jön az ablak vas rostélyára egy személy, pálinkát és kenyeret nyujt be
neki. Kérdi aztán Palkó, hogy hát odafenn a királyi palotában hogy’
vannak?
– Hej, múlatnak ott nagyban, mondja a személy, az inas azt mondta a
királynak, hogy ő is megtudta volna nevettetni a királykisasszonyt,
hanem csak várt, mert fogadása tartotta; – most tehát a király ő vele
esküdtette össze a lányát.
No jól van, gondolta magában Palkó, majd csapok én avval az inassal egy
peteket; avval azt mondja az álom-zacskónak:
– No zacskó! most meg az inas aludjék reggeli hat óráig, a miért meg nem
adta az első száz aranyat.
De még ez nem volt elég, hanem mikor besötétedett, elküldte a bogarat
is, hogy az inasból hordja ki, a mit megevett. – A ház ajtaja, a melyben
az inas a királylánynyal együtt hált, szerencsére épen nyitva volt s a
bogár bátran mehetett be rajta. – Reggelre kelve a királylánynak első
gondja is az volt, hogy az apjához futott panaszra, ott az inast letette
földtől mennytől; ez is csak olyan álmos mint a másik volt, de amaz, ha
nagyalható volt is, legalább nem keverte össze magát mint ez.
– Oh, édes lányom, még két éjtszaka van hátra, ha azalatt is összekeveri
magát, majd tegyünk róla.
Azután a király maga elébe hivatta az inast, már mint most a vejét, s
megpirongatta jól, hogy miért nem vigyáz magára? s minek alszik oly soká
– és mit tudom én, mi mindent beszélt még neki.
Palkó másik este megint mondta az álom-zacskónak, hogy az inas aludjék
reggeli négy óráig, a miért meg nem adta a másik száz aranyat; azonkivűl
újra elküldte a bogarat is, hogy hordja ki az inasból, a mit megevett.
De most nem tudott ám bemenni a szobába, mert az ajtó erősen be volt
zárva. Visszament hát a tömlöczbe s elhítta az egeret, hogy rágja ki az
ajtót; az egér el is ment, olyan takaros kis lyukat rágott rajta mint a
peták, a bogár bemászott a szobába, mikor aztán dolgát végezte,
visszament azon az úton, a melyiken jött.
Másnap reggel mihelyt felébredt a királylány, szaladt az apjához s azt
mondta, hogy: neki bizony nem kell ez az ilyen olyan, hozassa vissza azt
a másikat, az legalább ha álmos volt is, de nem keverte össze magát mint
ez a mostani.
– Oh lányom, még egy éjtszaka van hátra, ha ez alatt is úgy lesz, a mint
eddig volt, majd teszek róla.
Harmadik este megint azt mondja Palkó az álom-zacskónak:
– Na most az inas aludjék reggeli két óráig, a miért nem adta meg a
harmadik száz aranyat.
A mellett elküldte most is a bogarat, hogy az inassal végezze el a
dolgát. Reggel a mint felébredt a királyleány, első dolga is az volt,
hogy az atyjához szaladt panaszra.
– Király atyám, nem kell nekem ez a mostani uram, hozassa vissza azt a
másikat; az legalább ha álmos volt is, nem keverte össze magát mint ez a
mostani.
A király tüstént felhozatta Palkót a tömlöczből, az inast pedig a
helyére tetette. Csaptak aztán nagy lakodalmat, hogy hét országra
szólott a híre. A lakodalom után kérdezte a király tőle, hogy miért
aludt mindig oly soká?
– Mert magam akartam.
– Hát az inas miért aludt annyi ideig?
– Mert én akartam.
– És miért pocskolódott minden éjtszaka?
– Mert azt is én akartam.
– Szeretném látni, mondja neki a király.
– Az könnyen meglehet, felséges király atyám; avval megparancsolta az
álom-zacskónak, hogy a király aludjék reggeli nyolcz óráig. Ugy is lett.
Mikorára a király felnyitotta másnap a szemét, már akkorra a koldús is a
harmadik faluban járt.
Azután nem sokára kászolódni kezdettek; a király előparancsolt egy
regement katonát, avval felrakodtak egy üveges hintóba s elindúltak a
Palkó édes anyjához.
