_A faun_ban, Edward Knoblauch vígjátékában, először is: megjelenik a
lord. Elvesztette, lóversenyen, azt az összeget, amelyet a menyasszonya
hozományára előlegül kapott s ezen kívül egy még nagyobb összeget, ami
nincs. A lord dzsentlmen; hogy ne legyen kénytelen megcsalni hölgyeket,
egy uzsorást fog megcsalni. De az ettől kölcsönzött pénz csak a
menyasszonya kifizetésére elég; hát mégis főbe kell lőnie magát.
Becsöngeti az inasát és vicces utasításokat ad neki, hogy mit csináljon,
ha majd őt holtan találja. A szolga egy pillanatra meghökken, de azután
megérti, hogy ezért az emberért nem kár s megigéri, hogy mindent
teljesíteni fog, a lord nyugodtan főbelőheti magát. De jön lady
Alexandra is, a lord unokanővére, aki szüffrazsett, mert ez a sport
nagyon jó soványító kúrának. Lady Alexandra meg a lord, anélkül, hogy
tudnák ezt, szeretik egymást. Azért a lady kéri a lordot, hogy legyen
olyan szíves, ne ölje meg magát, de a lord könyörtelen s minthogy a Lady
a hiányzó pénzt nem tudja kiguberálni, elismeri, hogy: bizony, hja
persze, akkor hát más nincs hátra, itt a sírás nem használ, szervusz
öregem, alásszolgája. A lord egy darabig még vár, de se a derék inas, se
az okos lady nem siet vissza, megakadályozni az öngyilkosságát; a lord
tehát hosszasan piszkálja a fogát, azután még hosszabban végrendelkezik,
úgy a vagyonáról, mint arról, hogy hányadik osztályú temetést kíván s
melyik cipőjében földeljék el, majd búcsúzó levelet ír fűnek-fának,
tisztelteti a nagypapát, tisztelteti a nagymamát, kérdezteti, hogy van a
Samu bácsi… s végre-valahára megjelenik a faun. Ebben a faunban a
legérdekesebb az, hogy részint látomás, részint valóságos faun, ahogy a
nézőnek jobban esik. A lord, bár az utóbbi karakterét is gyanítja, így
szól magában: „Nini, egy rokonszenves hallucináció!… Az élet még ki nem
élvezett örömeinek visszahivogató megtestesülése! De minthogy huszadik
századbeli ember vagyok, illik egy kissé kételkednem a jelenés
valóságában.“ Beszédbe ereszkedik a faunnal – hiszen ráér! – kikérdezi,
vallatja s felszólítja, hogy igazolja természetfölötti voltát. A
faunnak, mint minden csirkefogónak, valamennyi irata rendben van.
Elmondja, hogy került Angliába, hol tanult meg angolul s mi van a
lexikonban a Faun szó magyarázataképpen. Hogy pedig valóságos faun s nem
puszta látomás, bebizonyítja azzal, hogy kiáll a lord pisztolyának a
golyója elé és megmondja, hogy az utolsó versenyt, amelyet a lord már
otthagyott, melyik ló nyerte meg. „Na ja – szól a lord – az már más, ha
nem egyszerű kis látomás!…“ A néző pedig azt kérdezgeti magától: „Ki az
ördögöt tesznek itt bolonddá?!…“ A faun most kapacitálni kezdi a lordot,
hogy: ne vesse el magától az életet, hiszen az élet oly szép, das Leben
ist doch zu schön!… „Nekem mondja, a tanárnak?! – felel a lord. – Aber
theuer!“ A faun bíztatja, hogy majd szerez ő pénzt!… még pedig olyan
formán, hogy mindig megmondja a lordnak, melyik ló fog nyerni. Ő ezt
tudja a szellő suttogásából, a méh döngicséléséből, a bogár
zümmögéséből, a ló patájának a szagából, a ló nyerítéséből. („Hiszen ha
a lovak tudnák, hogy melyikük fog nyerni!… Akkor a tapasztalt turf-róka
minden versenyeredményt leolvasna róluk!…“ – sóhajtják a földszinten
sokan.) Így a lord lekráglizhatja a többi lóverseny-játékost; a
veséjüket is kiszedheti. „Ez már derekabb dal a többinél“ – mondja a
lord Shakspere Cassio-jával. És szerződést köt a faunnal, aki nagyon
szeretné közelebbről is megismerni az embereket, de ezt nem érheti el a
lord nélkül, mert: csak kell, hogy valaki bemutassa nekik?! Abban
alkusznak meg, hogy a lord mindenben engedelmeskedni fog a faunnak,
viszont a faun nem hagyja el a lordot addig, amíg ez ki nem adja neki az
elbocsátó levelet. És ezzel vége az első felvonásnak.
