Crampton úr valaha olyan nőt vett feleségül, aki nem szerette őt. Bár az
asszony a fajfentartáshoz a szerelmet fölöslegesnek tartja, férjének azt
a bűnét, hogy őt a feleségévé tette, jónak látja minden rendelkezésére
álló eszközzel megtorolni. Nemcsak hogy a legteljesebben kielégíti
önállóságra törő hajlamait, nemcsak hogy a közéleti szereplésnek él és
szónoklatokat tart a nők jogairól, hanem üres óráiban azzal szórakozik,
hogy agyonbosszantja a férjét. Mikor már három gyermekük van, Crampton
úrnak elfogy a türelme és megszökik a családjától. Nyugodt
lelkiismerettel teszi ezt, mert a felesége is gazdag. Az asszony
elköltözik Madeirába s itt a maga elveinek szellemében, exotikus
nevelésben részesíti a gyermekeit, akik exotikus állatkákká növekednek
fel. Tizennyolc év telik el így. Végre az asszony, aki férje eltűnése
óta a leánykori nevét használja, a gyermekeivel egy angolországi
fürdőhelyre utazik s ott a családot egy kacskaringós véletlen összehozza
Cramptonnal.
A kisebbik leánynak ugyanis megfájul a foga s egy ifjú, éhenkórász
fogorvoshoz kerülnek, akit meghívnak ebédre. A derék ifjú, aki különben
sem tudja fékezni azt a mániáját, hogy folytonosan
locsoghasson-fecseghessen, annyival inkább szeretné elfogadni a
meghívást, mert nyomban beleszeretett a nagyobbik kisasszonyba s az
egész családról szerteáradó gazdagság-illatba, de malőrje van
szegénynek. A háziura, akinek már jókora összegű házbérrel tartozik,
szintén aznap huzatta ki vele a fogát s a háziura is meghívja ebédre,
ugyanakkorra, amikorra amazok. A Buridán szamárnak szituációjában lévő,
mindenkit elbájoló éhenkórász nem meri visszautasítani háziurának a
meghívását s a nagyérdekességű bonyodalmat csak úgy véli megoldhatónak,
ha a háziura is a madeirai családnál fog ebédelni. A háziúr se talál más
kivezető utat a nehéz esetből, mint hogy a kellemes fogorvos kedvéért
megegye az ismeretlen család ebédjét.
A háziúr persze éppen Mr. Crampton. Mikor ez a gentleman észreveszi,
hogy hová jutott, az első percben el akar illanni, de utóbb,
gyermekeinek láttán, valami nosztalgia-féle fogja el a családi élet
után. Tulajdonképpen maga se tudja, hogy mit akar, de azért diadalmasan
versenyezve a legtürelmesebb szamárral, végigvárja ezt a felvonást. Nos
ahogyan a kedves család a véletlenül előkerült férjet és apát fogadja,
az már nem farsangi tréfa, nem is kutyakomédia, hanem valóságos
szaturnália. Pedig kivált a gyerekeknek, ezeknek a talán nem is
Madeirából, hanem a Fidzsi-szigetekről érkezett infámis kölyköknek semmi
egyéb okuk nincs az apjukkal cudarkodniok, csak az, hogy kitálalhassák,
mennyire kiállhatatlanok tudnak lenni, milyen borzasztóan
neveletleneknek nevelte őket az anyjuk, és hogy mennyivel alávalóbbak
tudnak lenni a gazdagság minden kényelmében élő, jól öltözött fiatal
lények a kannibál-gyerekeknél vagy növekedni kezdő párduc-ivadékoknál.
Mintha valami perverz gyönyörűséget találnának annak exhibiciójában,
hogy mekkora szemtelenségre képesek és milyen magasfokú utálatosságot
tudnak kifejteni. Crampton pedig ahelyett, hogy visszafutballozná őket
Madeira kapujába, szelíden elégedetlenkedik velök vagy babuskálja őket.
Eközben a nézőnek végig kell hallgatnia, hogy dr. Valentine, aki
alighanem egy madeirai borbélyműhelyben végezte a fogászati
tanulmányait, micsoda szóáradattal vall szerelmet, a „szerelem“ szó
használata nélkül, de nem csupa _e_ vagy _i_ hangzó alkalmazásával, a
„szerelem“ szótól iszonyodó és különben rendkívül együgyű Glória
kisasszonynak. Azonkívül végig kell néznie egy Pry Pál-szerűen minden
lében kanál, tűrhetetlenül konfidens és szánalmas életbölcsességeket
kenetesen szónokolgató pincérnek a színpadon való folytonos
lábatlankodását, noha ez a pincér éppen olyan lehetetlen pincérnek, mint
színpadi rezonőrnek, mert ezt a kotnyeles, teliszájú és siralmasan
ostoba fickót jóravaló gazdák már borfiú korában végleg leboxolták volna
a pincérpályáról, mely mindenekelőtt jó modort és ügyes viselkedést
kíván.
