a levegőben mint a giz-gaz szokott a nagy
forgó-szélben, melyben a boszorkány járja a tánczot.
– Nem állanál hozzánk kenyeres pajtásnak?
– Dehogy nem, igen örömest.
No most már négyecskén baktattak; rövid idő múlva megint előtaláltak egy
nyilas embert.
– Adjon isten jó napot, – köszön a nyilas ember.
– Adjon isten neked is, – fogadja a királyfi, – ki vagy te, micsoda
mesterséged van?
– Én bizony Jóltaláló vagyok, s olyan jól tudok czélozni, hogy egy kőről
lelövök egy borsó-szemet, a nélkűl, hogy a kőhöz csak legkisebbet is
hozzá érne a nyilvesszőm.
– Próbáljuk meg, – mondja neki a királyfi – vajon úgy áll-e, a mint
mondod?
Ekkor egy bosószemet rátettek egy kőre, hát úgy lelőtte róla, hogy a
nyíl a követ még csak akkora darabon se érintette mint egy bolha-vese.
– No még ilyet nem láttam ám, – azt mondja a királyfi, – nem állanál
közénk kenyeres pajtásnak?
– Dehogy nem, nagyon örömest.
No most már öten voltak. A mint igy mentek, mendegéltek, egyszer
előtaláltak egy kis terebély, zömök embert.
– Jó napot adjon isten, – köszön nekik a kis ember.
– Adjon isten neked is, – fogadja János királyfi, – ki vagy te, s
micsoda mesterséged van?
– Engem Péternek hívnak; én ha a fejem a földre teszem, mindent tudok, a
mit az emberek gondolnak és cselekesznek.
– Nem állanál hozzánk kenyeres pajtásnak? – kérdi tőle a királyfi.
– Dehogy nem, nagyon örömest!
Igy mentek aztán hatan hetedhét országon is túl, az üveg hegyeken is
túl, még azon is túl, a hol a kis kurta farkú disznó túr, túlonnan túl,
innenen innen, hát egyszer elértek tündérországba. Volt ottan egy igen
igen gazdag és hatalmas király, volt annak egy gyönyörűséges lánya, a ki
olyan rémitő szép volt, hogy már a képíró sem írhatott volna nálánál
szebbet s a ki úgy repűlt mint a szél, még a lába sem érte a földet.
Kihírdettette hát a király az egész országban, hogy a ki az ő leányát
futás közben elhagyja: annak adja feleségűl; de a ki nem bízik az
inához, az meg se próbálja a futtatást, mert ha csak egy lépéssel is
hátrább marad Szélikénél, – mert hát így hitták a királykisasszonyt, –
azt bizonyosan olyan helyre téteti, honnan a talpa se éri a földet. –
Jöttek is sokan, szegények, gazdagok, nagyobbnál nagyobb urak, de
mindnyájának csak arra ment az ügye, hogy utóvégre úgy járták a tánczot,
úgy verték össze a bokájokat egytől egyig, a mint a szél futta.
Egyszer a fülébe ment ez a hír a hat kenyeres pajtásnak is, nem
tétováztak hát soká, hanem elküldték Villámgyorsat rögtön a királyhoz,
hogy próbáljon szerencsét s most mutassa meg, hogy mit tud. Bemegy hát
Villámgyors sebtiben a király elébe s azt mondja neki:
– Király uram! én szeretnék párost futni a királykisasszonynyal.
– Jól van fiam, – mondja neki a király, – hát majd holnap reggel jókor
gyere el.
Elmén hát Villámgyors másnap jókor reggel a királyi palotába; hát uram
fia! annyi a tenger nép mindenfelé, kik azt nézni jöttek, hogy ki lesz
már futósabb Szélike-e vagy az a hosszú, dángó ember; mondom annyi volt
a tenger nép, hogy végét hosszát nem látta a szem. Elkezdtek hát
futtatni, de Villámgyors Szélikét három ugrással elhagyta és sokkal
hamarább ért a tett-helyre.
Nagyon megszégyelte a királyleány, hogy ez az idegen ember túl tett
rajta; de mit volt mit tenni, már megesett, a megtörténtet pedig nincs
az istennek az a teremtése, a ki meg nem történtté tegye.
– Jól van fiam! – mondja a király Villámgyorsnak, – látom, hogy te is
tudsz valamit, de lányomnak aligha valami baja nincs, mert nem hiszem,
hogy máskülönben még csak a nyomába is hághatnál; hanem fussatok még
holnap egyszer párost!
