(Dráma 5 felvonásban, fordította Beőthy László. Bemutatója a Nemzeti
Színházban 1901 április 29.-én.)
Azok a finnyásak, akik sportszerűleg űzik a legkülönbözőbb fajtájú és
értékű színdarabok egyforma szavakkal való lekritizálását, így vagy
ilyenformán mondhatják el a _Farsang utólja_ meséjét – kettős
öngyilkosságról szóló rendőri hírré devalválva Hartleben darabját –
amint következik:
Egy katonatiszt, abban a hitben hogy a kedvese megcsalta, megfogadja
becsületszavára, hogy örökre szakít a leánnyal. Kiderül azonban, hogy a
leány nem csalta meg. Erre a katonatiszt újra nyájaskodni kezd vele, s
minthogy ennek következtében a hadsereg kötelékében nem maradhat,
másképpen pedig nem akar vagy nem tud megélni, öngyilkosságot követ el,
magával vivén a halálba kedvesét is, mint a borbélylegények szokták.
Nincs a világirodalomnak olyan remeke, amely kibírná az efajta
kivonatolást és „ismertetést“-t. Igy le lehet szólni akármit; olcsó
mulatság ez, amelyhez nem kell különös elmeél. Ha azonban igazságosak
akarunk lenni s ehhez képest nem hallgatunk a malicia és a
kényelemszeretet csábításaira, hanem annyi figyelmességgel adózunk a
színdarabnak, amennyire a szerző rászolgált: a _Farsang utólja_ című
„Offizierstragödie“ meséje is egészen másképpen fog festeni, mint az a
rendőri hír.
Ime tehát a részletek:
Hans Rudorff hadnagynak az apja is, a nagyapja is katona volt; nagyapja
Mars-La-Tournál esett el, arcképe ott függ a tiszti kaszinó falán. A
harmadik generációban a hős tábornok katonai erényei kissé megfakultak.
Hans egy kicsit föllengős természetű; nagy zenebarát, aki a kaszárnyában
harmóniumot tart; titokban verseket is ír, amiért – semmi se maradhatván
titok – a társai lemosolyogják és kiviccelik.
De van Hansnak egy nagyobb hibája is. Az, hogy komolyan belébonyolódott
egy liaisonba, melyet társai hozzá nem méltónak és veszedelmesnek
ítélnek. Kedvesévé tette Reimann Gertrúdot, aki egy mesterember
özvegyének a leánya. Kezdetben maga Hans se vette komolyan ezt a
viszonyt, de azután látta, hogy Trautéja a Gretchenek fajtájából való, s
igazán, egész lelkével, ragaszkodik hozzá. Ez nem imponál mindenkinek,
de imponál azoknak, akik Wagnert és a szép, érzelmes verseket kedvelik.
Szóval Hans is beleszeret a leányba, s abban a gondolatban él, hogy ha
kedvesét nem is teheti feleségévé, nem fognak elválni soha. Természetes,
hogy minél komolyabbá válik a „futó viszony“, Hans tiszttársai csak
annál kevesebbre becsülik Gertrúdot, akit pajtásuk megrontójának
tekintenek.
Még kevésbé tetszik az állapot Hans családjának s különösen
nagyanyjának, a hős tábornok özvegyének, aki fő-fő mozgatója a
történőknek s mint ahogy az istenség lebeg a vizek fölött, láthatatlanul
uralkodik a dráma alakjain. A szerző leplezetlen iróniával mutat rá,
hogy ámbátor egy egész kaszárnya „schneidig“ katona mozog és
handabandázik előttünk, ezt a temérdek férfit, ezt a büszke, cifra
népséget, mely különb helyzetet és nagyobb tiszteletet arrogál, mint más
emberfia, véges-végig egy nyolcvannyolc esztendős öregasszonynak az
akarata foglalkoztatja.
A vezényléshez nagyon is hozzászokott nagymamának, aki, hogy Hansot
megházasíthassa, a szerelmeseket mindenáron el akarja választani
egymástól, még két másik unokája is van az ezrednél: a két Ramberg fiú.
