_Az élet szava_ a maga keresett komorságában minduntalan az ősrégi
anekdota vidám ladyjére emlékeztet, aki azzal dicsekedett, hogy ő
hatszáz ember életét mentette meg, mert ha nem hallgatja meg a
hajóskapitányt, ez a levegőbe röpítette volna a hajót, mind a hatszáz
utasával együtt.
Először akkor emlékeztet rá, amikor a hetvenkilenc esztendős öreg Moser
eldicsekszik benne – mert nem panaszkodik, hanem dicsekszik – hogy
harminc esztendővel ezelőtt ő veszítette el a lindachi csatát.
Figyeljünk erre az öreges hencegésre; ez a darab kiinduló pontja s
conditio sine qua non-ja, amely nélkül nincs dráma. Tehát: Moser vezette
a harmadik eszkadront, a lindachi domb tövében álltak és vártak. Tudták,
hogy a csata már megkezdődött, de nem tudták, hogy mi történik, s a
csend rémes volt. Olyan sokáig kellett állniok és várniok, olyan
idegesen várták az előre szólító parancsot, s a síkság olyan csendes,
félelmetes mozdulatlansággal volt előttük, hogy Mosert, aki különben
edzett katona volt, egyszerre csak irtózatos félelem fogta el. „Szóval –
mondhatná az öreg Moser – az történt velem, amit Tolsztoj olyan hosszan
és olyan gyönyörűen ír le a _Háború és béké_ben; ezt tehát Schnitzlernek
igazán fölösleges volna részleteznie, hiszen mindnyájan olvastuk
Tolsztojt, önök is, tisztelt közönség.“ A Moser érdeme ott kezdődik,
amikor a holtra ijedtség olyan ordítozásban tört ki belőle, hogy
artikulátlan hangjainak a katonák nem tulajdoníthattak más értelmet,
minthogy: „A fejemen egy koppanás, szaladj te is pajtás!“ És erre a
legényeit, akik különben bátran követték volna a halálba, a pokolba,
szintén elfogta a páni félelem; Mosert az eszeveszett futásba követte
először a harmadik eszkadron, azután a kék küraszirok valamennyien, s
végül az egész osztrák sereg… ahogy a magyar népmesében az állatok
szaladnak meg, mind nagyobb sereget vonva maguk után: „Szaladj te is
pajtás!…“ (Magyar „gyerek ezt hallgatja örömmel“…) Igy vesztette el
Moser a lindachi csatát személyesen, egyedül, hogy egész életére legyen
legalább egy szép emléke; és így történhetik meg, hogy harminc évvel
később, a porosz-osztrák háború idején, bizonyos megelégedettséggel, sőt
a vidám ladyre emlékeztető büszkélkedéssel emlékezik meg életének erről
a legnevezetesebb eseményéről, a leánya előtt, egy olyan alkalommal,
mely ezt az emléket még ez előtt a nagyon sajátságos nyugalmazott
katonatiszt előtt is gyűlöletessé tehetné. Persze nem sejti, hogy leánya
– túlontúl méltatva apjának azt az érdemét, hogy ez, ha nem nyerhetett
csatákat, mint Napoleon, legalább elveszített egyet – azzal fogja
honorálni a bizalmas közlést, hogy ennek hallatára és ennek
következtében nyomban megmérgezi az apját, amihez különben már régebben
is nagy kedvet érzett.
Tartsunk egy kis pauzát a Moser csatavesztésénél, mert ez jellemző arra
nézve, hogy _Az élet szava_ szerzője hogyan tömi ki a figuráit.
