Még fiatal, mindig áll,
Ha megvénül, szaladgál.
_(Barlangó.)_
XII.
Akkora mint egy tehén, még is akkora helyen fordul
meg, mint egy alma, – mi az?
_(Ajtó.)_
XIII.
Mikor fél a nyúl?
_(Ha kétfelé vágják.)_
XIV.
Melyik oldalára esik a nyúl, ha meglövik?
_(A szőrös oldalára.)_
XV.
Ha a világ elmulna, csak te maradnál meg, meg egy
bakkecske, hogy’ szaporitanád meg a világot?
_(Levágnám a kecskét s a fagygyából gyertyákat öntenék.)_
XVI.
Ló, ökör nem birja,
Egy veréb elbirja:
Kádba, csöbörbe nem fér,
Egy vödörbe bele fér.
_(A v betű.)_
XVII.
A mig él, mindig áll,
Ha meghal, szaladgál.
_(Barlangó.)_
XVIII.
Se ajtaja, se ablaka,
Mégis négyen laknak benne.
_(Dió.)_
XIX.
Elől megyen fényeske,
Utána mén fehérke,
Fel van a farka kötve.
_(Tő és czerna.)_
XX.
Este felé véggel belé,
Reggel felé nem kell belé.
_(Závár.)_
XXI.
Nénéd elterpeszkedik,
Bátyád beléereszkedik.
_(Kút s ostorfa.)_
XXII.
Három lába, két füle,
Füstös a lába köze.
_(Cserép lábas.)_
XXIII.
Két szőrös közt egy mezitelen.
_(Két ló s köztök a kocsi rúd.)_
XXIV.
Nem azért vettelek,
Hogy a szegre akaszszalak,
Hanem hogy az én kopaszomat
A te szőrösödbe dugjam.
_(Báránybőr bekecs.)_
XXV.
Nálatok a talyicskát hogy’ hivják?
_(Nem hivják, hanem tolják.)_
XXVI.
Nálatok a málé-lisztet minek sütik?
_(Embereknek.)_
XXVII.
Miért csinálták a templomot?
_(Pénzért.)_
XXVIII.
Miért iszszák meg a bort?
_(Mert nem kell magnak.)_
XXIX.
Miért varrják a subára a gallért?
_(Hogy le ne essék róla.)_
XXX.
Tizenkét vadász elment vadászni, találtak tizenkét
ruczát, kiki a magáét meglőtte s mégis tizenegy elrepült,
– hogy’ lehetett az?
_(Mert csak Kiki lőtte meg a magáét.)_
XXXI.
Mi legnehezebb dolog a világon?
_(Várni, nem jönni; lefeküdni, nem aludni.)_
XXXII.
Sír a rucza, sír, sir,
De nem tudja mért sír;
Nincs a vályujába’ víz,
Nincs a derekába’ vér.
_(Hegedű.)_
XXXIII.
Rí a rucza, rí, rí,
De nem tudja, mért rí,
Vályújában víz nincs,
Derekában vér nincs.
_(Hegedű.)_
XXXIV.
A család eszik, az asztal énekel – mi az?
_(A kocza disznó s fiai.)_
XXXV.
Mi az első az isten után?
_(Az u betű.)_
XXXVI.
Hogy hajtanál egy ludat száz felé?
_(Arra téregetném, a hol száz lúd legel.)_
XXXVII.
Császárok, királyok ritkán látnak olyat,
Szántó vető ember minden nap lát olyat,
Isten ő felsége sohase lát olyat.
_(Magához hasonlót.)_
XXXVIII.
Három lába, egy farka,
Tudom, volt a markodba’.
_(Cserép lábas.)_
XXXIX.
A kemenczét mért csinálják a házba?
_(Mert a házat nem csinálhatják a kemenczébe.)_
XL.
Mért szalad a nyúl a partnak?
_(Mert alatta nem tud elszaladni.)_
XLI.
Melyik oldalán van az ökörnek több szőr?
_(A melyikre a farkát csapja.)_
XLII.
Elindult a pap a lányával, a kántor a feleségével sétálni,
egy kis pénzen vettek három almát, mégis mindeniknek
egy-egy jutott, – hogyan volt az?
