_Marjorie néniké_nek édeskevés köze van az irodalomhoz, ha ugyan az
„irodalom“ szóba bele nem értjük a többrendbeli ponyvairodalmat is; még
mint színházi ipartermék se annak a közönségnek szól, amelynek tetszését
Londonban Pinero, Barrie s kivált (a nálunk különben túlbecsült) Shaw
szokta meghódítgatni. Ez a darabot London lelkiszegényeinek szánta
szerzője; annak a közönségnek, mely a jobb angol szerzőket, az igazi
színműírókat meg sem érti. Zangwill meg a hozzá hasonlók színműveit
azokban a londoni színházakban, amelyek nemcsak mindenekelőtt, hanem
csakis üzleti vállalkozások, az a szegény nép látogatja – nem az
épülésére, hanem örömmel elegyes szórakozására – amelynek szellemi élete
a legnaívabb álmodozásra szorítkozik. Örömtelen, robottal teli életet
élő elárúsító kisasszonyoknak, akik két pohár rum kimérése közben
füzetes regényeket olvasgatnak édes, bájos Penészvirágokról, akiket
hercegek kérnek meg a pálinkásboltban, vagy Erős Jánosokról, akik
győzelmes verekedéseik jutalmául királykisasszonyokat kapnak feleségül,
meg ezekhez a sápadt kisasszonyokhoz hasonló más, szomorú alakoknak –
nemcsak szórakozás, öröm is a _Marjorie nénike_-féle színdarabokat
látni. Illuzióik táplálékát, gyermekes hitük és reménykedésük
igazolását, a keresett narkotikumot találják meg benne. Az édes méreg
örömöt is nyújt annak, akit lassan megőröl.
Tehát bizonyos tekintetben hasznos munkát végeznek azok az íróféle
emberek, akik olcsón árulják az ilyen örömöket a szegény sokaságnak? Nem
hihető. Inkább, úgy látszik, ezek a szellemi kuruzslók, akik a gyermekes
illuziók táplálgatásával szereznek maguknak keresetet, ugyanúgy csak
éppen áltatják és csak éppen megrövidítik a klienseiket, mint azok a
valóságos kuruzslók, akik azt hirdetik, hogy ők a legsúlyosabb
betegséget is meggyógyítják három nap alatt, potom pénzért. A művelt
ember tudja, hogy a minden emberben benne élő és több-kevesebb
energia-kifejtésben megnyilatkozó természetes előretörekvésnek éppen
olyan kérlelhetetlen törvényei, feltételei vannak, mint amilyen
kérlelhetetlenek a természet törvényei. A műveletlen embernek is csak
javára válhatik, ha minél hamarabb megtudja ezt, mert ez a tudat csak a
rendelkezésére álló energiának minél teljesebb kifejtésére sarkalhatja.
Ha meg is örvendezteti vele, aligha tesz jót a szegény emberrel, aki
megerősíti abban az illuziójában, hogy előrehaladásának akadályain nem
csupán erejének kifejtésével juthat keresztül, – aki azzal áltatja, hogy
például a szerelem úgynevezett mindenhatóságának valami olyan bűvös
ereje van, amely előtt minden korlát és sorompó kártyavárként omlik le
és hogy az embernek már a puszta fizikumában, a férfinak testi erejében
és a nőnek szépségében benne van a legsímább és a legmesésebb boldogulás
minden föltétele s annak a lehetősége, hogy a társadalmi létra
legaljáról a tetejére juttathatja az embert, – aki elhiteti vele, hogy a
dolgok rendje volna az, ami valójában a legnagyobb ritkaság, mert csak
számtalan erő és számtalan szerencsés körülmény összetalálkozásának
eredménye lehet. És ne is szóljunk az emberek egyenlőségének az
illuziójáról!… mintha nem volna bizonyos, hogy minden ember más
erőmennyiség!…
