_Die Tragödie eines Volkes_ – ez az alcíme Schönherr _Hit és haza_ című
színművének. Ezt Katona írhatta volna _Bánk bán_ról. A Schönherr darabja
lehet mártirológia, de nem tragédia; még csak nem is dráma.
Ennek a darabnak már a tárgyválasztása is kompromittálja szerzőjét. Az
ellenreformáció borzalmasságairól ír, tendenciózusan – és ez magában
véve is lemondatja a szerzőt a kifogástalan írói szereplésről, mert vagy
elmaradottságról, vagy rosszhiszeműségről tesz bizonyságot. A
vallásháborúk rettenetességei már századokkal ezelőtt befejeződtek;
akinek most jut eszébe gyászolni: az, ha őszinte, későn született a
világra. Ha pedig ez a tárgyválasztás a felekezeti elfogultság érzéseire
spekulál, úgy még inkább elítéli az írót. _Az inkvizició titkai_, vagy
más hasonló könyvekben felhatalmazott rémségek csak kinyomtatott
szószátyárság, de nem irodalom; csak alsórendű propaganda-csinálás, de
nem história írás.
Ezekről a dolgokról most már csakis a nyugodt, elfogulatlan, pártatlan
történetírásnak szabad beszélnie, amely nem ismer tendenciát. És ha a
történeti dráma írója elszakad a historikustól, akkor elszakad az
irodalomtól is. Schönherr darabja az említett nyomtatványokra
emlékeztet, amelyek kritika nélkül csoportosított vádaskodások halmazát
foglalják magukban, – amelyek a teljesen tajékozatlanok között való
hangulatcsinálásra törekednek azzal, hogy szentírásként adják elő a meg
nem vizsgált adatok közűl a legritkábbakat.
De, noha Schönherr nem támaszkodhatik se az oknyomozó történetírásra, se
a köztudatra, fogadjuk el históriának mindazt, ami nagyobb részben csak
a képzeletéből sarjadzott, higyjük el, vita nélkül, hogy az
ellenreformáció az osztrák Alpes-vidéken csakugyan elkövette mindazokat
a borzalmasságokat, amelyekkel ez a darab vádolja, s nézzük csak azt,
hogy kétes eredetű adataiból milyen drámát szerkesztett a szerző.
Sokáig azt hisszük: semmilyent. A darab elején felcsillan valami, ami
összeütközést, küzdelmet sejtet, de ennek az elkövetkezésére a darab
végéig várhatunk. Egy császári poroszló járja be a falvakat; a
megbizatása az, hogy minden olyan parasztot, aki Luther tanát vallja,
üldözzön ki az otthonából és térítsen tűzzel-vassal!… Ennek a parancsnak
a poroszló szörnyű kegyetlenséggel felel meg; csurog róla a vér. A
szerző, hogy kiélezze a tendenciát, hangsúlyozza, hogy ez a véreb nem
csupán megbízást teljesít, hanem egyszersmind fanatizmusának a
szenvedélyét elégíti ki. Volnának benne emberi érzések; csak a
vakbuzgósága teszi ilyen rémségesen kegyetlenné. A dráma ott kezdődnék,
hogy olyan parasztok közt, akik szívesen eltitkolnák lutheránus hitüket,
meggyőződésüket azért, hogy ne kergessék ki őket az otthonukból, ne
legyenek kénytelenek elveszíteni a földjüket, hogy ott halhassanak meg,
ahol születtek, ennek a fiók-Arbueznek a rémtettei sok emberből
kikényszerítik az őszinte hitvallást. Egy Rott Kristóf nevű paraszt
látszik a dráma főalakjának; ez, mikor látja, hogy a véreb megöl egy
asszonyt csak azért, mert ez se élve, se halva nem akarja kiereszteni a
Bibliát a kezéből, lelkiismerete fellázadásában szint vall. Hát neki és
az ő népének is mennie kell. De az első felvonásban még meg se indul a
dráma s máris megreked; a főalak, Rott Kristóf, a darab végéig a
háttérbe szorúl, mert más parasztokat látunk, új, meg új parasztokat,
akikkel ugyanaz történik, fölötte csekély változattal, fölötte
egyhangúan újra meg újra ugyanaz. És mindezek az alakok, akik a síralmas
kántálás vezérszólamát egymástól átveszik, csupa szánalomraméltó,
tehetetlen áldozat, megannyi vértanú, megannyi minden küzdelemre
képtelen, eltiport porszem. Egyik se kelthet részvétet, annyira
porszemszerűen egyformák és passzivak. És epizód epizódra következik;
mindegyik majdnem egészen ugyanaz, ami az előtte való; sehol semmi
fordulat; plus ça change, plus c’est la même chose. Mindez harmadfél
felvonáson át.