Ezek, hogy a nagymamának kedvében járjanak, Hansnak pedig, akarata
ellenére is, szolgálatot tegyenek, katonákhoz nem méltó intrikát
eszelnek ki „a család érdekében“. Menti vagy legalább is magyarázza
tettüket az, hogy: nem tudják, mit cselekszenek. Nem minden tiszt nagy
lúmen, s valóban látni eféle Rambergeket.
Hansnak egy hónapra Erfurtba kellett mennie, szolgálati ügyben, a
fegyvergyárba. Ahogy az „Ueber Land und Meer“-nek sok olvasója megtenné,
kedvesét ez időre unokatestvéreinek oltalmába ajánlja. A két Ramberg fiú
rútul visszaél ezzel a bizalommal. Körülfogják a Trautét, Hansról
beszélnek vele és tőrbe ejtik a következőképpen: Rábirják, hogy Hansnak
a születésnapját ünnepelje meg velük s apró hazugságokkal elcsalják egy
tiszttársuknak: Grobitsch főhadnagynak a lakására. Ott előbb le akarják
itatni, de mivel így nem érik el a kitűzött célt, azzal állanak elő,
hogy Hans megbízta őket, tudassák vele, hogy Hansnak meg kell házasodnia
s így szakítaniok kell. Gertrúd erre a hírre elájul, ájultan fekszik
reggelig s mire magához tér és elrohan, már el van veszve, mert többen
látták Grobitschnak a lakásán.
A premisszáknak, melyekből Hartleben kiindul, itt van a sebes pontja.
Valóban a Traute naivitása túlságos; akármilyen Gretchen, gondolnia kell
rá, hogy az ilyen kirándulást könnyen félreérthetik. És mi szüksége volt
erre a születésnapi mulatságra? Csak nem képzelte, hogy ezzel örömet
okoz a kedvesének? Az a hosszú ájulás is homályos és gyanús. Még
kétségünk is marad. Az a makacs hallgatás, melyet Grobitsch egy
félesztendő multán sem akar megtörni, egyébként is magyarázható, de
előttünk arra vall, hogy a Ramberg fiúk a koronát is föltették
intrikájukra s Traute maga se tudja, mi történt vele. Mindezt nem tudjuk
meg tisztán; ami e jelenetről bizonyos, az egy kicsit hihetetlenül
hangzik. De erre a szerző azt felelhetné, hogy: így vagy úgy, a leány
mindenképpen áldozat, s nem bűnös; ami pedig a meggondolatlanságát
illeti, ennyi meggondolatlansághoz egy naív Gretchennek, s ennyi
föltevéshez egy katonahistória írójának mindenesetre jussa van, mert ha
az emberek folyton-folyvást okosan cselekednének, egyáltalán nem
történnének drámák, s ha a néző a szerzőnek már a premisszáiba is
beleköt, akkor nincs drámaíró, aki megértethesse, amit mondani akar.
Mert még folyton a premisszáknál tartunk, s mint látni fogjuk, ez a
darab egyik sajátsága. Hogy ez a sok előzmény nem fojtja-e meg magát a
drámát? Nem; utóbb meggyőződünk róla.
De lássuk tovább a drámaelőtti idők történetét. Gertrúd, aki a fatális
születésnap előtt hűségesen írt Hansnak, nem ad több életjelt. Megtörte
ez a csapás és kiváltképpen: mélyen sértette a női lélek és a szerelmes
szív jogos méltóságérzetét, hogy puszta üzenet útján kellett értesülnie
arról, amit különben meg tud érteni. Viszont Hans azt hiszi, hogy
Gertrúd gyalázatosan megcsalta. Sokan látták Grobitsch lakásán; úgy
beszélnek róla, mint szemétnépről. Grobitsch hallgat s Hans kétségbe van
esve. Látni se akarja többé kedvesét, pedig érthető volna, ha még
egyszer, utóljára, szóba áll vele, E helyett ivásnak adja magát,
kártyázik, adósságokat csinál, szolgálatát elhanyagolja s olyan
életmódot folytat, hogy végre idegbajba esik. Mikor a legnagyobb
bolondságokat csinálja, az ezredese, aki tud a botrányról, magához
hivatja s ünnepiesen megfogadtatja vele, _tiszti becsületszavára_, hogy
örökre szakít a leánnyal, aki e sok baj okozója s aki oly méltatlan
hozzá. Hans, abban a hitben, hogy úgyis vége van mindennek; gondolkozás
nélkül leköti szavát. Félesztendei szabadságot kap, kigyógyítják s
hazamegy a nagymamájához.