_(Mivel a pap lánya volt a kántor felesége.)_
XLIII.
Hová mégy te csivirgő-csavargó? –
Ne beszélj nekem iczakos, ficzakos,
Mikor az én farkam tövig aranyos!
_(Kémény, füst.)_
XLIV.
Miben különbözik a barát a hurkától?
_(Abban, hogy a barátnak a dereka, a hurkának pedig a vége van
megkötve.)_
XLV.
Négy a dibindobondáré,
Kettő csipincsapondáré,[35]
Egy a suhajczáré.
_(Négy kerék, két ló, kocsis.)_
XLVI.
Rí, rí jérczike,
Mért rí jérczike?
Azért ri jérczike:
Nincs pénz bögyibe’.
_(Hegedű.)_
XLVII.
Ipadnak,
Napadnak,
Három papnak,
Hat kappannak
Hány körme van?
_(Száznegyvennyolcz.)_
XLVIII.
Megyen kiczinkoczondáré,
Két nagy dibindobondáré,
Harmadik a suhondáré.
_(Kocsi, két ló, kocsis.)_
XLIX.
Kinek voltam lánya! annak lettem anyja,
Sirat az én fiam, édes anyám ura.
_(Az ismeretes mese a rabról, kit leánya szoptatott.)_
L.
Állva kérik, guggon adják,
Tövét tövig belé nyomják.
_(Midőn a hordóból lopóval vesznek ki bort.)_
LI.
Tizenkét úrnak hat bocskora.
_(A küllők a kocsikerékben és a talpak.)_
LII.
Fán állok, fán átlátok,
Egy holtba’ hét elevent látok.
_(Egy halálra itélt mondta ezt, midőn az akasztófán állva felnézett s a
gerenda lyukán keresztül nézve egy koponyában hét verébfiat látott.)_
LIII.
Halott minden háznál, de nem harangoznak,
A halottas háznál nem is siránkoznak,
A mely napon megholt, el is temettetett,
S másnap a megholtnak gyermeke született.
_(Az év utolsó napja.)_
LIV.
Inas hús, velős hús,
Izeg-mozog, beljebb csúsz.
_(A láb a czizmahuzáskor.)_
LV.
Midőn se ég, se föld nem volt,
A kukoricza föld hol volt?
Vagy:
Se ég se föld nem volt,
Szegény tökmag hol volt?
_(Isten markában.)_
LVI.
Négy ördög egymást kergeti,
De soha el nem érheti.
_(A kocsi kerekek.)_
LVII.
A két szőröst tedd össze,
A golyóját hagyd közte.
_(A szempillák és szemgolyó.)_
LVIII.
Láttam oly állatot, mely kétszer született,
Királyi korona fejébe tétetett,
Sok felesége volt, de még sem vétkezett, –
Mennyországba nem mehet.
_(Kakas.)_
LIX.
Van egy klastrom torony nélkűl,
Világosít ablak nélkűl,
Lakik benne hús és vér,
Embernek hasznot igér.
_(Tojás.)_
LX.
Örökké valóságnak kezdete,
Ködnek közepe,
Időnek vége, – mi az?
_(Az ő betű.)_
LXI.
Ki ölte le a világ negyed részét?
_(Kain.)_
LXII.
Hamarább születtem, mint az apám,
Hamarább szoptam mint az anyám,
S én törtem meg öreg anyám szűzességét.
_(Ábel; az apja, Ádám, nem született; az anyja, Éva, nem szopott; a
földbe, melyből az úr Ádámot formálta s igy neki öreg anyja volt, őt
temették először.)_
LXIII.
Fekete, de nem fecske,
Ugrik mint a bakkecske.
_(Bolha.)_
LXIV.
Piczike, fekete,
Jú, jú, jú, jú, jú!
_(Tövis.)_
LXV.
Hogy’ esik a hó?
_(Fehéren.)_
LXVI.
Két águ,
Kis hordó,
Tátogó,
Szuszogó,
Pillantó,
Sűrű erdő,
Riskák laknak benne.
Vagy:
Alul van a két águ,
Azon felül kis hordó,
Azon felül tátogó,
Azon felül szuszogó,
Azon felül pillantó,
Azon felül sűrű erdő,
Suski disznók laknak benne.