Nyilvánvaló, hogy „a bölcs csak henceg“ s Moser, bármennyire büszke rá,
hogy egyéni megriadtságának világtörténelmi következései lettek, nem
veszíthette el a lindachi csatát. Nem, már csak azért sem, mert annál
fogva – amire Schnitzler is hivatkozik Tolsztoj nyomán, szabadon – hogy
tudniillik az újkori csata nagy területen zajlik le s a katonák nem
tudják, hogy mi történik körülöttük, még jóformán azt sem, hogy mi
történik velök: egy ember hirtelen megrémülésének nem lehet ilyen minden
epidémiánál gyorsabb hatása, s ilyen elhatározó, végzetes befolyása egy
csata sorsára nézve. De általában, amit az újkori hadviselés tudománya
lényegesnek, fontosnak, elhatározónak ismer el, kizárja az ilyen esetnek
a lehetőségét és ha nem is szükséges katonának lennünk ahhoz, hogy ezt
megérthessük, egy olyan nagyobb rangú katonatisztnek, amilyen Moser is
volt, ezt jobban kell tudnia, mint másnak. De minthogy egy színdarabban
másodrendű jelentőségű, hogy az események csoportosítása és megítélése
megfelel-e annak, amit a dologhoz értő lehetségesnek ismer el, tegyük
fel, hogy a stratégia nem zárja ki egészen az ilyen eset lehetőségét, s
érjük be annyival, hogy a Moser esete katonai nézőpontból egy cseppet se
látszik valószínűnek. Sokkal fontosabb ennél, hogy Moser, akármennyire
tehetségtelen katona vagy mondjuk: rossz látású, monomaniákus ember –
nem is áltathatja magát azzal, hogy ő volna az az operetthős, aki
elveszítette a lindachi csatát. Ennek a föltételezett képzelődésnek
ellentmond az emberi természet; ennek úgy a lényege, mint minden
velejárója. Még az is, aki tisztán láthatja és jól tudja, hogy az ő
elhatározó, egyetlen, nyers cselekedete volt az előidézője valamely
szerencsétlenségnek: amennyire csak lehetséges, elhárítani igyekszik
magától a felelősséget; gondosan megkeresi, kik vagy legalább mely
körülmények osztozhatnak vele a felelősségben; megkeresi minden
elképzelhető mentségét és meg is találja a maga abszolucióját vagy
legalább tettének az enyhítő körülményeit, mások okolásában,
bűnbakokban, a körülmények vádolásában, a társadalom, a világrend
felelősségre vonásában, s ha másban nem lehet: egy olyan filozófiában,
mely valamely, a természetbe kapaszkodó elmélettel még az ő tettét is
igazolni tudja. Nincs tettes, aki miután meghallgatta önmagában úgy a
védőt, mint a vádlót, ne úgy hozná meg az ítéletét a maga tettéről, hogy
mindenben appreciálja a védelmet s redukálja a vádat, amennyire csak
lehet. Kivált idő multán, amikor a szerencsétlenség borzalmai már
elhalványodtak az emlékezetben, amikor a tett következtében beállott
változások képei már nem izgatják az idegrendszert s a lelkiismeretet
nem nyugtalanítja többé az a hatás is, amelyet a tett és
következményeinek látása a tettes pszichéjére tesz. Hát még az, akinek
semmi bizonyossága sincs afelől, hogy mekkora része volt valamely
szerencsétlenség bekövetkezésében s volt-e ebben része egyáltalán?! Akit
mások szemében is csak minimális felelősség terhel s aki joggal teheti
fel, hogy talán éppen semmi se terheli, mert az ő viselkedésének már nem
lehetett befolyása a más okokból szükségszerű események egymásutánjára!…
Hogy az ilyen ember ne hallgassa meg magában azt a védelmet, amelyet
mindenki megítélne neki, egészében vállalja magára azt a vádat, amely a
legrosszabb esetben is csak részben nehezedhetik rá és ha önmaga előtt
is, de magamagának követelje az egész felelősséget olyasmiért, amiben
másoknak a dolog természeténél fogva okvetetlenül nagyobb részük volt
mint neki: ez pszichológiai lehetetlenség. Hogy valaki
ellenségeskedéssel, rosszakarattal, az igazságérzetnek a tulajdon maga
rovására való arculcsapásával ítélje meg magát, ez normális lelkű
embernél abszurdum. Bizonyára lehetséges ilyen lelkibetegség vagy
elmebaj is; de Mosernél ezt egyebekben nem látjuk s a szerző nemcsak
hogy nem is jelzi azt, mintha erre célozna, ellenkezőleg, úgy
szerepelteti Mosert, mint akiben az átlagos ember túltengő önzésére akar
rámutatni. Úgy állítja be, mint gonosz, vén embert, akinek a
rosszlelkűség az uralkodó vonása, s akinek a féktelen önzése néróiasan
édeleg abban a gondolatban, hogy miatta számtalan ember pusztult el
annak idején, hogy azóta számtalan fiatalember halt meg s ő még most is
él és hogy az ő harminc évvel ezelőtt történt hirtelen elgyávulása
következtében, késő aggságának nagy örömére, még most is számtalan
fiatal élet fog elpusztulni. Hát ilyen szadista csak az orvosi
ismereteket népszerűsítő rossz könyvekben van; a valóságban még a
kegyetlenség monomaniákusai is, még a Nérók is, az önigazolásnak egész
tömegét, a magukat a saját szemükben abszolváló mentségeknek egész
sokaságát hordozzák magukban. Ez a Moser nem ember, hanem csak kísértet;
mumus nagy gyermekek számára; az első, de nem az utolsó, ami _Az élet
szavá_ban, Schnitzlernek minden modernkedése ellenére, Raupachra
emlékeztet.