A nagymamája azután végképpen megpuhítja. Megismerteti azzal a
kisasszonnyal, akit feleségül szánt; a kisasszony, Schmitz kereskedelmi
tanácsos leánya, csinos leány és kitünő parti. Hansnak tetszik is, nem
is; de ez vagy az, neki már mindegy. Az „Ueber Land und Meer“ olvasója
végre is meghajlik a nyolcvannyolc éves nagymama vasakarata előtt.
Eljegyzi a kisasszonyt, mikor a szabadsága letelik, visszamegy az
ezredéhez, magával vivén a menyasszonya arcképét. Úgy egyeztek meg, hogy
nemsokára, farsang utólján, menyasszonya és ennek rokonsága meg fogják
látogatni a tiszti kaszinóban. S a függöny felgördül.
Mert az első felvonás csak most kezdődik, amikor Hans visszatér
ezredéhez. E naptól fogva, farsang utóljáig, az ötfelvonásos dráma
rohamosan, pár nap alatt zajlik le. A darab első felében azt látjuk,
hogyan tudja meg Hans lassankint, sok részletben az egész igazságot. Az
ember azt képzelné, hogy ez több, hosszú elbeszéléssel járván, igen
unalmas lehet. Szó sincs róla. Ez a szokatlan kompozíció amilyen
sajátságos, olyan érdekes. És ha egyéb nem bizonyítaná, ez a különös, s
nagy drámaírói érzékre való szerkezet, amellyel Hartleben igazán
művészien, egyre nagyobb érdeklődést keltő jelenetekben bogozza ki
előttünk a mult történetét, kétségtelenné teszi, hogy a „Rosenmontag“
szerzője nem közepes tehetségű drámaíró, hanem színpadon is az az erős
valaki, akinek sok finomsággal írt, mély humorú novelláiban mutatkozott.
Mozgalmas jelenetek, s szinte lázas párbeszédek kaparják ki az igazságot
előttünk és mialatt Hans először néz farkasszemet Grobitschcsal, kit
kedvese elcsábítójának tekint, mialatt jövendőbeli apósának fölfedi,
hogy viszonya nem szimpla katona-szórakozás volt, mialatt a becsületes
Harold, Hans barátja, a Rambergek fecsegéséből megtudva a valót,
fölháborodásában önkéntelenül felnyitja Hans szemét, mialatt Hans az
inkvizíciót megkezdi, folytatja és bevégzi, kérdőre vonva Grobitschot,
és kivallatva Gertrúdot: pompás miliő-rajzot kapunk, a porosz tisztek
kaszárnya-életének jellemző vonásokban gazdag, eleven, színes képét.
A harmadik felvonás végén a tragédia már kikerülhetetlen. Grobitsch, aki
katona tout simplement, minden „Ueber Land und Meer“ nélkül, s aki arra
a kérdésre, mi történt a Trautéval való találkozáskor, néma maradt, mint
a szfinx, megtudja, hogy Hans újra beszélt Trautéval s erről katonai
kötelességéhez képest jelentést tesz az ezredesnek. Ezt még ki lehetne
mosni valahogy, ha ugyan ennyiben maradna a dolog. De Hansnak esze
ágában sincs belenyugodni sorsába. Harold adott szaváról beszél előtte s
ő így felel: „Tudod mi a _szív becsülete?_ Szeretni azt, aki bennünket
szeret!“ S meggyőződvén róla, hogy Trautéval milyen rettenetes
igazságtalanság történt, szerelme nagyobb erővel támad fel, mint valaha.
Harold elborzadva hallja barátjától, hogy ez, föllángolásában megszegte
a szavát. Még a becsületes Harold is szeretné eltussolni a dolgot.