De hát hogyan lehet táplálni a kártékony illuziókat? A babonákban való
hit ápolásával, a realitás figyelmen kívül hagyásával. _Marjorie nénike_
szerzője is kívül helyezkedik mindazon, amire az ember- és az
életismeret tanít. Mindjárt első szavával átnyújt a nézőnek egy
bokrétát, amelybe mintha nagy gondossággal gyűjtötte volna össze
mindazt, ami legkevésbé valószínű. Egy hercegkisasszony él-hal a népért;
példát akar adni a szegény leányoknak; derogál neki, hogy apja pénzéből
kell élnie; azért beáll egy szanatóriumba ápolónőnek, hogy maga keresse
meg kenyerét és ott addig ápolgatja egyik betegét, az ifjú, de máris
híres munkáspárti képviselőt, míg egymásba szeretnek. Az első lélekzetre
el kell hinni a következőket: hogy ez a hercegkisasszony nem tudta
megérteni és nem volt senki, aki megértetni tudja vele, mennyivel
okosabb dolog volna az apja pénzéből élni, mint szükség nélkül vállalni
a nehéz kenyérkeresettel járó sokfajta kellemetlenséget és
megaláztatást. Hogy erre főképpen a nép iránt való rajongása bírta rá,
noha gondolhatta volna, hogy ezzel nem sokat használ a népnek és noha a
neveltetésénél fogva nem könnyű kitalálni, mi keltett benne ekkora
áldozatra kész, heves rokonérzést az iránt a sokaság iránt, amellyel
csak akkor juthatott valamelyes érintkezésbe, ha ez véletlenül beverte
az ablakaikat. Hogy ez a hercegkisasszony nem félt, nem riadt vissza az
ápolónő súlyos és utálatosságoktól sem ment munkájától, mert hiszen ha a
szanatóriumban jobb helyzete is van az ápolónőnek, mint a kórházakban, a
szanatóriumban sem azért tartják az ápolónőt, hogy a betegekkel
cicázzék. Hogy képességet és erőt érzett magában mindarra, amire
vállalkozott. Hogy véletlenül aféle szanatóriumba került, ahol olyan
mulatozás folyik, mint a zenés kávéházban. Hogy ez a különben minden
tökéletességgel megáldott hölgy mindjárt az első napon nem szökött meg
ebből a különös szanatóriumból, ahol beteg és szolga egyforma
tolakodással közeledik feléje és ahol meglehetősen védtelenül áll sok
olyan illetlenkedéssel szemben, amely neki, ha annyira finom lélek, mint
halljuk, csak alkalmatlan és rendkívül kellemetlen lehet. Hogy ez a
fölötte nemes érzésű és finom gondolkozású hölgy a sajátságos
szanatóriumban olyan hancúrozást visz végbe, amely annak a veszedelemnek
teszi ki, hogy őt magát is el fogják helyezni egy más szanatóriumba, de
olyanba, ahol az idegbajosokat komolyan kezelik. Hogy a csodálatos
szanatóriumban a csodáslelkű hercegkisasszony olyan alakoskodást,
színészkedést, komédiázást, ugrabugrálást ereszt meg, amely a mamáját
abba a gyanúba keveri, hogy annak idején Fregoli igen nagy hatást tett
rá és hogy egyetlen doktor sem ütődik meg azon, milyen élénken
emlékeztet ez a modern gondolkozású ifjú hölgy, aki hercegkisasszony és
műkedvelő ápolónő, a régimódi színésznőkre. Hogy végre, miután a maga
körében sohase látott fiatalembert, aki felkelthette volna a
szimpátiáját, az első percben, mielőtt a szemébe nézhettek volna
egymásnak, beleszeret egy bekötött szemű úrba, akit csak arról a kedves
tulajdonságáról ismer, hogy nem hajóépítő fiához illő tisztességgel,
hanem halsütői durvasággal bánik az ápolónőjével, mert öregasszonynak
tartja.