Higyjük el, amit _Az élet szava_ nézőinek le kell nyelniök: hogy a
hadvezetőség, ha nem is éppen Mosert, de a kék küraszirokat okolta a
lindachi csata elvesztésével, ahelyett azonban, hogy már annak idején
büntette volna meg a kék küraszirokat szigorított szolgálattal,
áthelyezéssel stb., harminc évig várt a megbüntetésükkel, mert, úgy
látszik, nem a gyávaságban bűnös egyéneket, hanem magát a kék
szimbolumot akarta megbüntetni; higyjük el, hogy most, harminc év
multán, példásan akarja megfenyíteni a kék kürasziroknál szolgáló fiatal
embereket, akik olyan ártatlanok voltak a lindachi csata elvesztésében,
hogy akkor még meg se születtek: higyjük el, hogy büntetésből mind egy
szálig le akarja kaszaboltatni őket az ellenséggel… azaz hogy,
akármilyen szívesen hisz is el a magyar ember az osztrák hadvezetőségről
bármi bolondot, ezt már mégis csak bajos elhinni. Minden időben,
mindenhol lehettek, akiket az Uriás szerepére kárhoztattak; az is
szokásos lehet, valamennyi hadseregben, hogy a legveszedelmesebb
pontokra olyan csapatokat küldenek, amelyek büntetésre szolgáltak rá. De
hogy, amint _Az élet szavá_ban látjuk, egy hadvezetőség azt határozza
el, hogy – hetek mulva! – seregének egy részét a kérlelhetetlen, a
bizonyos halálba fogja küldeni, egy olyan szituációba, amelyből hírmondó
se kerülhet haza: ezt már csak igen naív nagy gyerekekkel lehet
elhitetni. Ha föl is teszünk, bármely hadvezetőségről minden
kegyetlenséget, meg kelt hőkölnünk annak a föltételezése előtt, hogy
ilyen szörnyű ostobaságra tartsuk képesnek; mert hiszen lehet-e értelme
az ilyen, hetekkel előbb elhatározott roppant áldozatnak?! Ha nem is
sejtünk semmit a stratégiáról, a hadviselési taktikáról stb., annyit
tudatlanul is kitalálhatunk, hogy ekkora emberanyagnak az ennyire
bizonyos pusztulásba küldése, csak céltalan áldozat, csak monstruózusan
együgyű taktika, csak öngyilkos stratégia lehet. Elhigyjük-e, bármely
hadvezetőségről, hogy maga alatt vágja a fát, csak azért, hogy
büntethessen?!… Hát higyjük el és nyeljük le, hogy minden kék küraszir
és körülöttük az egész város, az egész Bécs tudja, hogy a kék
kürasziroknak egy hét mulva olyan helyre kell megérkezniök, ahol semmi
szolgálatot nem tehetnek az ármádiának, ahol azonban az utolsó legényig
el kell pusztulniok, az ármádiának minden legcsekélyebb haszna nélkül.
