Tolsztoj _Élő holttest_je, amelyet a Magyar Színház a
ráismerhetetlenségig elnyomorított alakban és _Élő halott_ címen adott
elő, Tolsztoj halála után került színre először, Moszkvában. Kevéssel a
moszkvai bemutató után előállott egy orosz tollforgató, aki magának
reklamálta az _Élő holttest_ szerzőségét. A tantiémekre igényt bejelentő
úr elmondta, hogy ő tizenkét évvel ezelőtt egy színdarabot küldött
Tolsztojnak elolvasás és megbírálás végett, de feleletet sohase kapott
Tolsztojtól; később maga is megfelejtkezett az egész dologról és most
azt kell látnia, hogy az _Élő holttest_, amely Tolsztoj darabjaként
került színre, az ő darabjának csak egy variánsa.
Könnyen meglehet, hogy ez az igény-bejelentés nem éppen csalás kísérlete
és hogy az ismeretlenség homályából előfurakodó orosz jóhiszemű ember,
aki csak rosszul emlékszik a saját darabjára. Legalább nem zárhatjuk ki
ennek a lehetőségét, ha ismerjük az _Élő holttest_ genezisét.
Tizenöt esztendővel ezelőtt ugyanis valósággal megtörtént, ha nem éppen
az, ami az _Élő holttest_ben történik, hanem egy ehhez nagyon hasonló
eset. Egy ember, hogy a felesége férjhez mehessen ahhoz, akit szeretett,
eljátszotta az öngyilkosság komédiáját, de miután holtnak nyilvánították
és amazok összekeltek, zsarolni kezdte az új párt. Ebből bűnügy lett;
amazok, bigámiával vádoltan, a törvényszék elé kerültek s pörük nemcsak
Moszkvában, ahol az ügyet tárgyalták, hanem egész Oroszországban roppant
szenzációt keltett. Az orosz lapok napokig kolumnás tudósításokat
közöltek a tárgyalásról s innen az egész középeurópai sajtót bejárta a
furcsa eset híre.
Maga a bíró figyelmeztette rá Tolsztojt, hogy ebben e törvényszéki
históriában egy drámának a magva rejlik; sokan gondolkozhattak akkor
így, nem csupán a most jelentkező titkos drámaíró. De Tolsztojnak a
képzeletét csak akkor kezdte foglalkoztatni az eset, amikor – a
Tolsztojhoz zarándokló ezrek példájára – fölkereste őt bűnbánatával az
eset főszereplője is, az az ember, akinek a zsarolása a vádlottak
padjára juttatta a feleségét és ennek második férjét. Tolsztojt ebben a
történetben nem is a pszichológiai talány érdekelte, hogy miképpen
sülyedhet a zsarolásig ugyanaz az ember, aki előbb kész volt a
legtökéletesebb önmegtagadásra és lemondásra? – hanem az az ötlete,
melyet ez a história juttatott eszébe, hogy tudniillik, íme, lehet, van
eset rá, hogy a társadalom, az intézmények még akkor sem engedik meg két
jóhiszemű embernek a boldogulását, amikor az ezeket szétválasztó s a
természet kívánalmának teljesedését akadályozó érdek önként félreállott
útjukból. Ebben a szellemben írta meg az _Élő holttest_et s minthogy a
környezete sohase tudta megakadályozni, hogy a reporterek ne
értesüljenek róla, min dolgozik, az újságok megírták, hogy új munkájának
mi a meséje. Ekkor a még általánosan ismert eset szenvedő hősnője
kereste föl Tolsztojt, azzal a kéréssel, hogy ne vigye az ő történetét
színpadra, mert ez újra felkavarná azt a nagy port, amely miatt már a
pör tárgyalása idején is sok keserűséget kellett kiállania. Tolsztoj
teljesítette ezt a kérést, mint minden kérést: eltette a darabját a
fiókja mélyére s onnan az _Élő holttest_ csak a halála után került a
színpadra akkor, amikor arra a bizonyos esetre a színházi közönség már
nem emlékezhetett. Tolsztojnak valószínűleg sejtelme se volt róla, hogy
abban a kézirat-tengerben, amelynek özönét a világ minden részéből
folytonosan feléje zúdították – s amelyen nagy jóakaratával keresztül
akart úszni, mert hiszen mindig a lehetetlenre tört és sokszor meg is
csinálta a másnak lehetetlent – van egy olyan színdarab is, amely
szintén az _Élő holttest_ alapjául szolgáló esetnek drámai feldolgozása.