_(Ember.)_
LXVII.
Nékem olyan kis lovam volt, a ki maga alól kihányta
a ganét.
_(Fúró.)_
LXVIII.
Nékem olyan kis tyúkom volt: mindig a karó tetejébe
járt tojni.
_(Hó.)_
LXIX.
Nékem olyan kis fiam volt:
Ha felvettem is rítt,
Ha letettem is rítt.
_(Láncz)_
LXX.
Nékem olyan kis lányom volt:
Akár hova vitték,
Mindenütt fejbe verték.
_(Szita.)_
LXXI.
Felültem a zörgőtömre,
Elmentem a jajdutomra,
Vettem ott vereset,
Tettem a lyukasba;
Oda jött a letyepitye,
Rávágtam a kalamojkával,
Leesett a földre – mi az?
_(Kocsi, vásár, búza, zsák, darázs, ostor.)_
LXXII.
Piros mint a rózsa,
Kerek mint az alma,
Réteges mint a rétes,
Ettem belőle, de nem édes.
_(Vörös hagyma.)_
LXXIII.
Egy fa felnőtt ága nélkűl,
Egy madár rászállt szárnya nélkül,
Mind megette szája nélkül.
_(Gyertya, tűz.)_
LXXIV.
Se ég se föld nem volt,
Az úr isten hol volt?
_(A maga dicsőségében.)_
LXXV.
Micsoda vízben nincs homok?
_(A könnyben.)_
LXXVI.
Birja egy kis veréb,
De ló, ökör egy se,
Bele fér vödörbe,
De csöbörbe egy se.
_(A v betű.)_
LXXVII.
Karónak hivnának, de annak csúfolnak,
Verebek és varjak azért is mocskolnak,
Ha ostoromat találom mozditani,
Ők se mernek felém közelíteni.
Hol még a záport szivárványtúl kérdik,
Ott nevemet nem is ösmerik.
_(Kútgém.)_
LXXVIII.
Két tyúk hány pár?
_(Egy se, mivel egy tyuk meg egy kakas ketten tesznek egy párt.)_
LXXIX.
Miért bolond a halász?
_(Előtte a Tisza s mégis a markába köp.)_
LXXX.
Virágzik, nem terem, – mi az?
_(Virágos kender.)_
LXXXI.
Vékonyabb a nádszálnál,
Magasabb a toronynál.
_(Eső csep.)_
LXXXII.
Lyik-lyuk, csupa lyuk,
Csimí-csomó, csupa csomó.
_(Háló.)_
LXXXIII.
Nékem olyan kis fiam van, a ki egy idős az anyjával.
_(A láda fia.)_
LXXXIV.
Hegyen hó, völgybe’ tó,
Harminczkettő között egy sincs jó,
_(Ősz ember, kinek szemei könnyeznek s fogai roszak.)_
LXXXV.
Két keze, két feje, négy szeme, hat lába s mégis csak
négyen jár, – mi az?
_(Lovag és ló.)_
LXXXVI.
Tiszta, fényes születésem,
Licskös-lucskos temetésem.
_(Hó.)_
LXXXVII.
Hol nem kell a kenyér?
_(A kés vasán.)_
LXXXVIII.
Soha se volt, nem is lesz,
Pünkösdkor mégis cseresznyét eszik, ha lesz.
_(Vén leány; értsd: asszony.)_
LXXXIX.
Párnán pöndörödik,
Pöczköt hány. – Mi az?
_(Bolha.)_
XC.
Egy szántja, négy tartja, kettő nézi, kettő hallgatja,
egy hajtja, – mi az?
_(A disznó midőn túr.)_
XCI.
Magzik, de nem virágzik,
Virágzik, de nem magzik.
_(Kender.)_
XCII.
Hol varta meg öreg anyád a pruszliját?
_(A térdén.)_
XCIII.
Fél esztendős lánynak mije nagyobb mint az anyjának?
_(A csecse köze.)_
XCIV.
Emelem ágast,
Toszítom szőröst,
Aló bele fütykös!
_(Midőn az ökröt járomba fogják.)_
XCV.
Állj mellé, dugd belé,
Végezd dolgod, hagyd ott!