Mikor oda értek, az anyja alig ismert rá; azután áthivatták a szomszéd
asszonyt, ki Palkót az anyja kezéből kiszabadította, s ráiratták a kis
házat, az anyját pedig elvitte a királyi palotába. A király pedig,
minthogy már igen öreg volt, átadta a királyságot Palkónak, a ki még
most is uralkodik, hogyha él s meg nem halt. Estére legyenek a kendtek
vendégei!
IV. TÜLÖKVÁR.
Egyszer volt, hol nem volt még az óperencziás tengeren is túl, az üveg
hegyeken is túl, még azon is túl, a hol a kis kurta farkú disznó túr,
túlonnan túl, innenen innen egy igen-igen gazdag király. Egyszer ez a
király, a mint ott űlt unatkozva a residencziájában, elgondolkozott,
hogy mije nincs még neki? Számlálgatni kezdte hát az újján először is
azt, hogy mije van. Hát volt aranyvára, ezüstvára, rézvára, vasvára,
kővára…
– Ho-hó! – felkiált egyszer örömében, – még nincs tülökváram!
Nosza maga elébe parancsolja ám minden szolgáját, meghagyja nekik
tüstént erősen, hogy járják be az országot Henczidától Bonczidáig,
parancsolják meg a lakosoknak, hogy a világ minden részén levő tülköt
rögtön hordják a vár udvarára!
Mihelyt a szolgái ezt az erős parancsolatot kihirdették: az országában
lakó emberek széltében hosszában, ki kocsin, ki szekéren hozták a
temérdek sok tülköt; nehány nap alatt annyira szaporodott a
tülök-asztag, hogy a vár udvarát, – pedig tudom, hogy nagyobb volt mint
a falu nyomása, – a sok tülök merevén még a toronynál is magasabban
boritotta el; ekkor aztán azt a töméntelen sok, sok, sok tülköt a király
mind bele hányatta a Tiszába… majd ha egytől egyig mind megázik: tovább
mondom!
V. HARAGSZOL SZOLGA?
Egyszer volt a világon hol nem volt egy ember, volt annak egy felesége.
Jól birták magokat, szép házok tájéka volt, csak a volt a hiba
mindkettőjökben, hogy a kecskét kitolták volna egy krajczárért a sárból;
azonkivül meg az asszony, – miért? miért nem? én biz’ elfelejtettem tőle
megkérdeni, – sehogy ki nem állhatta a János nevűeket. Minthogy olyan
nagyon füsvények voltak: a kenyérben sem ettek eleget; ennélfogva se egy
szolgát, még csak akkorát se mint az öklöm, nem mertek tartani, mert
attól féltek, hogy az mindenükből kipusztitja őket. Egyszer azonban
nagyon ráfelesedett az emberre egymagára a dolog, azt mondja hát a
feleségének:
– Anyjok! már ha a fejem tetejére állok se tudom egy magam elvégezni a
dolgom, már látom, hogy akár ide, akár oda, vagy akarom, vagy nem,
muszájképen is kell egy szolgát fogadnom.
– Nem bánom én, apjok, ha már annyiba telt, ha fogad is kend egyet; de
azt megmondom ám, hogy ha János nevű lesz: akkor kivűl kerűli kend vele
együtt a házat!
– Jól van, jól! csak ne papolj már neki annyit.
Elindúlt hát az ember, ment, ment hetedhét országon is keresztűl,
egyszer előtalált egy suhanczot.
– Adjon isten! fiam, mi járatban vagy?
– Fogadj isten! bátya, én bizony szolgálatot keresek.
– Nem állanál be én hozzám?… igaz, hogy hívnak?
– Jánosnak.
Mihelyt az ember ezt a szót meghallotta, tűstént hátat forditott s ott
hagyta a suhanczot a faképnél mint sz. Pál az oláhokat. Ment aztán
megint, mendegélt hetedhét ország ellen, egyszer előtalált egy
suhanczot.
– Adjon isten! fiam, mi járatban vagy?
– Fogadj isten! bátya, én bizony szolgálatot keresek.
– No én meg épen szolga után járok… hanem hogy is hínnak csak?
– Jánosnak.