És el lehet képzelni, hogy a jóhiszemű titkos drámaírónak milyen nagy
volt az elképedése, amikor az _Élő holttest_ előadását hallgatva és nem
jól emlékezve többé tizenkét évvel ezelőtt írt darabjára, örömmel
láthatta, hogy akaratlanul is milyen nagyszerűen sikerült neki Tolsztojt
utánoznia!
Érthető, ha görcsösen ragaszkodik a magáénak vélt _Élő holttest_hez.
Tolsztojnak, ha kivesszük podgyászából ezt a darabot, jut is, marad is;
a névtelennek pedig ez az egy darab is elég volna ahhoz, hogy egész
életére híressé váljék s e hír segítségével elsüthesse azokat a
darabjait is, amelyeket könnyei már fölötte összeáztathattak.
Mert az _Élő holttest_ben, ha nem is tartozik az orosz óriás legremekebb
művei közé, tolsztoji szépségek vannak. Benne van mindenekelőtt a
Tolsztoj nagyszerű emberlátása. Ebben a színdarabban mindenki mindig azt
cselekszi, amit a szituációjában a jelleméhez képest cselekednie kell és
ez itt annál nagyobb dolog, mert nemcsak hogy csupa érthető és mindig
igazolható viselkedésű alak szerepel a darabban, hanem a fő alakjai éber
lelkiismeretű, erősen morális érzésű, nemesen gondolkodó és finoman érző
lények. Benne van a Tolsztoj nagy igazságszeretete és a kifejezésen való
hatalma is. Alakjai sohase mondanak olyasmit, ami csak a művész céljait
szolgálná, amit csak az artisztikus hatás kedvéért mondanának; mindig
csak azt és éppen azt mondják, amit a helyzetükben mondaniok kell s amit
a legnagyobb skrupulózitás várhat tőlük; és ezt úgy mondják, egyetlen
elbicsaklás nélkül, hogy noha soha egy hamis hangot nem hallunk,
álmélkodunk rajta, milyen mesteri tömörséggel és színgazdagsággal adták
elő, amit meg kell tudnunk. Benne van végül az az intenzív fény,
amellyel Tolsztoj a léleknek legmélyére is be tud világítani. Amit Fedja
a lelkiéltéről mond, meg Liza érzéshullámzásainak kifejeződései
ugyanolyan szépségek, aminőket a _Háború és béke_ vagy _Karenin Anna_
revelált.