_(Ugyanaz.)_
XCVI.
Míg meg nem szegik: darab,
Ha megszegik: egész, – mi az?
_(Ház.)_
XCVII.
Ne nézz rám, mászsz rám,
Nekem könnyebb lesz, neked jobb lesz.
_(Gyümölcsfa.)_
XCVIII.
Ne nézz rám, mászsz rám,
Nekem könnyebb, neked jobb,
A hol megrepedtem, szúrj meg ott!
_(Dió.)_
XCIX.
Idör-bodor az anyja,
Szép termetű a lánya,
Hamis a veje, – mi a?
_(Szőlővessző, szőlő, bor.)_
C.
Mi után érik a búza?
_(Virágja után.)_
CI.
Isten teremtette a derekát,
Ember fúrja a lyukát,
Szopd meg a s.... lyukát!
_(Lopó.)_
CII.
Tizet toja, húszat költe, harminczat nevele.
_(Mogyoró-hagyma.)_
CIII.
Mi nélkül nem lehet szántani?
_(Fordulás nélkül.)_
CIV.
Mivel keresik a kenyeret?
_(Lapáttal.)_
CV.
Hány kenyér sűl esztendeig?
_(Egy sem.)_
CVI.
Egy szeggel két lyukat hogy’ dugnak be?
_(Ha a dézsa fülébe rudat dugnak.)_
CVII.
Négy jáger fenyőfa tuskóba lövöldöz, – mi a?
_(A tehén csecse és a fejő.)_
CVIII.
Mikor habzik a lány lába köze?
_(Mikor a tehenet feji.)_
CIX.
Ha több van benne, könnyebb,
Ha kevesebb, nehezebb. – Mi az?
_(Kukaczos sajt.)_
CX.
Kisebb mint egy makk,
Nem fér a pad alatt.
_(Füst.)_
CXI.
Töve tengerbe,
Levele Lengyelbe’,
Ága-boga Jéruzsálembe.
_(Folyó.)_
CXII.
A Jézus mikor állott féllábon?
_(Mikor a szamárra ült.)_
CXIII.
Mit nem csinálnak a templomba, mégis van?
_(Repedést.)_
CXIV.
Mikor beszél a juh a lóval?
_(Mikor muzsikálnak; értsd: hegedű húr, vonó.)_
CXV.
Mi legujabb a vásárban?
_(A ló ganaj.)_
CXVI.
Mi fagy meg nyáron hamarább mint télen?
_(A tej.)_
CXVII.
Míg ifiú, veszteg áll,
Ha megvénűl, tánczot jár.
_(Barlangó.)_
CXVIII.
A kopasz ereszkedik,
A szőrös börzenkedik,
Hogy nem tudja a kopaszt bekapni.
_(Kolbász a rudon s macska.)_
CXIX.
Lyuk, lyuk, lyuk, végig lyuk, végestelen végig lyuk,
Csomó, csomó, végig csomó, végestelen végig csomó,
Fa, fa, fa, végig fa, végestelen végig fa,
Ólom, ólom, végig ólom, végestelen végig ólom.
_(Háló.)_
CXX.
Isten áldjon meg öcséim!
Feleségemnek fiai,
Él-e még a mi apánk?
Mert a te édes anyátok
Az én feleségem volt ám! – Hogy’ volt az?
_(A leány először a fiú, ennek elbujdosása után az apa nejévé lett, tőle
két gyermeke született. Mikor a fiú visszatért a bujdosásból, a fenebbi
szavakkal szólította meg a gyermekeket.)_
MESÉK ÉS MONDÁK.
I. A VASFEJÜ EMBER.
Egyszer volt, hol nem volt egy szegény ember, volt neki egy legényke
fiacskája is. Egyszer a szegény ember azt mondja a fiának:
– Már édes fiam fölcsepergettelek annyira a mennyire, most már nem
tarthatlak tovább, mert én is szegény vagyok. Menj világgá, állj be
valahová szolgálatra, mert hidd el, a jó szolgának soh’sincs semmi baja,
egyik napra úgy mint a másikra kijár éte, bére. Isten látja lelkemet, ha
egy kicsit jobban volna sorom: máskép látnék felőled; de igy, a hogy
lehet, csak úgy lehet.