Azt se mondta az ember többet: beföllegzett, majd eső lesz, hanem hátat
fordított, avval megindúlt mint a rosz kerék agyban; ment, ment aztán
hetedhét ország ellen, egyszer megint előtalált egy suhanczot, kérdezte
tőle, hogy hogy’ hijják? de minthogy annak is János volt a neve, nem
fogadta meg. Igy járt a negyedikkel, ötödikkel, hatodikkal is; mikor
aztán már megunta a sok ödöngést, azt mondja:
– Na nem bánom én már akár János, akár nem; a ki legelsőbb a szemem elé
akad, megfogadom, nem bánom, ha Puli czigány lesz is.
Alighogy ezt a szót kiereszti a száján, hát ehén jön vele szemközt egy
suhancz.
– Adjon isten, ecsém, messzi-e a messzi?
– Bizony, bátya, nem tudom én, mert se helyem se fenekem; most is
szolgálat után járok.
– Megfogadlak én szolgám… de hogy is hínnak csak?
– Biz’ engem Jánosnak keresztelt a pap!
A mint az ember meghallotta, hogy ezt is Jánosnak híjják, számlálgatni
kezdte az újjain, hogy megfogadja? ne fogadja? utóljára mégis kezet
csaptak, megfogadta. Egy krajczár nem sok, annyit se kért János, hanem
csak abban állapodtak meg, hogy a ki leghamarább megharagszik valamiért:
annak a hátáról hasit hasít a másik.
– No jól van, – mondja a gazda, – majd elválik, hány zsákkal telik!
Avval elindúltak haza felé; mentek, mendegéltek mindaddig, míg haza nem
értek. Hanem az embernek még csak otthon gyűlt ám meg a baja, volt nagy
csetépaté, a felesége szolgástól együtt majdhogy ki nem verte a házból.
Az ember mig szenvedhette, szenvedte, de mikor aztán több volt kettőnél:
az ajtó megül előkapott egy husángot s úgy meglegyezte vele az asszonyt
mind a két fenekü dobot szokás.
Másnapra kelve azt mondja az ember a szolgájának:
– János te! ahol van a szekér, fogj bele négy ökröt, eredj az erdőre,
rakd meg fával s hozd haza; aztán meg ehen vagy egy kenyér meg egy sajt,
ebből magad is jól lakjál, a kutyát is, mely majd veled lesz, jól
tartsd, de azért mind a kettőt egészen hozd haza; – oszt’ még egyet:
mindenütt ott menj a szekérrel, a hol a kutya mén, ott állj meg az erdőn
fát vágni, a hol ez a kutya megáll!
No jól van. Befogja hát János az ökröket, hajtja a szekeret mindenütt
egyenest a kutya nyomán dinnyén kukoriczán keresztűl; mikor az erdő
közepére érnek, a kutya leűl; János megállapodik a szekérrel, csak hamar
meg is rakodik, azután előkeresi a szőrtarisznyát, kiveszi belőle a
kenyeret, sajtot, mind a kettőnek egy-egy jókora lyukat kanyarít az
alján s úgy megfűződik a kenyér és sajt belivel, hogy csak úgy duzzog
két oldalra; mikor aztán jól lakott, a kikanyarított léket[36] szépen
beillesztette mind a sajtba mind a kenyérbe. Hanem majd el is felejtem
mondani! a kutyának nem adott se egyikből se másikból egy falatot sem.
Avval elindúlt hazafelé; a kutya ment most is mindenütt a szekér előtt,
mikor pedig haza értek, nem várta, hogy majd kinyitják előtte a kaput,
hanem aló, keresztűl ugrott a tetején. No most mit csináljon János?
megparancsolta a gazda, hogy az ökröket mindenütt ott hajtsa, a hol a
kutya megy; üti, veri hát szegény párákat, de biz’ azok közűl egy is,
nemhogy keresztűl ugrott volna a kapu tetején, de még csak neki se ment.
Mit csináljon? mit csináljon? csak ott dévánkozik egy darabig, végre
kapja a lelkét, leveszi a szekérről a nagy favágó fejszét, avval mind a
négy ökröt fejbe kollintja, aztán szétvagdalja s darabonként hányja be a
kapu tetején. A mint ezt a gazda meglátja, kijön s kérdi:
– Hát te mit csinálsz János? nem jól van az így magyarúl.