Villámgyors azt se bánta, megnyúgodott abba is. – Már jól feljött másnap
a ruhaszáritó csillag (a nap), midőn elkezdték a futtatást; annyi volt
most is a néző, mint a csillag az égen; minden módon mesterkedett
Szélike, de hiába, mert most is csak elhagyta Villámgyors és sokkal
hamarább ért a kitüzött czélhoz. – A királylány majd a föld alá bujt
szégyenletében, de mit volt mit tenni, már megtörtént az egész.
– Na fiam, – mondja a király Villámgyorsnak, – fussatok még holnap
egyszer párost, mert hogy ki a futósabb, tudod, harmadszoriban válik
meg, mint a czigány gyerekek birkozása.
No jól van, Villámgyors abba is beleegyezett. A királykisasszony pedig,
hogy több kudarczot ne valljon, egy gyémántos kövű aranygyűrűt küldött
neki ajándékba, melynek az a tulajdonsága volt, hogy a ki azt az újjára
húzta, nemhogy futni, de még csak lépni is alig tudott. Péter megtudta
ezt a gonosz szándékot, de senkinek se mondta meg másnak, csak
Jóltalálónak.
Másnap megint kiállottak Szélike és Villámgyors, hát Villámgyors, mert
épen az újján volt a gyűrű, még csak lépni is alig tudott; ekkor
Jóltaláló nyilát hevenyében előkapta és a gyűrű fejét, – mert hát abban
volt a varázs, – olyan szépen kilőtte, hogy! Ekkor Villámgyors három
ugrással utólérte Szélikét és jóval előbb ért a czélponthoz. A
királykisasszonyt pedig ette a méreg, dúlt, fúlt, haragjában majd a
nyelvét rágta, hogy az a semmiházi utóvégre is túltett rajta.
A hat kenyeres pajtás bement most a király elébe s azt mondták neki,
hogy nekik nem kell a királykisasszony, hanem annyi aranyat és ezüstöt
adjon helyette, a mennyit egyik pajtásuk elbir.
A királykisasszonynak pedig, a mint meglátta János királyfit, mintha
csak elvágták volna minden haragját; úgy megjuhádzott, olyan jó és
szelid lett, mint a milyen annak előtte volt; majd kilelte a szerelem
hideg, mert szó, a mi szó, János nem volt ám valami hamvába holt gyerek.
A király azonnal előhozatott száz szekér aranyat és ezüstöt, azt
felrakták Hegyhordó hátára, de még csak meg se kottyant; előhordatta hát
a király minden drágaságait, késeit, tálait, kalanait, gyertyatartóit,
egy szóval mindent, a mi csak aranyból vagy ezüstből volt és azokat is
mind felrakták a többi arany fölébe, avval a kenyeres pajtások mind a
hatan hátatt fordítottak a tündér király várának.
A tündér király csakhamar megbánta, hogy azoknak a bokorból ugrott nem
tudom kiknek od’adta azt a temérdek sok kincset. Feltette hát magában,
hogy utánok küldi a lányát, mintha azok lopva vitték volna el magokkal,
azután pedig egy regement katonát küld utánok, hogy konczolják föl azt a
hat gazembert, a kincset pedig a királykisasszonynyal együtt hozzák
vissza. De hamarább felérte azt Szélike észszel mint az apja, mert
mikorra ez kigondolta, már akkor ő hegyen völgyön túljárt a hat emberrel
együtt. A mint ezt megtudta a tündér király, borzasztó megharagudott s
rögtön utánok indított egy regement katonát; de Péter, a mint egyszer
fejét a földre hajtotta, észrevette, hogy micsoda szándékkal jönnek
utánok, azt mondja hát a többieknek:
– No pajtásim! most aligha itt nem hagyjuk a fogunkat, mert a király egy
regement katonát küld utánunk avval a parancsolattal, hogy minket,
hatónkat, aprítsanak össze, Szélikét pedig meg a nyert kincset vigyék
vissza.
– De bákó vagy! – mondja neki Fúvó, – hogy olyan hamar megijedsz; az
egész nem egyébb gyerek-játéknál; űljetek csak le egy kicsit pihenni,
mindjárt számot vetek én velök.