A szegény Péter, mert így hítták a fiút, egy kis tarisznyába beletett
egy darab száraz kenyeret s azt a hátára vette, kezébe fogott egy nagy
görcsös botot, avval útnak indúlt; ment, ment hetedhét ország ellen
szolgálatot keresni. Egyszer a mint így mendegél, előtalál egy öreg
embert, köszön neki:
– Jó napot adjon isten, öreg apám!
– Adjon isten neked is, édes fiam, hát mi járatban vagy?
– Én bizony szolgálatot keresek.
– Állj be én hozzám, megfogadlak én.
Mindjárt meglett az alku, kezet fogtak. Péternek nem volt kutya-baja se,
a dolgát könnyen elvégezhette, mert mindössze is két lónak meg egy
tehénnek kellett gondját viselni. Az esztendő három napból állt, mikor
eljött az utolsó estéje is, az öreg ember egy diót adott neki; meg
akarta továbbra is fogadni, de a fiúnak nagyon nagy mehetnékje volt
haza, nem maradt. Az öreg, mikor látta, hogy a fiúnak nincs kedve tovább
szolgálni, nem marasztalta, hanem másnap reggel útnak eresztette.
Ment, mendegélt Péter nagy búsan hazafelé, azért szomorkodott pedig
olyan nagyon, hogy miért is nem kért több bért? az az egy dió bizony nem
sok szalonnát ér, ő haza sem viszi csúfnak, hisz’ akár avval, akár a
nélkül. Leült hát az árok partjára, előkereste a diót s megtörte. Hát
uram fia! akár hiszik kelmetek, akár nem, ott voltam, a hol beszélték,
csak úgy özönlött ki a dióból a sok ló, ökör, juh, hogy végét hosszát
nem látta az ember. Nosza elkezdett ám Péter sírni, rínni, hogy már mit
csináljon ő avval a töméntelen jószággal? hogy’ hajtsa ő azt haza?
majdhogy kezét lábát meg nem ette búvában. Egyszer azonban arra jön a
vasfejü ember s azt mondja Péternek:
– Mért rísz fiú? mi bajod?
– Hogy ne sírnék, rínék bátyám uram, mikor volt egy dióm, aztán a mint
megtörtem, ez a temérdek jószág özönlött ki belőle; mit csináljak most
már velök, hogy hajtsam haza?
– Hát fiam, hallod-e mit? egyet mondok, kettő lesz belőle; ha te nekem
megigéred, hogy soha, míg élsz e világon, meg nem házasodol: én ezt a
falka jószágot mind egy lábig újra bele hajtom a dióba.
Péter szorúltságában még tán nagyobbra is ráállott volna; a vasfejü
ember pedig csak egyet füttyentett, avval úgy tódúlt befelé a sok jószág
a dióba, hogy szintén egymást törte, mikor pedig az utólsó is behúzta a
lábát: a dió összecsukódott, Péter szépen a zsebébe tette s ballagott
vele haza felé. Mikor pedig az apja kapuja elébe ért, megint megtörte a
diót s újra csak úgy özönlött ki belőle a sok jószág, hogy vége hossza
nem volt. Az apja, a mint meglátta azt a temérdek sok lovat, ökröt,
birkát, úgy elbámúlt rájok, mint a borju az új kapura. Kérdezte aztán a
fiától, hogy hol vette azt a sok jószágot? s az aztán elbeszélte neki
tövéről hegyére, hogy’ állott be az öreg emberhez szolgálatra, hogy’
járt a bérében kapott dióval, hogy’ és miért hajtotta be vissza a
jószágot a vasfejü ember, – ezeket mondom, mind elbeszélte igről igre.
Azután a jószág egy részét eladták, vettek az árán házat, szőlőt,
földet; rövid idő múlva úgy felvitte isten a szegény ember dolgát, hogy
első gazda lett a faluban. Igy éltek egy darabig, egyszer azonban azt
mondja az apja Péternek:
– Fiam, Péter, eljött már innen onnan az az idő is, hogy megházasodjál.
– Hej! édes apám nem lehet nekem megházasodnom, mert megigértem a
vasfejű embernek, hogy holtig nőtelen maradok.