A zsaroló esete Tolsztojnál ilyen drámai alakot öltött: Protaszov már
akkor észrevette, hogy felesége egy leánykori imádóját szereti, amikor
az asszony ezt még magamagának se merte megvallani. Ez árnyékot vont a
házasságuk fölé; „a kalácsukból hiányzott a mazsola“; az, hogy a
szerelme nem talál teljes viszonzásra, a Protaszov szerelmét is
meggyöngítette, kifárasztotta; elkeseredett emiatt és ez az elkeseredés
volt a főoka annak, hogy lassankint elzüllött, bár az elzüllését
helyesebben is meg tudja magyarázni; szóval az italban kezdte keresni
minden bajának felejtését. A mindinkább fokozódó züllésében azután
megismerkedik egy cigányleánnyal, aki teljes odaadással szereti. Ez a
szerelem jólesik Protaszovnak, egyre jobban magához vonzza s végre
elhagyja a feleségét: hát váljanak el!… Lizát mind jobban elhidegíti
férjétől ennek a züllése s még ennél is inkább, mikor a cigányleányról
hall; már-már beleegyezik, hogy hát váljanak szét, de megbánja ezt, még
egyre azt hiszi, hogy minden ellenére csak az urát szereti és elküldi
férjéért a a jó barátjukat, a néma imádót: hozza vissza!… ő nem akar
elválni, ki akar békülni a férjével. De Fedja tudja, hogy ő már nem
lehet boldog a feleségével és a felesége is csak akkor lesz boldog, ha
ahhoz mehet feleségül, akit jobban szeret, mint őt és a derék Karenin
hiába fáradozik a legnagyobb önzetlenséggel azon, hogy kibékítse a
házastársakat, Fedja nem megy haza. Ez után a visszautasítás után Liza
lassankint tudatára jut annak, hogy mit érez, de úgy az ő érzésük, mint
a hozzájuk tartozók gondolkodásvilága úgy kivánja, hogy csak akkor lehet
a Kareniné, ha az egyház is megáldja a házasságukat; erre pedig nem
lehet reményük. Fedja rajta van, hogy eltüntesse az akadályt, de ahhoz,
hogy megölje magát, az elhatározó pillanatban nincs meg a kellő
bátorsága s a cigányleány rábeszélésére csak színleli az öngyilkosságot.
Amazok összekelnek, de nemsokára kitudódik, hogy Fedja él s egy sötét
alak, aki megtudja a titkot, azon való dühében, hogy a fölfedezését nem
használhatta fel zsarolásra, a vádlottak padjára juttatja Lizát,
Karenint és Fedját. Fedja, aki időközben átlátta, hogy az ő végső
elzüllése feltartóztathatatlan és hogy „megérett“ a halálra, most már
igazán megöli magát; és annak tudatában, hogy neki is jobb így, de nem
is pusztul el hasztalanul, mert így legalább Liza és Karenin nem
kínlódnak tovább, hanem zavartalanul boldogok lesznek, megelégedetten
hal meg: „Milyen boldog vagyok!…“
Hogy ez a dráma nem válhatott a Tolsztoj mesterműveivel egyenrangú
remekké, bizonyára főképpen az, vagy talán csakis az tette, hogy
Tolsztoj ezzel a munkával, a művészetről öregkorában vallott nézeteihez
képest, nem annyira gyönyörködtetni akar, mint inkább meggyőzni
bennünket valamiről – meggyőzni az embereket „egészen a cselekvésig“ –
és a bizonyítást nagyon hézagosnak kell találnunk. Ennek a darabnak van
egy néma főszereplője, aki mindvégig a homályban marad: a társadalom.
Csakis ez az egy, – a társadalom szerepe, befolyása a többi szereplő
cselekvésére és élete sorsára – ami homályos a drámában, de minthogy
Tolsztoj nemcsak legelsőrangú szerepet juttat ennek a néma
főszereplőjének, hanem őt teszi az előttünk tárgyalt ügy egyetlen
vádlottjává, ez a homály végzetessé válhat a keresett lelki hatásra
nézve. Azt, hogy Protaszovnak, mihelyt az első lelki sebesülést
megkapta, menthetetlenül el kell züllenie (pedig ez a darab vezető
motívuma), Tolsztoj egyenesen és egészen a társadalom rovására írja; de
azt, hogy miképpen gyakorol a társadalom ilyen gyilkos befolyást
