Arthur Pinero abban a darabjában, amelyet a Nemzeti Színház _Ne váljunk
el_ címen mutatott be, két gondosan megrajzolt női alakot vezet a néző
elé. Az egyik női alak: a megtestesült féltékenykedés. Az az asszony,
aki annyira nem tud urává lenni a képzelődésének és a véralkatának, hogy
a legtürelmesebb férjet is kiugrasztja a pokollá tett együttélésből, de
örökkön lobogó féltékenységével, – melynek tüzét tovább is táplálja
folyvást nyugtalan, mindig izzó képzelete – még azután is üldözi és
gyötri szerencsétlen férjét, sőt nem csak éppen ezt, hanem mindazokat,
akik férjével valamelyes összeköttetésbe keverednek. Ez a típus
bizonyára nem új, de a színpadon alighanem mindig új marad. És Pineronál
a típus nagyon egyéni és eleven alakká válik. Ez az Olive, akinek a
féltékenykedése még akkor is minduntalan fel-fellángol, amikor a
legjobban fáradozik azon, hogy kedvességével kibékítse és visszahódítsa
a férjét, nem olyan sablonosan beszél és cselekszik, mint ezer meg ezer
színpadi figura, amelyet lelkesen tapsolnak. És „könyörgő áriá“-jában,
amelyben megalázkodás és szemrehányás váltakozik, amelyben hol
elbájoltan turbékol, hol vércseként víjjong és esik neki egy-egy szónak,
aszerint, amint férje egyformán kedveskedő mondásaiban hol csak
hízelgést, hol új gyanakvást talál, többet is lelhetünk ügyes
műsorszámnál. Ha olyan szigorúan ítélünk, hogy Olive féltékenykedésének
a rajzát nagyon is könnyedvonalúnak találjuk, mit mondjunk a mai
drámaírásban szokásos jellemrajzolásról?! Könnyedvonalú, talán azért,
mert egy kissé vígjátéki marad s mert nem juthat tragikus
akcentusokhoz?! De hiszen csak így igaz és így nem bántó a dolog, mert
ne felejtsük el, hogy Olive féltékenységének az alapja: az oktalanság, a
kicsinyesség, a magában való érthető bizalmatlanság és nem afféle
nagyszerű tévedés, aminő az Othellóé. És ha Olivenak a mentsége –
amellyel számot tarthat az érdeklődésünkre – az, hogy: ő maga is
szenved, amíg szenvedést okoz, sőt az ő szenvedései nagyobbak, mint
amelyeket másokra mér, a mentsége kisebb volna, ha az oktalansága
halálos sebeket okozna, ha az érzésében is megnyilvánuló kicsinyesség
megölné őt magát, vagy megölne másokat.
A másik női alakkal szintén ismeretes típus jelenik meg Pinero
darabjában. (De hol vannak az új drámaírásban új alakok s egyáltalán
olyan új valami, ami nem puszta külsőség?!) Az az asszony, aki nem
tartja tiszteletben a konvenciókat s beérve öntudatának a tisztaságával,
túlteszi magát az apró illemszabályokon, de ahhoz nem elég erős, hogy
nyugalommal tudja viselni ennek természetes következéseit, mert – ha nem
is esik kétségbe azon, hogy az egész világ megítéli, még a bíró is –
fájdalmat érez és egész lelkében megrendül, mikor azt látja, hogy a
férje kételkedni kezd benne. Pinero így egyéníti az ismeretes típust:
Theophila nem tud örömet találni azokban a falusi mulatságokban, amelyek
férjét vonzzák s nem tud a nagyvároson kívül élni (ami talán hiba, de
nem a durvább lelkű asszonyok hibája); elhagyatottságában szívesen
barátkozik John Allinghammel, akit feleségének a féltékenykedése
minduntalan kikerget az otthonából s bár nincs köztük semmi egyéb, mint
barátság, még azt is megengedi Johnnak, hogy ez egyszer éjnek idején is
ellátogasson hozzá, elpanaszolni a házi bajait (aminek a megengedése
kétségtelenül nagy meggondolatlanság volt, de kevés „felvilágosodott“
vagy „emancipált“ asszony van, aki sohase követ el semmi könnyelműséget,
úgy, hogy ezért a végzetes éjféli látogatásért inkább Johnt kell
hibáztatni); azután szinte hősies megadással viseli el, hogy – amikor
ezért az oktalanságért a féltékeny feleség a biróság elé hurcolja –
nemcsak „az egész világ“ elitéli s a környezete is meggyanusítja, nem
még a bíró is megbélyegzi, de a Nóra elcsodálkozásával és