– Eh! igéret ide, igéret oda, nem tesz az semmit, édes fiam, ha nem
szereti, hogy feleséged legyen, hát tegyen róla; különben meg ha ide
jönne is, van az istállóban egy jó szürke paripa felnyergelve, arra ha
felkapsz, nincs a föld hátán az az ember, a ki utól érjen, majd valahol
csak nyomodat veszti, te pedig, fiam, visszajösz ide közénk, aztán élünk
mint hal a vízben.
Ugy is lett. A fiú megházasodott, elvett egy szép barna lányt olyan
szépet, hogy még na! Mikor épen legszebben szólott a muzsika, legjobban
aprózták a tánczot: a vasfejű ember bekiált az ablakon:
– Hát ecsém! tudod-e mit fogadtál? hogy soha meg nem házasodol!
A mint a vőlegény, már mint Péter, a vasfejű embert az ablakon által
meglátta: usgyé ki a házból egyenest az istállóba, onnan hirtelenében
kivezette a szürkét, felült a nyeregbe s úgy elvágtatott, hogy a vasfejű
ember, a ki utána iramodott, de csak amúgy kutya frosponton, a nyomába
se hághatott.
Nyargalt aztán Péter hetedhét országon is túl az üveg hegyeken is túl,
még azon is túl, hol a kis kurta farkú disznó túr, túlonnan túl, innenen
innen, aztán elért egy kis fehér házhoz, melyben egy öreg asszony
lakott, benyitja a kilincset, köszön:
– Jó napot adjon isten! öreg anyám.
– Adjon isten neked is, édes fiam, hol jársz itt, hol a madár se jár?
– Futok, öreg anyám, világgá.
– Fiam, ha hibás vagy: még megannyira menj, mint a mennyiről jöttél.
– Nem vagyok én hibás, öreg anyám, hanem a vasfejű ember kerget.
– Van nekem egy kis kutyám, az, ha hét mértföldnyire lesz innen,
megugatja.
Azután az öreg asszony kiment a pitarba, tüzet rakott és sütött, főzött
vendége számára; mikor aztán Péter jóllakott: ugatott a kis kutya.
– Na fiam ugat a kis kutya, mehetsz!
Péter gyorsan felnyergelt, avval űlt a lóra; midőn indúlni akart, az
öreg asszony azt mondja neki:
– Megállj csak, édes fiam, ehen van egy kendő meg egy fontos kalács, ne!
tedd a tarisznyádba, még hasznát veheted.
Péter megköszönte szépen a jó’karatot; a kalácsot és kendőt
tarisznyájába téve elvágtatott. – Ment, ment aztán hetedhét országon is
túl, az üveg hegyeken is túl, még azon is túl, hol a kis kurta farkú
disznó túr, túlonnan túl, innenen innen, egyszer megint előtalált egy
kis fehér házat, ebben is csak egy öreg asszony lakott; Péter bemegy
hozzá, köszön neki:
– Jó napot adjon isten, öreg anyám.
– Adjon isten neked is, édes fiam, hol jársz itt, hol a madár se jár?
– Futok, öreg anyám, világgá.
– Fiam! ha hibás vagy: még megannyira menj, mint a mennyiről jöttél.
– Nem vagyok én hibás, öreg anyám, hanem a vasfejű ember kerget.
– Van nekem egy kis kutyám, az, ha hét mértföldnyire lesz innen,
megugatja.
Avval az öreg asszony kiment a konyhára, sütött, főzött, hogy a vendég
éhen ne távozzék el hajlékától; – mikor aztán Péter jól lakott: ugatott
a kis kutya.
– Na fiam ugat a kis kutya, mehetsz!
Péter gyorsan felnyergelt, avval űlt a lóra; midőn indúlni akart, az
öreg asszony azt mondja neki:
– Várj csak egy kicsit, édes fiam, nesze ez a fontos kalács meg ez a
kendő, tedd a tarisznyádba, meglásd, még hasznát veheted.