Hát ekkor elkezdett egész erejéből fúni, fútt, fútt szakadatlanúl, a
mint csak isten tudnia adta, hamarjában olyan nagy szélvészt kerekített,
hogy a por az egész katonaságot lovastól mindenestől együtt eltemette. –
Mikor aztán gondolta Fúvó, hogy na, nem látják azok többet a csillagos
eget, felhagyott a fúvással; elindúltak hazafelé. – Mentek, mendegéltek,
hát egyszer csak elértek a János királyfi apjának a várába, ott aztán
elosztották egymás közt a töméntelen kincset, mindnyájan igen nagy urak
lettek.
János királyfi pedig feleségűl vette a gyönyörű szép tündér Szélikét,
csaptak nagy lakodalmat; üstre főztek, teknyőre tálaltak; csak a lé volt
kilenczféle, hát még a sok hús nélkül való lé!
III. AZ ÖZVEGY ASSZONY FIA.
Egyszer volt, hol nem volt még az óperencziás tengeren is túl egy özvegy
asszony, volt annak egy legényke fiacskája, meg azon kivűl egy kis
házacskája és kertecskéje. Hanem mind a ház, mind a kert, nem hiába hogy
özvegy asszonyé volt, de ugyancsak özvegy asszonyos is volt ám; a ház
tetejét soha senki meg nem bajdorgatta, se a falára soha senki, egy
marék sár nem sok, de annyit se vetett, a kertben pedig övig ért a
gyim-gyom. Egyszer a fiú azt mondja az anyjának:
– Édes anyám!
– Mi baj? édes fiam.
– Nincs semmi, hanem hát azt gondoltam én magamban, nem tudom mit szól
kend hozzá, hogy elmegyek szolgálni, majd szolgálok egy vagy két darab
jószágot, úgy is jó mező van a kertben, elélhet ott könnyen.
– Jó lesz biz’ a fiam! nem bánom, ha elmégy is, legalább te is lendítesz
valamit a gazdaságon.
Az özvegy asszony másnap sütött tarisznyát, vart pogácsát, avval fiát
feltarisznyázva útnak eresztette. – Nem sok idő múltán egy borjút
szolgált a fiú, azt haza vitte; ismét elment, megint szolgált másodikat,
harmadikat és negyediket is. – De hiába volt olyan jó meg olyan sok fű a
kertben, nem tartott az meddig se, mert az a négy borjú, alig telt bele
két vagy három hét, úgy meglingázta, hogy csak itt-ott maradt belőle,
más pedig nem volt, a mivel tartsák; azt mondta hát az asszony a fiának:
– Már, fiam, vagy akarjuk, vagy nem, el kell adnunk a borjúkat, mert
tovább nem tarthatjuk. Itt meg itt úgy is vásár lesz, hajtsd el őket a
vásárra, tudom, hogy jó pénz üti érte a markunkat.
Elindúlt hát a fiú a négy borjúval a vásárra; csak hajtja őket, csak
hajtja, egyszer elébe kerűl egy nagy szakálú, ősz, öreg ember; oda megy
hozzá s megszólitja:
– Hova hajtod, fiam, a borjúkat?
– A vásárra hajtom biz’ én, ide meg ide.
– Ugyan fiam mit mondanék én neked! adj ezért a furulyáért nekem egy
borjút.
– Nem adok én, bátyám uram, mert otthon mindig azért perel édes anyám,
hogy egyre furulyálok.
– Mindegy a fiam, azért csak adj érte.
– De ha nem lehet, csak nem lehet.
– Na fiam, még egyszer mondom, adj érte egy borjút, meglásd nem olyan
furulya ez mint a többi.
A fiú eleinte gondolkozott egy kicsit, aztán azt mondja:
– Na nem bánom, hát adok; üsse a kő, egy borjú úgy is se előre se hátra.
Itt az öreg ember kiválaszt egyet a borjúk közűl, avval útnak ered; egy
kis idő múlva hátra néz a fiú, hogy messzire haladt-e már az öreg? hát
tetted, vetted, borjústól együtt sehol sincs. Avval a fiú csak mén, csak
mendegél, hajtja a három borjút a a vásárra, hát egyszer megint elébe
bötönik az a nagy szakálú ősz öreg ember.
– Adjon isten, fiam, hova hajtod a borjúkat?
– Én bizony, öreg apám, eladni hajtom a vásárra.
– Nézd csak, fiam, ezt az egeret, adj nekem ezért egy borjút!
– Nem adok én, öreg apám, hisz’ van otthon a kamorában annyi, hogy még
tán sok is; édes anyám mindig is dúl, fúl a macskára, hogy nem szeret
egerészni, hanem a helyett mindig csak a katlant lakja.
– Adj érte, fiam, hidd el nem bánod meg.