kiábrándulásával látja, hogy a látszatot megvető viselkedése férjének a
bizalmát is megrendítette (ami következetlenség ugyan, de először is
nincs minden ráció nélkül, mert a férjnek mindenkinél jobban kell
ismernie a feleségét s azután meg a szívnek néha több követelése van,
mint az értelemnek); végül Theo, miután Nóra példájára ott hagyta
férjét, aki őt nem értette meg, talán oda sodródnék, hogy csakugyan
elkövesse azt, amivel a biró is meggyanusította (mert csak bizonyíték
hiányában mentette fel a házasságtörés vádja alól), azért a hibájáért,
hogy nem tudott ott maradni folyton pöfékelő férjének az oldala mellett,
a lehető legkeményebben bűnhődik (mert semmisem lehet fájóbb az önérzet
és a hiúság sebeinél): meg kell szégyenülnie Allingham feleségével
szemben, akivel John időközben kibékült, azzal az asszonnyal szemben,
aki őt igazságtalanul vádolta és meghurcolta az egész világ előtt, még a
biróság előtt is.
Ha Theo s vele együtt Pinero nálunk elvesztette a perét, ennek a főoka
az lehet, hogy a mi közönségünk a John és Theo barátságára, ami a
bonyodalom kiinduló pontja, csak a legnagyobb szkepszissel tudott
gondolni. A mi közönségünk nem hiszi el, hogy fiatal férfi és csinos nő
közt barátság is lehetséges, nemcsak szerelem. Az ilyen barátság
csakugyan nem mindennapos jelenség s ha nálunk csak hitetlenséggel
találkozhatik, Angliában sem lehet megszokott valami, hiszen az angol
bíró se hisz Theonak az ártatlanságában. De az angol néző Theo és John
barátságát még se tekintheti olyan képtelenségnek, aminőnek nálunk tűnt
fel a nézők többsége előtt, amely főképpen ezért fogadta
hitetlenkedéssel Pinero meséjét. Ha Pinero ilyes ritka viszonyra
hivatkozik, ennek nálunk csak abban találták meg valamelyes
magyarázatát, hogy az angol férfi véralkata kevésbé heves s az önuralma
nagyobb, mint a kontinentális emberé, a nő tehát, ha a szokottnál több
bizalmasságot enged meg magának a férfivel szemben, Angliában kevésbé
provokálja a veszedelmet, mint másutt bárhol. Pedig abban, hogy az angol
nő átlagos műveltsége jóval nagyobb, mint kontinentális versenytársaié,
egy második magyarázat is rejlik. Az az értelmi harmónia, mely a
barátság alapja, férfi és nő közt is könnyebben képzelhető el ott, ahol
a férfi és nő közt kisebb a szellemi távolság, mint ott, ahol a nő
megmaradt puszta szerelmi játékszernek s csak öltözködése elegánciájával
különbözik a kelet asszonyától. Pinero továbbá hangsúlyozza ennek a
szokatlan barátkozásnak az alkalmiságát. Ez a férfi és nő – elmondja –
azért keresik önkéntelenül egymás barátságát, mert mind a kettő annak a
bajnak az áldozatát látja a másikban, amelyikben ő maga is laborál; és:
solamen est miseris socios habuisse malorum. A férfi, aki az otthon
békéjére sóvárog s akit felesége féltékenysége kiüldöz az otthonából,
meg a nő, aki a maga otthonának a levegőjét nem tudta megszokni s
elhanyagoltnak vagy „meg nem értett“-nek képzeli magát (mint annyi meg
annyi nő!): öntudatlanul keresik a vigasztalódást egymás társaságában
vagy inkább abban, hogy elbeszélgethetnek a közös bajról, melynek a
tárgyalása másokra nézve unalmas volna, őket pedig mindennél jobban
érdekli. És végül Pinero nem is mondja azt, hogy a kényszerűségből
társtalanná vált férfi és a kedve ellenére társtalanná lett nő
barátságába nem játszik bele a szerelmi vonzódás. Ellenkezőleg, a meséje
arra alludál, hogy ez a barátság csak szerelemhez vezethetne, ha a
viszálykodó házastársakat nem kötné s nem vonná vissza erős érzés,
kit-kit a maga párjához. Pinero csak annyit mond, hogy se Theo, se John
nem tudja, ha barátkozásuk természetszerűen szerelmet csiráztat ki
bennük; hogy mind a kettő jóhiszemű, amikor azt képzeli, hogy csak a
barátot keresi a másikban. És ez talán nem olyan képtelenség, mint
amilyennek nálunk sokan látták.