(Mert hiszen az ilyen önfeláldozó szolgálat csak úgy képzelhető el, hogy
a testükkel, az életük feláldozásával, ideig-óráig fel kell
tartóztatniok az ellenséget, hogy az ármádia haladékot nyerhessen… de
lehet-e szó ennek a szükségéről, amikor a lemészároltatásuk csak egy hét
mulva vagy még később válik esedékessé?!)
A kék küraszirok iránt érdeklődő bécsi leányok és maguk a kék küraszirok
csak éppen azt az egyet nem tudják, hogy a szegény katonák halálra
ítéltetésüket tulajdonképpen nem a lindachi csatának és nem Mosernek
köszönhetik (Moser ezzel is csak áltatja magát), hanem: egy szép
asszonynak. A kék küraszirok ezredese tudja, hogy a felesége megcsalja
valamelyik tisztjével; csak azt nem tudja, hogy melyikkel. Hogy mégis
bosszút állhasson házasélete megrontásáért, azt a szép tervet főzi ki
elméjének boszorkánykonyháján, hogy: ha valamennyi kék küraszir
elpusztul, úgy ő, mint az egész legénység és valamennyi tiszt: hát akkor
a csábító is okvetlenül köztük lesz. És hogy az egy ismeretlen is
bizonyosan meghaljon, ezüst tálcán viszi a rábízott sok száz életet az
ördögnek; ő könyörgi ki a hadvezetőségtől, hogy a kék küraszirokat oda
küldjék, ahonnan nincs visszatérés; hivatkozik a lindachi csatára,
amelyről a hadvezetőség talán már megfeledkezett volna vagy amelyért más
„a propos“-ból szelídebb büntetést mért volna a kék küraszirokra; ő
magyarázza meg a hadvezetőségnek, hogy az osztrák hadseregnek semmi se
válhatik nagyobb hasznára, mintha vagy kétezer emberét átvezényeli a
bizonyos halálba. És mindezt csak azért, hogy az ismeretlen egér ki ne
bújhassék a csapdából! Ez a második kísértet szörnyűségre még Moseren is
túltesz. Megint az anekdota ladyjére kell emlékeznünk; íme, itt van a jó
asszonynak a mulatságosságig hihetetlen ellentéte, a rémes pendantja;
aki kész a levegőbe röpíteni vagy kétezer embert s ezekkel önmagát is,
csakhogy ki ne szabaduljon a halálból az az egy, akit nem tud
megtalálni. Kell-e mondani, hogy ez a második kísértet is csinos
meglepetéseket tartogat a néző számára? Mert amikor az ezredesné, a maga
kék küraszirját meg akarva menteni, belopózik a tisztjéhez s az ezredes
meglepi őket: ez a második kísértet hirtelen ahhoz a felfogáshoz
kanyarodik át, hogy: de mégis csak a házasságtörő asszonyt kell
büntetni, s nem a csábítót!… Mint aki csak egy rébusznak a megfejtését
várta, minden értekezés nélkül lelövi az asszonyt, ellenben felesége
kedvesének nagylelkűen felajánlja, hogy jelentsen beteget s ezzel
kerülje ki a kék küraszirok sorsát (akik miatta jutottak a halál
torkába). Miért? Ezt a Schnitzler-darabokban sohase kell kérdezni. A
szerző, úgy látszik, azt tartja, hogy: egy bolond többet tud kérdezni,
mint amennyire száz bölcs megfelelhet.
De találunk ebben a darabban több kísértetet is. Mindjárt az első
felvonásban megismerkedünk egy orvossal, doktor Schindlerrel, aki
Mirákolóként csörteti a kezében méreggel teli orvosságos üvegeit s azt
szuggerálja meghalni sehogy se akaró páciense leányának, hogy ölje meg
az apját, mert: minek olyan túlzottan sokáig élni s nem okosabb-e egy
fiatal leányra nézve a betegápolásnál, ha a hejehujának adja át magát?!
Ez a kísérteties orvos azzal lepi meg a nézőt, hogy egy kicsit szerelmes
a leányba, azért tanácsolta neki az apagyilkosságot. Azután ott van maga
ez a leány, aki hallgatag, de nem kevésbé mély gyűlölettel ápolja az
apját, s nagy kedve volna megfogadni a különös gyógyító mester tanácsát…
de még valamire vár és egyelőre jégre teszi a méreggel teli üvegcsét.