Végül a szerző egyet gondol s a harmadik felvonás végén megkezdődik a
dráma, hogy mindjárt be is fejeződjék. A poroszlónak el kell üldöznie a
lutheránus parasztokat, de vissza kell tartania a gyermekeket, mert
ezeket még meg lehet téríteni. De Rott Kristóf fia, a kis veréb, nem
akar elszakadni szüleitől, s hogy megmeneküljön a poroszlótól, beleugrik
a patakba, de a sebes ár oda vágja a malom kerekéhez s beleful a vízbe.
Rott apai fájdalmában leteperi a poroszlót s már agyonvágná a
szekercéjével, de a poroszló azt hörgi: „Szent Szűz, mint hű szolgád
halok meg!“ Erre Rott, látva, hogy a poroszló minden kegyetlenségét
vakbuzgóságból cselekedte, elereszti az embert és… kézfogással búcsúzik
el tőle! A poroszló pedig bámulva néz utána, mintha Jézus Krisztust
látta volna és széttöri a kardját. Hát ez a későn érkezett,
miniatűr-dráma elrettentő példánya a minden lélektani igazság nélkül
való írói kieszelésnek; cifra és nyilvánvaló hazugság – mert hiszen az
annyira friss apai fájdalom, amilyen a Rotté, nem lehet hajlandó arra a
nyugodt filozofálgatásra, amely a hasonló lelki átalakulás előfeltétele,
nem lehet hajlandó hasonló, nem is annyira humanizmusból vagy
evangéliumi érzületből, mint inkább történetfilozófiából eredő rögtönös
megbocsátásra, s azt a poroszlót, akit a Schönherr darabjában láttunk,
nem forgathatja ki egész gondolkozásvilágából a valójában érthetetlen
nagylelkűségi rohamnak semmiféle póza, annál kevésbé az ilyen attitüd,
amelyet csak századokkal később tettek divatossá a Jockey-Clubok. És
mindez szemmelláthatóan csak azért, hogy a szerző tendenciájához híven
azzal állhasson az elképpedt néző elé, hogy lám, milyen dicséretesen
előzte meg korát ez az egyszerű paraszt!… lám, milyen nemeslelkűek
voltak ezek a vértanúk, akiket tűzzel-vassal irtottak!… lám, milyen
gazságot csinált az ellenreformáció!… Hát jól van, de mit csináljunk az
ellenreformációval, amelynek már úgyis olyan régen vége van?!
Hogy ez a tartalomtalan, sivár, írói verejtékszagú színdarab, – amelynek
minden érdeme: a gondos környezetrajz és bizonyos ügyesség a jelenetek
csoportosításában – Bécsben és Berlinben kivételesen tetszett, ezen nem
érdemes sokat tanakodni. Bécsben nagyon szeretnék Schönherr Károlyt
világhíres osztrák íróvá nevelni vagy felfújni, ami érthető, mert ilyen
már régóta nincsen. Berlinben pedig még ma sem tudnak betelni azokkal a
német vagy osztrák parasztokkal, akik mintha csak a Zola Terrejéből
tanultak volna földéhséget, állatias földhözragadtságot és egyben
romantikus érzést, de különösen stílust. Berlinben tökéletesen elég a
dialektus, az ilyen tónus: „Bader, mein Bauch ist gespannt wie ein’
Trommel! Nimm mir ’s Wasser, dass ich wieder schnaufen Kann!“… – hogy
sokan így ujjongjanak: „Ez, ez a színtiszta igazság! Voilà, la vraie
comédie!…“ Azután a berlini sikerben része lehetett a felekezeti
elfogultságnak is: korlátolt emberek mindenütt vannak a világon. (1911
december.)