– Hát azt mondta gazduram, hogy mindenütt a kutya után hajtsam az
ökröket, az pedig itt a kapu tetején ugrott keresztűl; hajtottam volna
is én aztán utána, de hiába mindegyik olyan nagy, még se mert neki
rugtatni; mit csináljak? mit csináljak, hogy azt ne mondják, hogy
szófogadatlan vagyok? kapom, fogom, előveszem a favágó fejszét, avval
mindegyiket vakszemen kollintom, hogy csak felfordúl belé… s most már
így darabonként hányom be egymás után őket… de talán haragszik is
gazduram?
– Dehogy haragszom, János, most van a legnagyobb kedvem.
A következő nap, mely épenséggel vasárnap volt, elment a gazda a
feleségével együtt a templomba, Jánosnak pedig meghagyták, hogy mig ők
oda járnak: a kis gyereket tisztitsa ki; aztán menjen be az akolba s azt
a juhot vágja le, mely először rátekint, midőn bemén, főzzön a húsából
egy bográcscsal paprikásan, tegyen közzé sárga répát meg petrezselymet
is.
A mint a gazda és gazdasszony elhúzta a lábát hazúlról, János mindjárt
hozzálátott ahhoz, a mit parancsoltak; legelsőbb is a kis gyereket
hasította ki, a bélét kivetve felteritette az ereszre, hogy fújja a
szél; azután bement a juh-karámba, de minthogy egy birka se nézett rá:
nagyot ütött a kezében levő bárddal a karám oldalára, mire a sok juh
egytől egyig ránézett, a jobbak közűl egynek hirtelen lerántotta a
szemfödelét, aprított belőle egy jó bográcscsal. Volt a gazdának két
nagy tanyai komondora is, egyiket hivták sárgarépának, a másikat pedig
petrezselyemnek, ezeket is hirtelenében megnyúzta, s mind a kettőnek a
húsából apritott a bográcsba, de úgy, hogy mindegyiket megismerje. Nem
sok idő múlva haza jött a gazda meg a gazdasszony.
– Na János, kérdi tőle a gazda, kész-e a paprikás hús?
– Kész bizony gazduram, vagy ha nem az is, mindjárt ráfogom, hogy az.
Nem sok idő múlva behozta János a bográcsot s a gazda és gazdasszony
mellé ültek s ettek.
– Na gyere te is, oszt’ egyél, mondja neki a gazdasszony.
– Csak egyenek kendtek isten áldásával, jól laktam már én, aztán meg nem
is érek rá, mert dolgom van.
– Micsoda dolgod volna most? hisz’ ma vasárnap van, mondja neki a gazda.
– Ugy ám! de azt mondta gazduram, hogy azt a juhot vágjam le, a mely,
mikor bemegyek a karámba, legelőször rám néz, a bizony mind rám nézett,
aztán egytől egyig agyonvertem, most megyek, nyúzom őket rakásra… de
talán haragszik is gazduram?
– Dehogy haragszom, János, nem én, most van a legnagyobb kedvem. Hanem
úgy látom én, hogy te igen hanyag fráter vagy, miért nem tettél a hús
közé sárga répát meg petrezselymet?
– Oh gazduram, tettem én azt is, ez a sárgarépa, ez a petrezselyem;
avval elkezdte kiválogatni a juhhús közül a sárgarépa meg a petrezselyem
darabjait.
– Jaj, te bolond, mondja a gazdasszony, hát a kis gyereknek nem
csináltál-e valamit?!
– A mint gazduram mondta, kitisztítottam azt is, most odakinn az ereszen
fújja a szél.
A gazdasszony kiszalad nagy lelketlen, a mint meglátja, hogy a gyermek
ki van hasitva, se holt se eleven nem lett, elkezdett keservesen sirni;
azután pedig előkapott egy seprűt, úgy eldöngette a nyelével Jánost,
hogy még tán most is ütné, ha az ura ki nem vette volna a körme közűl.
– De talán már haragszik is gazduram?
– Nem én, János, dehogy haragszom, épen most van a legnagyobb kedvem.
János kiment a juhokat nyúzni, csak a gazda meg a felesége maradtak
odabenn.
– Lám apjok, megmondtam ugy-e, hogy János nevű szolgát ne fogadjon, nem
hajtott kend a szóra, most ezt nyertük vele, ni.
– Hej, bánom is én azt, jobban mint a mely kutya kilenczet fiadzik, de
mit csináljunk neki, már ez itt lesz esztendeig a nyakunkon.