A fiú csak gondolkozik egy darab ideig, csak gondolkozik, utóvégre azt
mondja:
– Na nem bánom hát, ahol van, vigye kend.
Az öreg megint kiválaszt egyet, avval odább áll; a fiú pedig hajtja a
két borjút a vásárra; a mint egy parittya-hajitásnyira halad: egyszer
csak megint elébe kandarodik az öreg ember.
– Nézd csak, fiam, ezt a futóbogarat, add nekem ezért az egyik borjúdat.
– Nem adom én, öreg apám, hisz’ édes anyám most is holdujságon meszelt,
oszt’ annyi is nálunk a sok futóbogár, hogy semmit sem tudunk tőle
tartani.
– Hej, fiam, tudom, hogy nem bánod meg, ha id’adod, mert nem olyan
futóbogár ám ez mint a többi.
No jól van. A fiú azt is od’adta, most már csak egy borjút hajtogatott
lassacskán a vásárra; de az öreg ember nem sokára megint elébe került.
– Nézd csak, fiam, ezt a zacskót, ebbe álom van belekötve, add ide érte
a borjúdat.
– Minek adnám, öreg apám, hisz’ a nélkül is ugy elalszunk mi édes
anyámmal együtt, csak a fejünket lehajtsuk, mint a tej.
– Csak azt mondom én neked, édes fiam, hogy add ide, hidd el, nem bánod
meg.
A fiú elgondolta, hogy minek is már az az egy borjú? annak az árával
bizony nem sokra mén: azért od’adta. Ekkor azt mondja neki a nagy
szakállú ősz öreg ember.
– Na fiam hoczczi csak egy kicsit a furulyát; az egeret meg a
futóbogarat pedig tedd le a földre.
A fiú mindjárt od’adta a furulyát, amazokat pedig letette a földre;
ekkor az öreg ember elkezd furulyálni, nosza az egérnek sem kell ám
egyéb, oda ugrik a futóbogár nyakába, az meg az egerébe, úgy
megbillegtették magokat, úgy tánczoltak, hogy a fiú majd meghalt
nevettében. Ekkor a nagy szakállú ősz öreg ember, a ki senki más nem
volt, mint az Ur Jézus Krisztus, azt mondja a fiúnak:
– Na fiam, most már tudod, hogy mire való mindegyik; ha pedig az
álomzacskónak azt mondod: aludjam én eddig vagy addig, vagy ez s ez
aludjék eddig meg eddig: hát az úgy történik meg, a mint te akarod. Most
tedd el mindnyáját jó helyre s menj haza; otthon anyád tudom hogy
meglazsnakol, hanem semmi az, hadd verjen mindaddig, mig valaki ki nem
vesz a kezéből, te pedig akkor szaladj el, aztán kiáltsd vissza: Na édes
anyám, nem jövök addig vissza, mig király nem leszek, azután menj
egyenest a merre látsz, s vidd magaddal a miket a borjúkért adtam.
Ugy is lett. A fiú hazafelé fordította szekere rúdját; mikor haza ért,
kérdezte tőle az anyja:
– Na fiam hát eladtad a borjúkat, mennyiért keltek el?
– Nem adtam én, édes anyám, hanem elcseréltem.
– Hát mit adtak értök cserébe? hol van?
A fiú előszedegeti a furulyát, zacskót s más egyebet, a miket a
borjúkért kapott; a mint az asszony ezeket meglátta: nosza kinyitotta ám
a száját, s mondta a mint csak a torkán kifért;
– Ejnye, kutyafoganású bolondja, hát hova tetted te az eszedet, hogy azt
a drága marhát ezekért a hitvány hiábavalóságokért od’add?
Avval se kérd, se hall, hanem aló szemeszöktében mén neki a gyerekének,
mint bolond tehén a fiának, ugyancsak ütlegeli ám a piszkafával
egyre-másra. A szomszéd asszony nem tudta elgondolni, hogy micsoda nagy
patália van az özvegy asszony házánál, átjött hát, hogy megnézze: a mint
meglátta, hogy az özvegy asszony mikép járatja fijával a tánczot, azt
mondja:
– Ugyan, szomszéd asszony, mire való már az? hisz’ úgy agyon veri kend
azt a szegény gyereket.
– Nem is ártana a veszett-órájúnak, mikor most is milyen nagy kárt tett.