Az ajándékot Péter megköszönte szépen, mind a kettőt bele tette a
tarisznyájába. Igy már volt neki két kendője meg két kalácsa; – avval
sarkantyúba kapva a lovat elkezdett vágtatni, ment, repűlt mint a sebes
szél hetedhét országon is túl, az üveg hegyeken is túl, még azon is túl,
a hol a kis kurta farkú disznó túr, túlonnan túl, innenen innen, egyszer
megint előtalált egy kis fehér házat. Bemegy a házba, hát egy lelket se
talál benn mást egy öreg, töpörödött asszonyon kivül, köszön neki:
– Jó napot adjon isten, öreg anyám!
– Adjon isten neked is, édes fiam, – hol jársz itt, hol a madár se jár?
– Futok biz’ én, öreg anyám, világgá.
– Ha hibás vagy, édes fiam, még megannyira menj, mint a mennyiről
jöttél!
– Nem vagyok én hibás, öreg anyám, hanem a vasfejű ember kerget.
– Óh édes fiam, van nekem egy kis kutyám, az, ha hét mértföldnyire lesz
innen, megugatja; addig pedig feküdj le ide a vaczokra, pihend ki
magadat, én meg kifordulok a konyhára, majd valamit kotyvasztok a
számodra, a mivel az éhedet elüsd.
Ugy is tett. Kiment a pitarba, tüzet rakott, sütött, főzött annyit, hogy
Péter meg se birta enni; mikor vége volt a papos ebédnek: ugatott a kis
kutya.
– Na fiam, ugat a kis kutya, kászolódhatol, hanem mielőtt elmennél,
nesze ez a fontos kalács meg ez a keszkenő, most már van három kalácsod,
három keszkenőd, mert tudom, hogy a húgaim is adtak egy-egy kalácsot meg
egy-egy keszkenőt, – most már menj hét nap hét éjjel szakadatlanúl, a
nyolczadik nap hajnalán majd egy nagy tűzhöz érsz, azt csapd meg a három
kendővel háromszor, mire az ketté válik előtted, a nyíláson lovagolj
keresztűl minden félelem nélkül, – mikor pedig a tűz közt mégy: a három
fontos kalácsot hajitsd bal kézzel a hátad megé.
Péter megköszönte szépen mind a tanácsot, mind pedig a kalácsot, avval
felűlt a szürkére s elvágtatott. Hét nap hét éjjel szakadatlanul
lovagolt, a nyolczadik nap hajnalán csakugyan elérkezett a mondott
tűzhöz, mely, miután azt a három kendővel háromszor megcsapta, szépen
kétfelé vált s úgy állott mindkét oldalról mint a kőfal; midőn a tűz
nyilása közt haladt, a három fontos kalácsot balkézzel a háta mögé
hajitotta, s mind a három egy-egy nagy kutyává változott, azoknak
Nehézmintaföld, Erősmintavas és Jólhall neveket adott. – Mikorra Péter
átalért: akkorra a vasfejű ember is ott termett a tűznél, de nem
szaladhatott rajta keresztűl, mert a láng összecsapódott az orra előtt.
Minthogy tovább nem mehetett: majdhogy a kezét lábát meg nem ette; de
mit használt vele, csak a magáét ette; utána kiáltott hát Péternek:
– Megállj imilyen, amolyan ebadta, ördögdobta, vizhozta fattya! most
ugyan kisiklottál a körmöm közűl, de megállj, meg! csak egyszer a kezem
közé kaparíthassalak, tudom, hogy megkeserűlöd az anyád kínját!
A vasfejű embernek azonban mégis volt annyi esze, hogy nem ment el a
tűztől, hanem lefeküdt mellé s várta a jó szerencsét. – Mikor aztán
Péter tudta, hogy: na nincs már többé mit félni a vasfejű embertől, nem
ment olyan lóhalálában, hanem csak lassacskán lovagolt. A mint így megy,
mendegél, egyszer előtalál egy kis fehér házat; leszáll a nyeregből,
benyitja az ajtót, hát látja, hogy a ház közepén egy őszibe csavarodott
öreges asszony kis zsámoly széken űl s ott fonogat; az ablaknál pedig
egy gyönyörű szép lány van, a kinek az orczája olyan szép piros mint a
rózsa, a szeme olyan ragyogós fekete, akár a bogár; a szép lány most is
sarkig érő arany haját fésüli. Köszön Péter, fogadják mind a ketten
szivesen.