Protaszovnak a sorsára, a darabban – s kivált drámai cselekvés
formájában – semmi se láttatja. Azért, ha könnyen elhihetőnek találjuk
is, hogy a rosszhírű s az egyes embernél természetszerűen élesebben
kritizált társadalomnak sok része lehetett Protaszov megrontásában: a
képzeletünk dolga marad, hogy az előttünk lejátszódó romlásból mekkora
részt tulajdonítsunk amannak az elemi erőnek és mekkorát a Protaszov –
bár részvétre méltó – gyöngeségének; mert Tolsztojnak vádló föllépése, a
kellő magyarázat és argumentálás híjján, nem meggyőző. Igaz,
képzeletünknek nagy segítségére van, hogy Protaszov tíz sorban annyi
felvilágosítást tud adni az orosz állapotokról, amennyihez a
nagytehetségű Arcübásevnek kötetek kellenek, de ahhoz, hogy a drámaíró
meggyőződését a magunkévá tehessük, sokkal több felvilágosításra
szorulnánk. Természetesen, előttünk, idegen nézők előtt, még homályosabb
marad, hogy micsoda szerepet játszhatott itt a társadalom a kulisszák
mögött és erre nem is lehet súlyt helyezni; a mi tájékozatlanságunkért
nem okolhatjuk Tolsztojt és érthető, hogy Tolsztoj, aki mindenekelőtt az
orosz közönséghez szólt és ezt akarta meggyőzni, számított ennek a
tisztább látására. Könnyen meglehet például, hogy az orosz tisztviselői
státus híres korrupciója sokkal több szállal gabalyodhatik az egyes
ember sorsa köré és erősebben fojtogathatja ezt, mint a messze élők
képzelete sejtheti. De éreznünk kell, hogy Tolsztojnak a „J’accuse“-e
itt az orosz gondolkodóra nézve se lehet meggyőző. Mert, hogy csak egyre
hivatkozzunk: ha különös, rendkívül komplikált, ritka esetekben
csakugyan az intézményeket lehet is vádolni azzal, hogy útját állották a
többiek ellen semmit se vétő emberek természetes boldogulásának, ez a
kivételes kár még nem ítélheti halálra ezeket az intézményeket,
mindaddig, amíg föltételezhető, hogy ezek megszámlálhatatlanul sokkal
több esetben, vagyis rendesen, az összesség és az egyes javára működnek
s ha elvétve egyszeregyszer, kivételképpen bajt is okoznak, a
legtöbbször, általában, temérdek visszaélést, bajt, életrontást stb.
akadályoznak meg. Amint nem szólhat a sebészet ellen az
operáció-eseteknek az az ezreléke vagy tízezreléke, amelyben éppen az
operatőr kése szólítja elő, ahelyett, hogy hosszú időre elűzné, a
halált.
De ha az _Élő holttest_ nem is győz meg arról, amiről Tolsztoj –
„egészen a cselekvésig“ – meg akarta győzni hallgatóit, sokkal inkább
gyönyörködtet igazi életet művészien tükröző szépségeivel, semhogy
előadása ne számíthatna az idegen néző érdeklődésére is. Bemutatásától
sok helyütt csak azért riadnak vissza, mert Tolsztoj, fontosabbnak
tartva a közönség szórakoztatásánál, érdeklődése szokásos ébren
tartásánál, szóval a hatáskeresésnél azt, hogy darabját úgy írja meg,
amint a téma ezt természetszerűvé tette, beérte a shaksperei
színpadtechnikával és drámáját tizenkét képre tagolta, amit a mai
közönség, nem éppen lelki megfinomodásánál fogva, hanem inkább csak
azért, mert szuverén, nem szeret. Az orosz kolosszusnak azonban szűk
volt a modern színpad-technika kis kalitkája és túltette magát ezen a
követelésen. Hogy azért a darabját mégis nagy hatással lehet adni, ezt
megmutatta a bécsi Burgszínház, mely az _Élő holttest_et eredeti
alakjában vitte színpadra, a szerzőt megillető tisztelettel. (1911
december.)
Lábjegyzetek.
[Footnote 1: Edmond Rostand: Cyrano de Bergerac. Comédie héroique en
cinq actes, en vers. 62-me mille. Paris, Librairie Charpentier et
Fasquelle, 1898.]
[Footnote 2: 1913 május havában a Porte-Saint-Martin-színházban
ezredszer játszották el _Cyrano_t.]