De a szomszéd asszony nem hallgatott az anya beszédére, hanem a fiút
kiszabaditotta a keze közűl, mire az illa berek, nádak erek, szélről
kötötte a derest, avval aló, mikor kivül volt a kis kapun,
visszakiáltotta az anyjának:
– Na édes anyám, nem jövök addig vissza, mig király nem leszek; avval
ellógheczelt.
Ment aztán hetedhét országon is túl, az üveg hegyeken is túl, még azon
is túl, hol a kis kurta farkú disznó túr, túlonnan túl, innenen innen,
aztán elért egyszer egy nagy királyi városba. Volt az ottani királynak
egy gyönyörüséges szép lánya, a ki mindig olyan szomorú volt, úgy
lesütötte a fejét, mintha az orra vére folyna. Összehivatta hát a király
egész országából a doktorokat, kuruzsolókat, bűvös bájos asszonyokat; s
megkérdezte tőlök, hogy mivel lehetne annak elejét állani, hogy az ő
lánya ne lenne mindig olyan szomorú, – azok azt mondták, hogy ha
találkoznék valaki, a ki a királykisasszonyt csak egyszer megnevettetné,
többé nem lenne az olyan szomorú. – Kihirdettette hát a király az egész
országában, hogy a ki a lányát megtudja nevettetni, annak adja
feleségűl. Jöttek is mindjárt herczegek, grófok, nagy kalapú tótok,
válogatott czigány legények a király udvarába, hogy a királykisasszonyt
megnevettessék; beszéltek ott furcsábbnál furcsábbat, csináltak mindent,
– de biz’ ott egy se ment semmire, a királyleány csak olyan szomorú
volt, mint annak előtte.
A mint ezt meghallotta Palkó, – mert hát így hitták az özvegy fiát, –
feltette magában, hogy ő bizony elmegy, szerencsét próbál, ha nyer: úgy
is jó, úgy se lesz benne száz forint kára. El is ment. A mint oda ért a
király udvarába, előkereste furulyáját, az egeret meg a bogarat letette
a földre s elkezdett furulyálni, avval az egér derékon kapta a bogarat,
s úgy megtánczoltatta, hogy jobban sem kelett. A mint a király meg a
királykisasszony meghallották a szép furulya szót, kiszaladtak az
udvarra; a hogy a királykisasszony meglátta az egér meg a bogár tánczát:
olyan jó izüt nevetett, hogy könnybe lábadt a szeme.
Mindjárt felhivták Palkót a palotába s ott szép királyi biboros
bársonyos ruhába öltöztették; a király tüstént papot, hóhért, vas
kalapot hozatott; a pap összeadta, a hóhér seprőzte, az istennyila
kerűlgette, de soha meg nem ütötte.
A mint eljött az este, a király egyik inasa azt mondta Palkónak, hogy ád
neki száz aranyat, ha reggeli hat óráig alszik; Palkó kapott az
alkalmon, s mindjárt kezet fogott vele, aztán azt mondta a zacskónak:
– Na zacskó! aludjam én most reggeli hat óráig.
Nem sok idő múlva Palkó meg a királykisasszony, már mint a felesége,
aludni mentek, alighogy lehajtotta Palkó a fejét a párnára, már aludt
mint a tej. Reggel panaszra mén a felesége a király elébe.
– Király atyám, nem kell nekem ez az én uram, mert mindig alszik.
– Oh kedves lányom, még két éjtszaka van hátra, ha akkor is egyre
alszik: majd tegyünk róla.
Másnap megint azt mondja az inas Palkónak, hogy ha reggeli négy óráig
alszik: ád neki száz aranyat; megigérte, hogy alszik, hisz’ mi van
abban? úgy sincs valami sürgetős dolga, a miért fel kellene kelni; azt
mondta hát a zacskónak:
– Na zacskó, aludjam én most reggeli négy óráig.
Estére kelvén alig hogy lefeküdtek, megint úgy elaludt Palkó mint a
juhász bunda; a feleségének pedig, mihelyt megvirradt, első gondja is az
volt, hogy ment az apjához s azt mondta neki:
– Király atyám, nem kell nekem ez az én uram, mert mindig alszik.
– Oh kedves lányom, még egy éjtszaka van hátra, ha akkor is mindig
alszik, majd tegyünk róla.
Harmadnap is azt mondta az inas Palkónak, hogy aludjék reggeli két
óráig, ád neki száz aranyat; most is rálett, hanem a mint reggel a
felesége megint panaszra ment, hogy az ő ura mindig alszik egész
éjszakán át: a király rögtön ráadatta Palkóra a szürét s belevettette a
legmélyebb tömlöczbe.