Amíg vár, a néző azt kérdi magától: ha annyira terhére van ennek a
leánynak a betegápolás s olyan nagyon vágyódik a hejehujára, nem
szelídebb és természetesebb dolog volna-e az apagyilkosságnál, ha egy
kissé elhanyagolná a betegápolást s több időt szakítana magának a
szerelmeskedésre?… Különben a betegápolás nem láncolhatja le olyan
nagyon, hogy lázongását és az apagyilkosságon való tűnődését valami nagy
részvéttel lehetne kísérni, mert hamarosan két bált táncolt végig s mind
a két alkalommal olyan jól mulatott, hogy az egyik éjjel egy, a másik
éjjel más fiatalembernek ajándékozta el a szívét.
A Raupach-szerű történet különben azért indul meg olyan lassan, mert a
szerző gondját mindenekelőtt a hangulatcsinálás foglalja le. Ezt persze
a modernek recipéje szerint eszközli. Mint Maeterlincknál látjuk, a
végzetes események nagy, sötét árnyékot borítanak maguk elé mindenre.
Várakozással, sejtelmességgel, titokzatossággal van tele a levegő; az
általános hangulat fojtogatott, nyomott; mindenki ok nélkül szomorú s
mindenkinek valami rejtelmes fülledtség-okozta szívelszorulás hápog ki a
szavából; az emberek nehezen lélekzenek; éreznek valami számumot, ami
közeleg. Ezt a maeterlinckizmust Schnitzler bécsi doktor, így adagolja,
ötpercenkint egy kávéskanállal: „Lentről lódobogás hallatszik… Csak a
lovak dobogása hallatszik, folyton csak az… Lent lódobogás… Az utcáról
gyalogság masirozása és kiabálás hallatszik… Lent az utcán katonák
vonulnak. Trombitaharsogás, dobpergés, kiáltások, azután elhalkul minden
és csend…“ Folyton hallani az elvonuló csapatok dübörgését s a lovak
patkóinak a kövezeten kopogását… hogy minden ló belerugjon Marinak a
szívébe… noha a kék küraszirok még meg se mozdultak, mert különben kútba
esnék a dráma. De Schnitzler nem felejtkezhetik meg Wilde Oszkár
vívmányairól sem. És amint Wilde refrainként ismételgeti, sokat sejtető
példálózással, mondjuk azt, hogy: „A hold vörös úszónadrágban úszik az
égen… Jó estét, Salome!… Vörös úszónadrágban úszik a hold az égen!… Jó
estét, jó estét!… Az égen úszik, vörös úszónadrágban!… Salome, a hold!…
Salome az égen!… Salome vörös úszónadrágban!…“ – Schnitzler se
mulaszthatja el, belemártani, beledöfni, belegyomrozni, belemasszirozni
a néző gyomrába, hogy: „a kék küraszirok mennek a halálba“, „mennek a
halálba a kék küraszirok“, „a halálba mennek a kék küraszirok!…“ Avagy:
„Viseld hát a sorsodat. Aki másokkal törődik, el van tiltva a
boldogságtól. Viseld a sorsodat… Reggel négy órakor mind mennek a
halálba“.
És ha a néző nem találta ki rögtön, mindjárt megtudja, miért kellett a
nagyzás hóbortjában szenvedő Mosernek, élete hetvenkilencedik évében
eldicsekednie a leánya előtt az álmodott csatavesztésével, éppen a
„moment psychologique“-ban. Azért, hogy a leánya ezt mondhassa magában:
„Igen? Te voltál az, aki miatt a kék küraszirokat harminc év multán
megbüntetik? Miattad mennek a kék küraszirok a halálba, vörös
úszónadrágban, és Te még túl akarod élni őket? Te akarsz elvonni engem a
betegápolás undokságaival attól a fiatal kék küraszirtól, akinek a
karjaiban egy egész éjszaka suhantam fel s alá egy nagy teremben, ezer
gyertya lángjánál?… No, jó!…“ És hogy az aggodalmaskodó leány ne
habozzék tovább, hanem mindjárt beadja apjának a patkánymérget!… Hiszen
már olyan öreg!