– Mit? esztendeig, hisz’ akkorra meg esz ez bennünket elevenen; még
harmad napja sincs, hogy itt van s már is felforditotta az egész házat.
– Hanem nem azt mondom én, ha már máskép nem lehet, hagyjuk itt
mindenestől, mi pedig bujdossunk világgá, majd csak megsegit bennünket a
jó isten meg a magunk két keze!
– No nem bánom, bujdossunk el, de mikor?
– Mentűl hamarább, mondja a gazdasszony, estére, majd ha az a kötni
való, mert jót nem mondhatok neki, elalszik.
A gazda rögtön rakodni kezdett, egy kenyeret meg holmi egyetmást, a mire
gondolta, hogy szüksége lesz, beleszuszakolt egy zsákba; hanem János a
kászolódásból észre vette, hogy miben sántikálnak, azért este a vaczkát
betakarta a subájával, a kalapját rátette a févalyára (főalj), maga
pedig belebujt a gazda zsákjába. Indúlás előtt a gazda oda ment a János
fekhelyéhez, látta, hogy van valami a suba alatt, azt gondolta, hogy a
szolga, avval hátára vette a zsákot s elindultak világgá.
Mentek, mendegéltek hetedhét országon is túl, egyszer elérkeztek egy kis
patakhoz, híd nem volt rajta, csak úgy kellett rajta keresztül gázolnuk;
a mint lábalták át, a gazda le találta csüngetni a zsákot úgy, hogy
Jánost felérte a víz, ekkor az elővett egy nagy gombostűt s jól oldalba
szúrta vele a gazdát; erre az feljebb kapta a zsákot s azt mondta a
feleségének:
– Ejnye! lánczhordta atta! mi a manónak tetted azt a tűt ebbe a zsákba?
nem elfért volna másutt?
Az asszony nem szólt se jót se roszat; reggel, midőn már úgy jó kenyér
ebéd táján volt az idő, leültek egy kis dombra, hogy majd falatoznak; a
mint a gazda ki akarta venni a kenyeret, hát János ugrott elő a zsákból.
– Hát te is itt vagy? – kérdi tőle a gazda elhűlve.
– Itt bizony gazduram, a jó szolga soh’se hagyja el gazdáját.
No már ez is megvan; ettől bizony nem tudtak elszökni. Egy kicsit
falatoztak, azután utnak eredtek megint. Mentek, mendegéltek, estére
kelve elértek az óperencziás tenger partjára, itt tüzet raktak, Jánost
pedig elküldték tűzrevalót kapargatni.
– Na már látom, mondja az ember a feleségének, hogy ezt a Jánost sehogy
le nem rázhatjuk a nyakunkról.
– Dehogy nem, apjok, dehogy nem, találtam már én egy módot.
– Halljuk na, ugyan mi lenne az?
– A biz’ apjok nem egyéb, minthogy mi itt a tengerparton, lábbal a
tenger felé, lefekszünk, Jánost pedig a lábunkhoz fektetjük, aztán mikor
elalszik: kend bele rudja a tengerbe.
– A bizon jó lesz, a bizon jó lesz, mondja a gazda.
No jól van. Lefeküdtek a tengerpartra, lábbal a tenger felé, Jánost
pedig lábtól fektették; de az fülhegygyel meghallotta, hogy mit akarnak
s nem mert elaludni. A gazda, gazdasszony csak lesték, várták, hogy
mikor hortyog már a szolga.
– Hé János, – kérdi egyszer a gazda, – mégse alszol?
– Nem biz én, gazduram, tudja a kő, mi ütött hozzám, sehogyse tudok
elaludni.
Aztán megint várták, csak várták, hogy elaludjék, de biz’ ott addig
várakoztak, hogy egyszer csak magok szenderedtek el.
Egyszer azonban felébredt a gazdasszony s elment félrevaló dolgára; ezt
a mint észre vette János, oda feküdt annak a helyére, az pedig álmos
észszel lábtól a János fekhelyére dölt le s nem sokára úgy aludt, mint a
juhász bunda; mikor már javában húzta a nyers bőrt a fagyon: János
oldalba bökte a gazdát s azt mondta neki:
– Lelkem, te, alszik már János ugyancsak, rugd a tengerbe.