Nyilvánvaló, hogy ez nem a mindennapi életnek a mása és hogy az alakok
annál fantasztikusabbak, minél aggodalmasabb szkepszissel követeli a
lord, hogy a faun legitimálja magát és minél verejtékesebb fáradozással
bakugrándozza ki a faun ezt a maga-igazolást. De ha Molnár Ferenc nagy
sikert tudott elérni a vágy személyesítésével, ha a _Niobe_ szerzője
nagy hatással szerepeltethette együtt a mithológiai alakot és a mai
embereket, akkor e két kitünő ötlet felhasználásának a jogát Edward
Knoblauchtól se lehet elvitatni. Az is kétségtelen, hogy: igenis,
elképzelhető érdekes és hatásos, tartalmas és költői vígjáték, amelyben
a mese mellékes és lehet akárminő képtelenségek sorozata, – amelyben az
alakok is mellékesek és lehetnek akárminő fantasztikusak (paradoxonoknak
a személyesítései is, mint Shawnál látni), – amelyben a fődolog: nem az
életszín s nem a jellemzés, hanem az, hogy mit mond a szerző és hogyan,
mekkora tartalmassággal, mennyi elmésséggel, milyen érdekesen mondatja
el mindezt.
De ezt a vígjátékot nem találhatjuk meg a _Faun_ban.
A második felvonásban az történik, hogy a faun, dongó-követek útján
szerezve tippeket, a színfalak közt sok pénzt nyer a lordnak, a
színpadon pedig sikeresen versenyez a Reichsrath obstruktoraival.
Hihetetlen bőbeszédűséggel szónokolja végig az egész felvonást, hol
kenetes prédikációkat tartva, hol pedig szotizokkal traktálva az elébe
vetődő hölgyeket és urakat, akik minden gorombaságot lenyelnek, mert a
faunt hercegnek hiszik s egy hercegnek mindent szabad. Mikor goromba,
akkor útszéli igazságokkal áll elő. Fölfedezi, hogy a nagyvilági emberek
nem őszinték, hogy a szüffrazsettek nem születtek családanyáknak, hogy a
konvenciók hazugságok, hogy a házasságot nem csak szerelemből kötik,
hogy az emberek képmutatók és szeretik a pénzt, hogy mindenkiben benne
lappang az érzékiség, stb. stb. Amikor pedig prédikál, vagy ismét
banalitásokat mond egy feltaláló lelkesedésével (ilyeneket, hogy: milyen
szép az erdő, a madárdal, a holdfény meg a tücskök cirpelése s milyen
szomorú, ha a civilizált emberben az önzés néha még a természet szavát
is elfojtja!…) vagy nyilvánvaló hamisságokat, például, hogy az
erkölcsért vissza kell menni a dicső természethez, – holott a természet
maga az amoralizmus, csupa kegyetlenség az élettel szemben s ami emberi
erőfeszítés szóra érdemes, az mind: csupa emancipálódás a természet
ridegsége alól.
De Knoblauch darabjában nincs, aki a faun szóárjával szemben
megkísérelné a vitát vagy meg merné jegyezni, hogy: „Mindezt már ezer és
ezer évek óta tudjuk!“… és így a faun háborítatlanul protezsálja a
természetet meg az életörömöt, mindaddig, míg el nem áll a színész
lélekzete. Végre, miután sokáig rágta két szerelmes fülét, akik különben
érdekházasságot kötöttek volna, miután meggyomrozta az uzsorást s miután
érzékivé csókolta a hideg Alexandrát – aki egy szüffrazsettben bámulatos
naivitással nem is sejtette, mi fog történni vele, ha rogyásig
csókoltatja magát fogadásból – a második felvonás végén befejezi a darab
cselekvését.
A harmadik felvonásban már csak az történik, hogy: a faun megutálja az
embereket; rimánkodni kezd a lordnak, hogy bocsássa vissza a természet
ölébe; a lord, aki a faun tippjeivel betegre nyerte magát, megadja az
engedelmet s a faun boldog bőgéssel rohan el.
Nagyon érthető, hogy a _Faun_ ügyeskedésével és bakugrásaival mulattatja
a sokaságot, de az már kevésbé, hogy okos, művelt, kitünő emberek is
találkoztak, akik költészetet fedeztek fel benne. Mi mindent nem jelent
számunkra ez a rendkívül nyúlékony szó: „költészet“. (1913 január.)