– Mi járatban vagy? édes fiam, – kérdi aztán az öreg asszony.
– Én bizony, édes szülém, szolgálatot keresek.
– Hozott az isten! édes fiam, ejnye már jobbkor nem is jöhettél volna
soha; megfogadlak én, beállasz-e hozzám?
– Be én, szülém, édes örömest.
Az öreg asszony megfogadta hát Pétert. Egész boldogság volt az élete;
szántott, vetett, olykor pedig vadászni járt a kutyáival; hogyha valami
vadat hozott, azt az a szép lány olyan jól eltudta késziteni, hogy Péter
még a száját is megnyalta utána.
Egyszer mikor Péter a lánynyal egyesegyedűl maradt otthon, kijött a
szó-beszéd közben, hogy hova való ő; kérdezte aztán a lány, hogy:
miképen tudott átjönni a tűzön? Péter elbeszélte, hogy a három kendővel
csapta meg háromszor egymás után, mire az ketté vált előtte. A lány
hitte is, nem is, a mit Péter mondott, azért mikor az egyszer elment
hazúlról, elballagot a tűzhöz s azt a három kezkenővel megcsapta
háromszor, mire az kétfelé vált mint a parancsolat. A vasfejű ember, ki
móta Péter elillant az orra elől, mindig ott sündörgődzött a tűz körűl,
a mint ezt meglátta: nem kérdezte, hogy szabad-e vagy nem, hanem
egyenest átkotródott a nyiláson; a lány meg annyira megijedt tőle, hogy
se holt se eleven nem volt, elkezdett hát hazafelé futni, a vasfejű
ember meg utána; mikor haza értek, a lány a pitarajtóban csak ledobbant,
a vasfejü ember pedig bement a pitarba s elbútt a tűzhely alá.
Nem sok idő múlva haza jött Péter a vadászatból, a lánynak a kezéből, ki
még akkor is ájúlva ott feküdt a pitar földjén, kivette a kendőket,
aztán ölbe kapta a gyönyörű teremtést, bévitte a házba s lefektette a
nyoszolyára, ölelte, csókolta, ajnározta, mire az nem sokára magához
jött. A Nehézmintaföld pedig, mikor haza jöttek, felfeküdt a tűzhelyre s
majd agyon nyomta a vasfejű embert.
Másnap Péter a kutyáit berekesztette az ólba, maga pedig kiment az
erdőre. Alig hogy észre vette ezt a vasfejű ember, tüstént utána
lohajtott. Péter későcskén látta meg, hogy valaki jön utána, alig volt
annyi ideje, hogy egy magas fára felmászhatott; oda ment hát a vasfejű
ember a fa alá.
– Gyere csak le, kötni való, mondja a vasfejű ember Péternek, gyere csak
le! tudod-e mit fogadtál, hogy sohase házasodol meg.
– Na már látom, mondja Péter, hogy itt kell vesznem, csak annyit engedj,
hogy hármat kiálthassak!
– Nem bánom én, kiálthatsz én tőlem százat is, akár addig, míg a
bárzsingod ki nem szakad, hanem annyi szent igaz, hogy mindjárt
kicserzem a bőrödet.
Elkezdett hát Péter kiáltani:
– Erősmintavas, Nehézmintaföld, Jólhall, édes kutyáim gyertek elő!
Jólhall meghallotta a gazdája kiáltását, azt mondja hát a másik
kettőnek:
– Halljátok hé! gazdánk hi bennünket.
– Hogy hína, bolond, – mondja Nehézmintaföld, – nem tudod, hogy most
ebédel? avval jól pofon vágja Jólhallt, hogy miért hazudik.
Megint kiáltott Péter:
– Erősmintavas, Nehézmintaföld, Jólhall, édes kutyáim, gyertek elő!
Ezt a kiáltást már meghallotta Nehézmintaföld is, azt mondja hát a
többieknek:
– Halljátok hé? gazdánk csakugyan hi bennünket.
– Már hogy hína!? mondja Erősmintavas, hisz’ jól tudjátok, hogy most
ebédel, avval pofon üti Nehézmintaföld-et, hogy miért tenné lúddá a
többieket.