Ah, mily érdekes kísértet! Ha már nem mentheti meg a kék küraszirokat a
bizonyos haláltól a rendelkezésére álló eszközzel, mint a lady a hajó
utasait a levegőbe repüléstől, minden áron meg akarja menteni azt a kék
küraszirt, akinek a karján egy egész éjszaka suhant a bálteremben, ezer
gyertya lángjánál, attól, hogy ez a szerelmi kiéhezettség keserves
állapotában legyen kénytelen a halálba dobogni. És nemcsak hogy
meggyilkolt apja holtteste mellől, ezt gondosan beskatulyázva és egy
cseppet se diszgusztálódva attól, hogy otthon a lakás nincs kitakarítva,
siet a hejehujába, hanem egy függöny mögött leskelődve, türelmesen
megvárja, amíg a másik akadályt – azt a nőt, aki elsőbbségi igényt
jelentett be – a halálba távolítják el az útjából s csak azután jelenti
a kék küraszirnak, hogy: eljött s most már mehetnek a garniba (mert a
kék küraszir lakása sincs még kitakarítva, ebben is holttest van). Na
ja, az élet hívja!
És a kék küraszir, az méltó párja. Ezt az ötödik kísértetet szintén nem
diszgusztálja, hogy éppen most halt meg miatta egy nő, csakis azért,
mert az ő életét, a kék küraszir életét minden áron meg akarta menteni,
ha már nem menthetett meg legalább hatszáz életet, mint a lady („Bár
volna erőm, hogy valamennyit visszatartsam!… Mennyi ifjú élet enyészik
el bután a világból!…“ – utóljára is ezt sóhajtotta, szegény, nagy
életismerettel méltatva a fiatal férfiasságot)… mindez nem diszgusztálja
a kék küraszirt, hanem siet a hejehujába azzal a leánnyal, akire
ráismer, mert még emlékszik rá, hogy egy éjszaka vele suhant a
bálteremben, ezer gyertya lángjánál. „Igazán kár ezekért a kék
küraszirokért! – gondolja a néző. – Milyen kitünő idegzetű fiúk voltak!
Lehet-e mentsége a hadvezetőségnek, amely ezeknek az egész ezredét
feláldozta, minden cél nélkül, csak éppen példaadás okából?!…“ És az
ötödik kísértet eltűnik a kísértet-leánnyal, a garni irányába, mert
akármilyen szépen játszotta a hőst, részegen akar a halálba menni, mint
a Dickens matrózai, akik megitták az egész hajórakomány rumot, hogy ne
tudjanak magukról, amikor elsülyednek. A disznónak is ez lehet a
filozófiája: „Ha már leölnek bennünket, maradjunk a vályú mellett
ameddig lehet! Ha már meg kell dögölni, legalább jóllakottan dögöljünk
meg!“
Nincs mit szólni a másodsorban megjelenő kisértetekről, akik csak arra
valók, hogy szinte kórusban fújják, amiről a szerző ebben a darabban fel
akarja világosítani a nézőt, hogy tudniillik élni jobb, mint meghalni.
Se a másik leányról, aki a Moser-leánynak példát adva, a kék küraszirok
utolsó bécsi éjszakáján szintén kitombolja magát, mert tudja, hogy
tüdővészes és hogy úgy mondjuk: tőkét akar gyűjteni a sírjába, így
okoskodva: „Csak akik sokra emlékezhetnek, azok alusznak nyugodtan a
földben… és én nyugodtan akarok aludni“. Ez azt a meglepetést tartogatja
a néző számára, hogy nem tüdővészben hal meg, hanem Ophélia módjára,
őrülten, de modernebb szecessziós látomások közt s a kellő pillanatban
megérkezve, a színpadon – hogy annál nagyobb legyen a kísérteties
hangulat – bár az őrültségét csak fölötte hézagosan magyarázza meg, hogy
ő is elveszítette a maga kék küraszirját, akit kétszer látott: először a
bálteremben s másodszor, amikor a kék küraszirok a halálba indulásuk
előtt utóljára dáridóztak Bécsben; se az, hogy azóta egy kissé
megfürdött a posványban… És nincs mit szólni a gyakornokról sem, aki ezt
a másik leányt még a kék küraszirok haláltánca előtt elhagyta a
Moser-leányért és az egész darabon át nem tudja megérteni, hogy ennek
pedig ő nem kell, főképpen azért nem, mert a betegápolásba idejekorán
belefáradt nő nem kívánkozik az erdő magánosságába. A néző se tudja
megérteni, hogy ez a gyakornok hogyan és miért került bele ebbe a
darabba.