Avval a gazda neki veselkedik s a lábtól fekvőt úgy a tengerbe rugta,
mintha ott se lett volna.
Midőn ez megtörtént: János egy nagyot nevetett. A nevetésre a gazda is
felnyitotta a holló-falatokat, széllyel nézett, hát látja, hogy a
felesége nincs sehol.
– Hát a feleségem hol van, János?!
– Én bizony nem tudom, gazduram, különben most esett a tengerbe valami,
aligha… de talán haragszik is gazduram?
– Hogyne haragudnám erre arra meg amarra, a ki áldotta, adta,
teremtette,… hogy ne haragudnám!
Hogyim megharagadott a gazda, János a jankli zsebéből előkereste a nagy
csillagos fehérvári bicskát, az élét kétszer háromszor végig húzta a
körmén, aztán lefülelte a gazdát s hasit hasított a bőréből… Ha János a
gazdája bőréből hasit nem hasított volna: az én mesém is tovább tartott
volna!
VI. AZ ÉJFÉLI TÁNCZ.
Hol volt, hol nem volt egyszer a világon egy szegényszerü molnár, a ki
csak úgy dögönyözte a világot; annak, hogy ő olyan szegény,
világ-dögönyözi volt, hetvenhét oka foka volt, első az, hogy nagyon
szerette a tütüt. Hogy ilyen bornemszereti volt, csak nagy ínnal-kínnal
tudott annyira menni, hogy a Tiszán egy vízi malmot vehetett. De ő
mindezzel nem gondolt semmit, hanem ha egy-két krajczárja került, annak
mindjárt a torkára hágott; igy ritkán látta a napot józanon.
Egyszer a mint egy szép holdvilágos éjtszakán kinn feküdt a Tiszaparton,
úgy éjfél tájban nagy muzsikahang ütötte meg a fülét; feláll, körül néz,
hát látja, hogy az oda alig egy parittya-hajitásnyira eső domb tetején
ugyancsak tánczolnak ám. – Kik azok, mik azok? ő bizony akármit ád a jó
isten, de megnézi; oda megy hát közel, – a feje még most is kótyagos
volt attól, a mit tegnap megivott, – hát látja, hogy a nagy vén fűzfák
ágain fenn ülnek a muzsikások mintegy huszonnégyen, oszt’ úgy meghúzzák
azokat a szebbnél szebb nótákat, hogy szintén viszket belé az ember
talpa; a sok szép fiatalság egy része pedig a halom tetején úgy meg
aprózza, úgy megjárja a tánczot, hogy egy némelyik kis menyecskének még
a kontya is repűl bele; a másik rész pedig szerteszét hever, eszik,
iszik a szép bokáig érő fűben.
A molnár csak lesi, csak várja, hogy mikor lesz már vége a nótának,
egyszer aztán, mikor már belefáradt a várakozásba, azt mondja a
tánczosoknak:
– Adjatok hé! nekem is egy tánczost, hadd bokázzam én is.
Mindjárt elő vezettek a Tisza felől egy gyönyörű szép barna lányt; a
molnárnak elállott nemcsak a szeme szája, de még tán az esze is
bámúlásában, mert hát ő olyan gyönyörű angyali teremtést még soha nem
látott. A mint aztán jól lakott a nézésével, ölön kapta a szép barna
lányt, úgy megtánczoltatta, úgy megforgatta, hogy az a szép selyem
rokolya csak úgy repült belé; kinek volt nagyobb öröme mint a mi
molnárunknak, ugrott, tánczolt egyre mint a fiók szarvas.
Egyszer azonban már hajnallani kezdett, ekkor az egész csoport
muzsikásostúl mindenestül együtt felemelkedett és repült, repült messze
a Tisza mentében. A molnár egyszer csak azt veszi észre, hogy maga marad
tánczosával együtt, utánuk kiált hát a tündéreknek, a kik már akkor jó
messzire jártak, mert hát majd el is felejtem mondani, hogy azok egytől
egyig mind tündérek voltak:
– Hát ezt az egyet nem viszitek el? hé!
Azok nagy ihogva vihogva vissza kiáltották:
– Lökd el magadtól!
A molnár ellöki, hát csak ketté esik, mert – a csolnakjával tánczolt!
Eddig volt, mese volt, talán igaz se volt.