„Szerencsétlen! Tudja-e valaki?…“ Hans fölegyenesedik: „Mit?!… Engem
Rudorff Hansnak hívnak! A nagyapám képe itt függ a kaszinótok falán. Mit
törődöm vele, hogy tudja-e valaki vagy nem?!“ Tehát vége. „Akkor hát
eredj ki Amerikába s légy pincér!“ – indignálódik Harold. És amikor
látja, hogy barátja gyógyíthatatlan, komolyan rá akarja birni, hogy
lépjen ki a hadseregből s kezdjen új életet. Ad neki pénzt, mindenben
segítségére lesz. De Hans nem fogadja el az ajánlatot. Ha nem tudott úgy
élni, ahogy katonához illik, meghalni tud úgy. Kár, hogy nagyon is
ragaszkodik a szerelmi boldogságnak még néhány órájához s ezalatt a
verselő ismét kitör belőle. Azért kár, mert Traute így megtudja a
szándékát s addig könyörög neki, míg ráveszi, hogy őt is vigye magával a
halálba. Ez már nem illik ahhoz a Rudorffhoz, akinek a nagyapja
mindenkoron példát ad a tiszti kaszinónak. Elég az hozzá, mire a
menyasszony családja farsang utólján megérkezik, két holttestet találnak
a hadnagy szobájában.
Mi volna ebből a tanulság? Hogy vannak, akik – mert nagyon érzékeny
lélekkel születtek – kiváló postatisztekké válhatnak, de legyen
bármennyi katona-ősük, mindig alkalmatlanok lesznek a katonai pályára?
Aligha. Inkább talán az, hogy a katonai becsület parancsolatjai
túlságosan merevek s könnyű szerrel idéznek elő tragédiákat, mert
lépten-nyomon összeütközésbe kerülhetnek azzal, amit szerzőnk „a szív
becsületé“-nek nevez. Ez még Rudorff Hans esete után is bizonyításra
szorul. Hogy az ezredes nagy oktalanságot követett el, midőn, kissé
indiszkrét jóakaratból, Hansnak a becsületszavát kérte; hogy Hans is
nagy oktalanságot cselekedett, midőn, nem sejtve, hogy egy
„Bubenstreich“ áldozata, becsületszavát adta olyan valamire, amit
megtartani később nem állott módjában, mert a szív hatalmasabb úr, mint
a becsületszó s „erős, mint a halál“, – hogy a katonatisztek világában
az ilyen oktalanság nem éppen ritka kivétel s „Bubenstreich“ is történik
néha-néha: mindebben szerzőnknek igaza lehet, de ezzel még semmit se
bizonyított. Meglehet, hogy a katonatisztek között sok az üreslelkű (s
talán azért, mert ez a hivatás csak a test tréningjét követeli, az elme
miatta parlagon heverhet), meglehet az is, hogy arra, akinek gazdagabb a
lelki élete, ez a hivatás sok penitenciát ró, de végre is a
katonatisztnek első sorban csakugyan a jellemben való erősségre van
szüksége s nem éles észre vagy szép érzésvilágra. Szerzőnk, ha tőle
függne, bizonyára maga se tenné enyhébbekké a katonai becsület
törvényeit; ezek a törvények nem tűrhetik az enyhítő körülményeket, a
kegyelmi paragrafusokat, a megalkuvást és a rabulizálást. Ha nem
szigorúak és merevek, nincs értelmük. Már pedig, amíg e világnak
szüksége van katonákra, szüksége van arra is, hogy ennek a státusnak a
státusban meglegyen a maga külön – s szigorú – kódexe. S ha így van, ha
nem az intézményekben van a hiba, hanem esetről-esetre az emberekben,
akkor mit bizonyít a _Farsang utólja?_
Ha semmit is, maga a dráma gondolatának merészségével, hangjának és
alakjainak igazságával, a részletrajzban való becsületességével s
színszerűség dolgában való ritka jelességeivel: érdekes, megkapó és
mélyebb benyomást keltő – ha ugyan jól játsszák.