A fejlemények is csak valami hosszú epilógnak a minimumig lemérsékelt
hatását tehetik a nézőre. Hogy a kék kürasztirok mind egy szálig
áldozatául estek érthetetlen kiküldetésüknek és csodás véletlenségből
csak egy ember menekült meg közülök, éppen az, aki – élnivágyásból –
egyedül debachált a rendelés ellen, de ez az egy is, szíves meglepetésül
a nézőnek, modernül elmés következetlenséggel, agyonlőtte magát, hogy
doktor Schindler-Mirákoló szamárnak deklarálhassa – már csak tudomásul
szolgál, mint a jegyzőkönyvekben szokás mondani. Hasonlóképpen: hogy egy
darab egyetlen maradi alakja, Richterné, Kata-Ophéliának az anyja,
továbbra is mindennap eljár a templomba.
A nézőt most már csak a Moser-leány sorsa érdekelheti. Tehát: a kék
küraszirja visszautasította azt a kivánságát, hogy haljanak meg együtt;
a katona elment a csatába, hogy büntetésül és példaadás okából halhasson
meg, a leány pedig egyedül nem tudott meghalni; és minthogy Mirákoló
mester azt a kis apagyilkossági ügyet szerencsésen elsimította a
hatóságok előtt, tovább él, virágot szed, de nem tud felejteni. A jó
Mirákoló, aki továbbra is atyailag gondoskodik róla, azt a tanácsot adja
neki, hogy ha már a szíve ellenállhatatlanul a katonasághoz vonja,
álljon be az egészségügyi csapatokhoz betegápolónőnek. „De hát akkor
miért öltem meg az apámat?! – kérdhetné tőle Moser Mari – ha továbbra is
betegápolónőnek kell maradnom!“
És most már a szerző áll elő a maga meglepetésével. Kiderül ugyanis a
darab végén, hogy mindez azt a tanácsot kivánta példázni, hogy:
„Hallgassátok meg, amikor az élet szava hí benneteket!“ Hát hiszen ezek
mind hallgattak az élet szavára!… De vajjon kívánatos-e az élet szavára
hallgatni, ha ennek a szófogadásnak ilyen gyors pusztulás, az apostoli
igék áhítatos hallgatóinak ilyen tömeges halála jár a nyomában?! („Majd
szépen fogunk hallgatni erre a hivogatásra!…“ – mondanák sokan
Budapesten.) De pardon!… „Félreértés!… – folytatja Schnitzler doktor –
Életnek én csak a szerelmi életet nevezem! És ennek az igazi életnek
egyetlen órájáért, az élet minden örömének egyetlen éjszakába való
belesűrűsítéséért érdemes feláldozni mindent, a hosszú életet, a
tartalom nélküli évek egész értéktelen sokaságát és minden tekintetet,
amelyeket komolyan szoktatok venni, amelyekért közületek olyan sokan
tartózkodnak az élet kéjeinek egyetlen éjszakába való komprimálásától!“
Vagy úgy?! Az már más. Hanem erről az _Élet szava_ című drámából kissé
bajos meggyőződni. Mert Moser Mari a harmadik felvonásban csak egyetlen
mondatban nyilatkozik az éjszakájáról: „azután megértem üdvösséget,
ahogy soha nem is álmodtam, kétségbeesést, ahogy ember el nem
képzelheti… mi keresni valóm van még a földön?“ – de nem mondja, hogy az
az üdvösség fölért minden utána következő kétségbeeséssel és hogy
szívesen vállalja a hosszú kétségbeesést, mint annak a rövid üdvösségnek
az árát, váltságdíját. (Amint hogy a véralkata szerint mindig
különbözőképpen ítéli meg az ember, hogy az élet örömeivel való sokféle