Túlságosnak tűnik fel az a megütközés is, amely nálunk mintha
megpecsételte volna Pinero darabjának sorsát. Akik hihetetlennek
találták John és Theo barátságát, megbotránkoztak azon is, hogy Theo
elkeseredésében és izgalmában, egy kissé becsíp Johnnak a lakásán, hogy
annál inkább meg kelljen szégyenülnie Oliveval szemben. Pedig Pinero
ennek a magyarázatával nem marad adós.
Pineronak, ha nálunk nem is mindenki vette észre, igenis, van
tendenciája. Egy angol speciálitás, a „Crim. Con.“-pörök ellen izgat.
Ismeretes, hogy Angliában a törvény a házasságtörést, úgy a férfiét,
mint az asszonyét, súlyosan bünteti és hogy ebben a büntetésben nem a
legkevesebb: maga a tárgyalás. Az angol peres eljárás merev
formalizmusa, az a minuciózus gondosság, amellyel a bíró a tényállás
minden részletét a homályból kiásni és napfényre vinni iparkodik,
továbbá az a körülmény, hogy minden ilyen tárgyalás a tanuk, szakértők
és ügyvédek egész raját mozgósítja, tehát mindig olyan nagy nyilvánosság
előtt zajlik le, mint egy színházi előadás, végül az, hogy okvetetlenül
a legnagyobb botránnyal jár, mert az angol prüdéria, a túlságosan
szigorú közvélemény, a szenzációra éhes újságok és újságolvasó tömeg
számára egy „Crim. Con.“-per a legédesebb csemege – az ilyen tárgyalást
mindig rettenetes torturává teszik a váldottra nézve. És ha Angliában a
házastársak egyike mindenáron bosszút akar állni a másikon vagy azon,
akit a házasélete feldúlásával gyanusít, mihelyt vélt igazában rászánja
magát, hogy megindítsa ezt a pert, akármibe kerül, mihelyt vállalja azt
a kockázatot, hogy egész vagyont kell fizetnie abban az esetben, ha nem
sikerül a vádját bebizonyítania, mert ez a tréfa mindig tenger pénzbe
kerül: akkor okvetlenül rettenetesen meg fogja gyötörni a másikat és a
harmadikat.
Nyilvánvaló, hogy a régi intézmény csak nagy vagyonú emberek fejére
zúdíthat bajokat. Hanem azért – ha a szegény emberre nézve nincs is
jelentősége a dolognak – az angol írók már régóta izgatnak a „Crim.
Con.“-pörök ellen. Pinero, mikor a reformot követelők nyomába lép, a sok
régi kifogás közül ezeket hangoztatja: 1. Szörnyűség az ilyen per, mert
a vádlottak közt ártatlanok is vannak s az eljárás ezekre is olyan
torturát mér, amely jóvátehetetlen s amelyért semmisem adhat kárpótlást.
2. Szörnyűség, mert az eljárás olyan részletekre is kiterjeszti a
legnagyobb nyilvánosság előtt való vizsgálódást és olyan módon
szellőzteti a családi otthont, hogy ez a lelki motozás az ártatlant is
megbélyegzi. A felmentés esetében is semper aliquid haeret. És a bírónak
nem lehet feladata, hogy gyanussá tegye olyan nők hírnevét, akikre semmi
rosszat sem tud rábizonyítani. A bíró kételkedése gyanakvást kelthet
olyan családtagokban, akik előbb nem gyanakodtak, a botrány lehetetlenné
teheti olyanok együttélését, akiket az érzéseik egymásra utalnak; a
bírónak nem lehet feladata bizalmatlanságot kelteni, amikor a női
tisztességről van szó és nem lehet tiszte egy minden perköltség
fizetésére kész vádló kedvéért feldúlni családok életét. 3. És a
fődolog: ez a kegyetlen eljárás, mely százezer kiváncsinak enged
bepillantást a családi élet szentélyébe, mely az otthont úgy kutatja át,
mint egy orgazda barlangját, mely a legnagyobb nyilvánosság előtt
firtatja a nő szemérméhez tartozó dolgokat – demoralizál. Éppen annyira,
mintha a megvádolt ártatlan nőt pőrére vetkőztetnék le a sokaság előtt.