A kibonyolódás azután az, hogy sok, éppen olyan kevéssé jellemzetes,
mint amilyen semmitmondó vitatkozás és szócsatározás után megérkezik a
pincér ügyvéd fia, álarcosbáli kosztűmben, leveszi a hamis orrát, s
elmondja mindazokat a közhelyeket, amelyektől G. Bernard Shaw, ha más
írónál találkozik velök, a legjobban irtózik, azután megint fölcsapja a
hamis orrot s el balfenéken. Amire a madeirai anya elméjében az kezd
derengeni, hogy elvei és a természet között valami ellenkezésnek kell
rejtőznie, Crampton boldogan veszi vissza a feleségét, aki végre is
tizennyolc évet öregedett, gyöngült, szelídült, öt percre a fiatal
fenevadak is megjuhászkodnak. Dr. Valentine pedig feleségül veszi a
növendék szüffrazsettet; ezentúl lesz miből megélnie, anélkül, hogy
lyukat kelljen beszélnie pácienseinek a hasába, a házbért se kell
megfizetnie, s így rendben van az egyetlen dolog is, amin a néző eddig
aggódhatott.
Mi ez?
Könnyű volna, de nem érdemes bizonyítgatni, hogy mindenekelőtt olyas
valami, ami kívül van, vagy ha úgy tetszik: túl van minden valóságon. A
mese: a kieszelésnek olyan szegényes szövevénye, amellyel tizedrangú
angol regényírónők nem mernének előállani, attól való félelmükben, hogy
ósdiaknak fogják bélyegezni őket; az alakok: operettfigurák, amelyek
azt, ami vidámságukból hiányzik, excentric-ugrándozással akarják
pótolni. Mindaz, amit a néző lát és hall, mindaz, amit a szereplők
cselekesznek vagy mondanak, csupa képtelenség, mert nem azt teszik és
mondják, amit a helyzetükhöz s – ha a jellemükről nem lehet szó – amit a
színházi maszkjukhoz képest tenniök és mondaniok kellene, hanem azt,
amit a szerző pillanatnyi szeszélye parancsol rájok. Bábfigurák, amelyek
a hopszaszázó következetlenségek balletjét ugrándozzák el előttünk.
Tehát: bohózat, csakhogy soha se mulattató, egy cseppet se vidám, hanem
hol szomorú, hol csak unalmas, hol fanyar viccelődéssel spékelt, hol
savanyú humorral rezonáló, de mindvégig rosszkedvű és rossz kedvet
gerjesztő, vidámság helyett hóborttal, ugrándozással és durva mókákkal
operáló bohózat, mely azokra a falusi tréfálkozókra emlékeztet, akik a
hónaljnak és a hasnak boxolva csiklandozással akarják a nevetést
kierőszakolni.
– Eh, – mondják a Shaw-imádók – mit valóság, mese, alakok! Törődik is
Shaw ezekkel az ócskaságokkal! Neki figurák és történés, mind csak
kanevász! Neki nincs másra gondja, mint hogy darabjaiban a maga
egyéniségét adja és őt ebben a darabjában is meg lehet találni!
Hol? A darab tendenciájának a kifejtésében? Már magát a tendenciát se
könnyű megtalálni sok jóakarat nélkül. Annyit egy kis figyelmességgel
mindenesetre észre lehet venni, hogy a nagy csufondáros itt leginkább a
feminizmus törekvéseinek a rovására akar csúfolódni. Ez a szándék nem
meglepő, mert hiszen a modernizmusnak ez a prófétája a modernizmusnak
nem egy törekvését gúnyolja, az új tendenciákat csakúgy lenézi, mint a
régi dolgokat, amint hogy mindent lenéz a világon, G. Bernard Shaw-t
kivéve (ami ugyancsak rossz ízlésre vall). De hogy a madeirai anya
figurájában valami sikerülten gúnyolná a feminizmus törekvéseit, ezt a
feminizmus legelkeseredettebb ellensége se állíthatja. Erre irányuló
iróniája annyira halvány és bágyadt, hogy a legtöbb néző előtt maga a
tendencia se tűnik föl és ha a feminizmusról valami különösen gyilkos
dolgokat akart mondani, többet és különbet azoknál a közhelyeknél,
amelyeket előtte már százan is elmondtak: ez a gyilkos szatíra, ez a
választóvíz az észrevehetetlenségig felszívódott a darab szóáradatába.
Ha a feminizmus törekvéseiben nincs több kigúnyolni való, mint amennyit
Shaw tud mondani róla, akkor a feminizmus diadala már teljes.