gazdálkodás közül melyik a helyes; s a legtöbb embernek erről
minduntalan más-más a véleménye, a körülményekhez képest.) Ahogy pedig
Kata agyongyönyörködi magát, az erősen hasonlít a sárba fulladáshoz; ez
a kép se meggyőző, még csak nem is csábító. De ne tünődjünk ezen
hosszan, mert mire lélekzetet vehetünk, Schnitzler doktor már maga is
ellentmond magának. Mégis csak jó életben maradni, mert: „Lássa – mondja
Schnitzler doktor Marinak – ma virágot szed az erdő szélén és odanyújtja
a homlokát a nyári szellőnek…“ „Maga él, Mari, a többi csak volt. Amaz
éjszaka és ama reggel óta is nappalok következtek az éjszakára… virágot
szed, a ragyogó déli égbolt alatt beszél velem, stb., mindez élet… és ki
tudja, nem fogja-e egyszer, idővel, sokkal tisztábban és mélyebben
hallani az élet szavát, mint azon az éjjelen, mikor dolgokat élt át,
melyek oly félelmes és izzó nevűek, mint gyilkosság és szerelem?!…“
Tehát a hosszú élet, a tartalom nélküli évek egész értéktelen sokasága
se kutya?!… már csak azért sem, mert még sokszor lehet hallani benne „az
élet hívó szavát“?! De hát melyik a választani való, amikor választani
kell: minden földi gyönyörűségnek egyetlen fenséges éjszakába való
komprimálása vagy a tartalom nélküli, de napsütéses és várandós élet
sokasága? Hiszen a darabjának erre a kérdésére kellene felelnie!… hiszen
a szerző maga vetette fel a kérdést!… De Schnitzler doktor úgy felel a
saját kérdésére, mint a fázódó és éhes cigány, akitől azt kérdezték,
hogy mit választ: melegedni akar-e inkább, vagy enni? A legjobb – mondja
– a tűznél szalonnát pirítani! Bizonyára, de mintha tréfálna, mikor a
maga kérdésére nem akar felelni. Vagy maga se tudja, hogy tulajdonképpen
mit kiván mondani?!… Semmi különöset, csak egy kicsit kacérkodni
óhajtott az epikureizmussal és egyben az amoralista világfelfogással?!
Utoljára, mintha mégis jobban húzna a hosszú élethez, az akár tartalom
nélkül való, de nem reménytelen évek nem egészen értéktelen sokaságához,
mint az élvezeteknek huszonnégy órába való kögítéséhez. Mert azt
mondatja Schindler doktorral Marinak Kata holttesténél: „Az, hogy én jó
ember vagyok… hogy maga gonosztevő… és hogy ez a halott bűnös volt…
csak: szavak! Magának még süt a nap és nekem… és azoknak (a gyerekekre
mutat, akik átszaladnak a réten). Ennek már nem. Más egyebet semmi
bizonyosat se tudok a világon! (Gyerekek nevetve szaladnak át a réten és
eltünnek az erdőben.)“ Vége.
Hát éppen ez az okoskodás – amelyet Schindler doktor tanulságul bök ki a
darab pointejének – az a valami, amire joggal lehet elmondani, hogy
csak: Szavak!… Üres beszéd!… Frivol játék a gondolattal és a
kifejezéssel!… Mert régi útszéli igazság, hogy kevés a bizonyosságunk,
de nem igaz, hogy az emberi elmének sok ezer éves nyugtalansága
teljességgel semmi eredményhez nem vezetett volna s hogy mindazok a
fogalmak, amelyekhez a jó és rossz kérdése dolgában az emberek
mindezidáig eljutottak: csupa fallácia. Csakhogy arra, hogy ehhez a
kérdéshez hozzászólhasson, Schitzler Arthurban nincs meg a kellő
komolyság. (1911 november.)