Mint a nagy Galeotto, ez a hatósági lélek- és testmotozás is annak
elkövetéséhez hajthatja az ártatlant, – mert ez már úgyis
beszennyezettnek látja magát, – aminek az elkövetésével előbb
igazságtalanul vádolták. Ez nem lehet feladata az
igazságszolgáltatásnak.
Pinero nem juttatja idáig hősnőjét s ha jelzi hogy Theo is erre az útra
kerülhet, rajta van, hogy minél több mentséget keressen Theo számára. A
főmentséget persze Theo rosszul titkolt nagy érzékenységében,
elkeseredésében, vigasztalanságában és reményvesztettségében találja
meg; de nem tartja feleslegesnek az alkalmi mentséget sem s azt hiszi,
hogy Theo legelső nagy felizgultságában juthat legkönnyebben
veszedelembe, kivált ha keserű érzésének, bánatának és idegességének
legyőzése végett, anélkül, hogy észrevenné, mit csinál, a „szíverősítő“
narkotikumához téved. Azon való megütődésünket, hogy az előkelő angol
hölgy itt a Falu rosszával találkozik, mérsékelheti annak a tudata, hogy
az antialkoholizmus – talán legkivált a klimatikus viszonyok
következéseképpen – Angliában hódít a leglassabban, hogy a szigetlakók
előkelői jobban rabjai maradtak az ivásnak, mint a kontinensen lakó
kiváltságosok és hogy angol földön régidő óta a nők között is – még a
felsőbb körök asszonyait sem véve ki – elterjedtebb ez a szenvedély,
mint másutt. Angol néző, mert nem talál benne valami nagyon szokatlant,
nem is akad fenn Theonak a becsípettségén és annak találja ezt, aminek
Pinero szánta: mentségnek, nem pedig súlyosbító körülménynek, mint mi.
Ez csak egyik s talán legburleszkebb példája annak, hogy ami Pinero
darabjában a londoni közönségnek igen tetszhetett, az nálunk fonákul
hatott; de több ilyen példát lehetne felsorolni. Az angol ember százados
intézmények és hagyományos szokások ma is hatalmas erejénél fogva sokban
különbözik attól az átlagos európaitól, akit mi megismertünk,
megszoktunk. És minél speciálisabban angol figurákat visz Pinero a
színpadra (már pedig ma jóformán ő az egyetlen angol drámaíró, aki
színdarabjaiban igazán angol életet rajzol): a mi közönségünk annál
kevesebb megértéssel, annál hidegebben áll vele szemben.
Kár. Mert tagadhatatlan ugyan, hogy Pinero darabjában maga a dráma kissé
szegényes, hiszen csak a második felvonás nagyjára szorítkozik s
mindössze néhány szép jelenetet foglal le – de hol vannak az új
színműirodalomban azok a drámák, amelyek fordulatosságban gazdagabbak és
ehhez a gazdagsághoz nem a pszichológiai igazság rovására jutnak el?! Az
is vitathatlan, hogy Pinero ebben a darabjában, kevés színpadi
ügyességet fejtve ki, a novella-író módjára dolgozta ki témáját, mert
egy hosszú felvonás alatt se tud elkészülni az expoziciójával, sok időt
pazarol el a puszta jellemzésre és az unalmasságig hosszadalmasan
állapítja meg vékonyka drámájának az antecedenciáit: mindamellett ez a
darab több figyelmet érdemelt volna, mint aminőben nálunk részesült.
Mert – ami a mai színműirásban már ritkaság – igazi emberek szerepelnek
benne, akik úgy beszélnek és úgy cselekesznek, ahogy az életben szokás.
(1913 január.)