A legtöbb új színpadi munkának közös hibája, hogy minden lelemény nélkül
valók. Nagyon egyformák s nagyon egyhangúak. Az egyik a másiknak
jóformán csak variációja s tulajdonképpen nap-nap után csupán annyi
darabot látunk, ahány a műfaj. Van egy drámánk s ennek száz mása; egy
bohózatunk és ennek száz ikertestvére; egy vígjátékunk és száz más
hasonló; egy történelmi darabunk s ennek száz, nem nagyon különböző
kiadása és így tovább. Az ugyanegy műfajhoz tartozó darabok untatóan
hasonlítanak egymásra rokonok a témáik, közösek a motívumaik, ugyanazok
az alakjaik, egyforma a tónusuk. Ebben az általános s már régibb eredetű
monotoniában szinte felfrissítően hat az olyan darab, amelyben van egy
kis lelemény is. Amelynek tárgya nem egy régi témának a századik
variánsa, hangja nem az untig megszokott, motívumai frissek és
eredetiek, figurái nem sablonosak. Barrie komédiájának a legfőbb érdeme
ebben a frisseségben rejlik, bár megemlíteni való az az érdeme is, hogy
nem nagyképű darab és mégis tartalmasabb sok másnál, továbbá, hogy ami
benne gondolatot kelt s hosszasabban foglalkoztatja a néző képzeletét,
gondolkozását, az nem cafrang a darabon, hanem magának a cselekvésnek, a
mesének a kisugárzása, a darabban megelevenített helyzetek folyománya, a
színpadi képekből fakadó tanulság.
De főérdeme mégis csak a benne megnyilvánuló invenció, mely megérzik
motivumain, hangján, alakjainak színén és a tárgyán is. Mert tévedés, –
amit kritikaképpen mondtak róla, – hogy a tárgya elcsépelt vagy legalább
is igen ismeretes volna. Ez a tárgy nem ismeretlen, nem új az elbeszélő
irodalomban, de új a színpadon. Színdarabnál pedig csak az számít, amit
a színpadon láttunk vagy látunk. A nem új ötletet színpadra vinni talán
Columbus tojása volt, de ilyen Columbus tojások találása a legritkább
ügyesség. Számítsuk ehhez, hogy Barrie friss és elmés motívumokat
szerepeltet, amelyek a tárgynak törvényes leszármazói; hogy fantocheai
mulatságosan eredetiek s hogy e vidám fantazmegóriának a tónusa is, bár
erősen emlékeztet az operett tónusára, sajátos, nem közönséges és
amellett a tárgynak megfelelő.
Más kérdés ennek az invenciónak az irodalmi értéke. Ebből a szempontból
csak másodrendű és második kézből való leleményről beszélhetünk. Az
_Egyenlőség_ egyike a számtalan _robinzonád_nak; azoknak a munkáknak,
amelyek De Foe alapötletét szőtték tovább; amelyek Robinson nélkül
sohase íródtak volna meg. Színpadon talán az első robinzonád, de semmi
esetre se olyan elsőrangú, olyan nagy erejű fantázia alkotása, amilyen
például maga a Robinsonról szóló elbeszélés.
Az is kétségtelen, hogy ami a Barrie saját külön invencióját illeti, ez
– a tárgy természeténél fogva – jobban érvényesült volna egy
fantasztikus regény vagy hosszabb elbeszélés keretében. Néhol a nézőnek
az az impressziója, mintha egy hosszú és érdekes részletekben gazdag
történetnek négy színpadi képpé való átdolgozásával volna dolga, amely
színpadi képek jobban hatnának, ha annak a hosszú históriának a legtöbb
részlete nem maradna ismeretlen előttünk. A szerző elsuhan olyan
részletek mellett, amelyek mögött mintha a kalandok egész sora
rejtőznék.
Kár, hogy ezt a pompás anyagot nem regénnyé dolgozta fel. A téma szinte
kívánkozik a novellisztikus forma után; a tárgy természete nem a nagy
vonásokkal való festést, hanem a részletező tárgyalást hozta volna
magával. Maga a kissé felszínes filozoféma, – hogy nincsen egyenlőség…
hogy mindenütt szükség van parancsolókra és olyanokra, akik csak
engedelmeskednek… hogy a természet ölén az lesz az úr, a király, aki a
leginkább arra való, aki a legtöbbet tudja és bírja… hogy a puszta
szigeten leomlanak a társadalmi választófalak s viszont a civilizált
miliőben elfelejtődik minden érdem s magától feltámad a társadalmi
tagoltság, stb. – ez a kissé szűk látókörre való tétel egyforma sikerrel
tárgyalható színdarabban és elbeszélésben, de az a mese, melyet Barrie
tétele illusztrálására választott, novellisztikus formát kivánna,
ilyenben sokkal hatásosabb volna.
Mert a komédiában, ahol nem láthatjuk, hogy a két esztendős robinzonság
hogyan formálja át az urakat és szolgákat lassanként és fokozatosan
egészen más emberekké, ahol – két képben, mindössze néhány jelenet során
– jóformán csak az eredményeket láthatjuk, de nem magát az átalakulást,
ahol a szolga robinzoni értékét csak sejthetjük s az urak
megszelídülését csak egy-egy drasztikus vonás láttatja: az egymásra
gyorsan következő, nagyon változott helyzetek egy kissé meglepik a
nézőt, az alakok kellő megvilágítás híjján, minden új jelenetben újra és
mindig idegenszerűen hatnak, a cselekvés egyre többet veszít
valószerűségéből s az évek hatását rikítóan festő színpadi képek
operett-szcénákká válnak. Amint hogy ez a darab valójában operett zene
nélkül. Természetesen, a szónak jó értelmében. Vidám persziflázs,
melyben nem kell túlságosan komolyan venni se a mesét, se az alakokat,
könnyed persziflázs, mely azonban nincs minden komolyság nélkül s melyet
ügyesen szőtt mese, sok jellemzetesség és még több ötlet tesz elevenné.
(1904 január.)