VII. A LONCSOS MEDVE.
Egyszer volt, hol nem volt még az óperencziás tengeren ís túl egy kis
gyerek. Ez a kis gyerek egyszer kiment az erdőre s felmászott egy nagy
körtefára s ott a bécsi bicskájával elkezdett körtét enni. A mint
eszegelődik, hát arra jön a loncsos medve; – nem tudom, hol járt, hol
nem, csakhogy a hátán egy üres zsák volt; – a mint a kis gyermeket
meglátta, oda ment a fa alá s azt mondta neki:
– Te kis gyerek! adjál nekem egy kis körtét a bécsi bicskáddal!
– Nem adok biz’ én, mert le rántasz.
– Dehogy rántalak, dehogy! nem én bizony, csak adjál!
Az hát szakitott egy szépet, nyujtotta le neki, de a loncsos medve
megkapta a karját, lerántotta s beletette a zsákjába. A kis gyerek sirt,
rítt, de biz’ a nem használt semmit, mert a medve hátára kapta a zsákot
s ment vele hetedhét országon keresztül hazafelé. Utközben a medvére
ráért a szüksége, letette hát a zsákot s elment dolgára messzire egy
árokba; a mint ezt észre vette a kis gyerek, a bécsi bicskájával
kihasitotta a zsákot, tele tömte tégladarabokkal meg szervián tüsökkel,
maga pedig odább állott. – Mikor a loncsos medve dolgát végezve
visszajött az árokból, hátára vette a zsákot s vitte egyenest haza felé;
egyszer csak szúrni kezdi valami az oldalát, sziszszent egyet kettőt,
aztán azt mondja:
– Ne szurkálj kis gyerek! mert megtürücsköllek!
Csak mén, csak mendegél, egyszer csak még jobban szúrják az oldalát, azt
mondja hát megint:
– Ne szurkálj kis gyerek! mert majd meglásd, megtürücsköllek!
De beszélhetsz a kő bálványnak, rá se hederit az. Nem ért semmit a
fenyegetés, annál jobban szúrták az oldalát; azt mondja hát
harmadszoriban is:
– Ne szurkálj kis gyerek! mert bizony megtürücsköllek!
Most se ért semmit a szó, azért csak szúrták az oldalát; mikor aztán már
elfogyott a tűröm olaja, levetette a zsákot a válláról s úgy
megtürücskölte, hogy jobban sem kellett. Aztán megint a hátára vette s
vitte, vitte hazafelé; mikor aztán haza ért, azt mondja a szolgálójának:
– Eredj te szolgáló, hord tele a nagy üstöt vizzel, gyujts alá,
melegitsd fel jól!
No jól van, a szolgáló hát tele hordta a nagy üstöt vizzel, tüzelt
erősen a katlan alá; mikor felforrt a viz, a loncsos medve kioldja a
zsák száját, megfogja a csúcsát, rázza, hát úgy húll belőle ki a dirib
darab kő meg a szervián tüsök, hogy szeme szája elállt bele.
– No még igy sohase jártam! – azt mondja; avval hátára véve az üres
zsákot, elindult; ment, ment hetedhét országon keresztül, meg sem
állott, mig vissza nem ért abba az erdőbe. Hát a kis gyerek már megint
ott volt egy nagy körtefán, ette a körtét a kis bécsi bicskájával amúgy
istenigazába; a mint ezt a loncsos medve meglátta, tüstént oda ment a fa
alá s azt mondta a kis gyereknek:
– Te kis gyerek! adjál nekem egy kis körtét a bécsi bicskáddal!
– Nem adok biz’ én, mert lerántasz!
– Dehogy rántalak! nem rántalak biz’ én, csak adjál!
A kis gyerek szakitot hát, oszt’ lehajitotta.
– Oh te kis gyerek! mondja neki a loncsos medve, nem azt mondtam én,
hogy hajits, hanem hogy adjál egy kis körtét a bécsi bicskáddal.
Addig kunyorált, árguválódott hát ott a fa alatt, hogy a kis gyerek
szakajtott egy szép körtét s azt nyujtotta lefelé a medvének, az pedig
megkapta a karját, lerántotta s beledugta a zsákjába, avval fölkapta a
hátára, vitte, vitte hetedhét országon keresztül haza felé.