És azután a meginduló színjáték eseményei! Mikor a beteg meggyógyul s
leveszik szeméről a kötést, a híres munkáspárti vezér látja, amit a
hangból nem tudott kitalálni, hogy az ápolónő, akitől eddig borzadt,
irtózott, fiatal és csinos hölgy. Visszarántja szemére a kötést; már
beleszeretett, igazán „első látásra“. Egy perccel előbb csak menekülni
óhajtott, annyira undorodott ápolónője hangjától és kezének érintésétől;
most már mindenáron maradni akar. És ebben a mókás szanatóriumban persze
maradhat is. Második felvonás: Marjorie nénike, amint Budapesten ma
szokás mondani „megfőzi“ a híres pártvezért s a jeles politikus, aki
különben nem titkolja, milyen nagy vágya minél előbb kariért csinálni,
habozás nélkül kész rá azzal nehezíteni meg az előretörtetését, hogy
megkéri a fiatal ápolónő kezét. Harmadik felvonás de Marjorie nénike
próbára teszi kérőjét. Elviszi a volt dajkájához – akinek a teje
különben a hercegkisasszony jellemének egyetlen magyarázata – ezt az
anyjaként mutatja be s a röhejfakasztóan ordináré asszonyság, aki annak
idején furcsán festhetett és meglehetősen hiába élt a hercegi palotában,
elhiteti a kérővel, hogy Marjorienek egyik testvére teherhordó, a másik
marhabéltisztogató, a harmadik most is a börtön lakója, szóval, hogy
jövendőbelijének a családja legkevésbé se vonzó alakokból áll. De ebben
a sajátságos néptribunban nincs semmi finnyásság s diadalmasan állja ki
a megpróbáltatást. Ekkor végre előáll Marjorie nénike azzal, hogy ő
voltaképpen hercegkisasszony, amire a szerelmes ifjúban fölébred úgy a
hős, mint a stréber. Hogy ő, a munkáspárti vezér, az ünnepelt szónok egy
hercegkisasszonynak férjévé bénuljon, ezt nem viselheti el a tettereje
és hogy az ezzel együtt járó nehéz helyzet, a csúfolódást provokáló
kontraszt útját szegheti a kariérjének; hát inkább hősiesen lemond
imádottja kezéről. Negyedik felvonás: de ott van a jólelkű s
egyszersmind kissé számító hercegi család és miután a szerelmes ifjú a
gyakorlatban is bebizonyította hősiességét azzal, hogy elébe állott a
sztrájkoló munkások golyóinak, a fantasztikus hercegi pár egy kis szelíd
erőszakkal rátukmálja leánya kezét az ifjú pártvezérre, akiből elvégre
még miniszter is lehet. Miért ne? Ha nem mindig fél a saját
párthíveitől.
Ezekben az eseményekben éppen olyan kevés a valószínűség, mint azokban a
népmesékben, amelyek a csodákat nem a szimbolizálás céljára, hanem csak
magáért a csodálatosság kedvéért emlegetik. A realitásra, az életre,
ebben a darabban semmi se emlékeztet azon a motívumon kívül, hogy az
ifjú pártvezér kancsal volt s azért operáltatta meg magát, mert rontotta
szónoklatainak hatását, hogy amikor szava dörgésével a világot akarta
kiforgatni a sarkaiból, ugyanakkor mindig a káposztáskertbe nézett.
Az alakok régi almanachokból kinyírt figurák vagy azzal az útszéli
humorral jellemzett groteszk, de nem felvidító karrikatúrák, amelyekkel
az olcsó füzetes vállalatok ajándékozták meg az inkább csak a
mennyiségével, mint a minőségével ható irodalmat s amelyeknek a
legalsóbb angol néprétegekben még ma is van közönségük. A drámai
szerkezet gyöngéiről nem érdemes szólni; az a közönség, amely _Marjorie
nénike_ történetében élvezetet talál, e tekintetben nem követelő. Tréfa,
móka, ötlet van a darabban, de ezek a legkevésbé se válogatottak: mintha
egy nem éppen kiváló élclapnak valamelyik igen régi évfolyamából
hallgatna a néző szemelvényeket, a legheterogénebb dolgokról.
Olyankor, ha a Shaw sikereit magyarázgatjuk, úgy szoktuk emlegetni a
londoni közönséget, mint az irodalmi gourmet-k gyülekezetét, amely az
ötletek merész röptét s a vagdalkozó persziflázs éles gúnyolódását
mindennél többre becsüli s ügyet sem vet az avultas színházi regulákra.
Amikor pedig a _Marjorie néniké_hez hasonló angol darabok kerülnek
elibénk, amelyeknek egyetlen jótulajdonságuk, hogy bizonyos
mesterségbeli ügyeskedéssel készített színpadi ácsmunkák, amelyek csak a
legkevésbé művelt közönség igényeit elégíthetik ki, szeretetreméltónak
nevezgetett szimplicitásukkal és jámbornak látszó tömegbolondításukkal:
minthogy az angolokat minden áron magasztalnunk illik, azzal
dícsérgetjük az angol közönséget, hogy milyen irígyelnivalóan
egészséges, milyen jókedvű, milyen igénytelen! Pedig fölösleges ebbe az
ellentmondásba esnünk, mert a _Marjorie nénike_-féle darabok londoni
sikereit eléggé megmagyarázza az, hogy Londonban is vannak műveletlen
néprétegek, mint mindenütt a világon s ennek a tömegnek éppen az ilyen
portéka kell, amely hízeleg ösztöneinek, vágyódásainak, gyermekes
reménykedéseinek, megerősíti az illuzióba vetett hitét s könnyen
érthetőségénél fogva az ízlésének is megfelel. De ezt a portékát igazán
nem érdemes importálni. (1911 november.)