Erre az az ellenvetés, hogy a _Nem lehessen tudni_ szörnyű magyar címen
adott színdarab Shawnak a legszelídebb, legártatlanabb művei közé
tartozik; Shaw maga is a legjelentéktelenebb munkáihoz számítja ezt az
igénytelen „komédiá“-ját. Shawt itt s benne a darab minden erejét a
dialógusokban kell keresni.
Őt magát csakugyan meg lehet találni ezekben – amint elégedetten mondja
– „Shawosan szokrateszi dialógusokban“, de minden ötletessége ellenére
is ki és mi ő alapjában véve!?… és a kuriózus egyéniségével való
találkozás kárpótlást adhat-e annak a sok, különböző dolognak a
hiányáért, amelyeket a színdarabokban még ma is sok néző keres és éppen
a műveltebbek?
Ő az a szó-zsonglőr, aki soha semmit se gondol igazán és fogad arra,
hogy akármit bebizonyít, aki mindig mindent csak a hatás kedvéért mond s
mindezeknek az ellenkezőjét szintén.
Egyik, háromszáz nyomtatott oldalra elhízott színdarabjában, amelyet
száz oldalnyi „filozófiá“-val kísér és hatvan oldalnyi előhanggal vezet
be, sokkal teljesebben adja magát, mint itt. Ennek a nevezetesebb
munkájának a harmadik felvonásában álomképekként viszi a színre Don
Juant, a szobrot, Anát meg az ördögöt s krokinyelven beszélteti őket, de
omnibus et quibusdam aliis, a nő, a szerelem s a házasság kérdésein
kezdve az aktualitásokig, mindarról, amit filozófia, szociológia,
közgazdaság, história, politika, irodalom, művészet és a legújabb
események csak eszébe juttathatnak; a filozófiai függelékben – tizenegy
fejezetnyi fejtegetés és egy kosárra való aforizma parittyaköveivel –
lebírál mindent, ami mult, jelen és jövő, mert neki a haladás is
illuzió; az előszóban pedig olyan nézeteket nyilvánít a
világirodalomról, aminőket tizenhárom éves diákoktól és részeg
artistáktól hallani. De ebben az előszóban, ami nála szokatlan, elejt
nyilvánvaló őszinteségeket is. Hogy neki az irodalom: a hatásos állítás
és hogy az ő célja: épater le bourgeois. Ez a kulcsa, bírálata mindent
lefütyülgető modorosságának és annak, hogy szertelen hiúsága
korlátoltságában semmit se vesz komolyan a saját szellemi ugrándozásain
kívül, noha a leggyöngébb bourgeois is átláthatja, hogy ami szellemi
értéket eddig produkált a világ, az nem fűződhetik mind a G. Bernard
Shaw személyéhez. Aki szeret a logikátlanságra és a következetlenségre
vadászni, annak semmi se kínál annyi zsákmányt, mint a G. Bernard Shaw
úgynevezett filozófiai fejtegetései, amelyek valójában csak sekélyes
okoskodások, afféle felszínes rögtönzések, amelyeket a budapesti
újságírózsargon „hóhmecolások“-nak szokott nevezni. De mit,
következetesség! Hiszen már Bismarck megmondta stb. – mondják a
Shaw-bámulók. Ennek a minden kicsúfoló, mindenen felülemelkedő,
felsőbbséges iróniának nincs más törvénye, mint a saját ötletessége? De
milyen nehézkes ez az ötletesség, mennyire egy húron pendülő s a
gyermekes minden-negáción kívül milyen keveset mondó! „Shawosan
szokrateszi dialógusai“-ban való filozofálgatása pedig csupa
tartalmatlanság, a szavakkal való olyan játék, aminőt a macska produkál
a pamutgombolyaggal. Shaw forradalmár! Shaw filozóf! De hiszen a
forradalmár akar valamit, Shaw pedig nem akar semmit! És a filozóf mond
valamit, Shaw pedig csak beszél.
Hogy mégis sikerül ámulatba ejtenie a bourgeoist és hogy „állítás“-ainak
megvan a maga hatása, sokféle és jókora közönségre? Ezen nem
csodálkozhatik az, aki csak valamelyest ismeri a mai tömeglélek
iránytűvesztettségét. És talán semmi se magyarázza meg ezt a – nálunk
egyébként a valóságosnál nagyobbnak emlegetett – hatást annyira,
minthogy amiképpen az átlagos ember, gyöngeségének érzetében, örömmel
hallja, ha rosszat mondanak a többiekről, a sokaság lelkét is úgy lehet
a legkönnyebben megejteni, ha rosszat mondanak előtte azokról az
eszmékről, amelyekhez még nem tudott fölemelkedni és általában a
megismerés, az emberi szellem nyugtalankodásának és fáradozásának
tiszteletreméltó eredményeiről, mindarról, ami a sokaságnak: csak gyanus
idegen. (1912 február.)