(Színmű 3 felvonásban, írta Sudermann Hermann. Első előadása a Nemzeti
Színházban 1896 július 10.-én.)
Milyen hálás dolog volna ezt a darabot kifigurázni! Egy férj, aki
megtudja, hogy a felesége meg akar tőle szökni – soha egy rossz szó se
volt közöttük – s ahelyett, hogy büntetne, mint Odettenek a férje, vagy
ölne, mint ahogy _Klaudiusz feleségé_ben cselekszik a férj, odaadja
feleségének a kapukulcsot s azt mondja neki: „Urnő vagy a házadban;
elmész, vagy itt maradsz, amint akarsz!…“ Egy férj, aki lehorgasztott
fejjel hallgat, mikor a felesége elmondja neki, hogy nem tehet
másképpen, kénytelen engedni egy idegen akaratnak, mely erősebb, mint az
övé!… Egy vén bolond, aki ebben a szituációban nem tud egyebet mondani,
mint hogy: „Ne menj el, maradj itt; majd meglátod, jobb lesz itt!…“ Egy
férfi, akinek az imádott asszony azt mondja: „Engem tegnap
megölelgettek; nem tehetek róla“ s aki erre ilyenformán felel: „Mikor
elvettelek, azt hittem, hogy áldozata vagy valami gavallérnak; nem is
reméltem, hogy ilyen kitünően állunk!…“
Csakugyan, néha igazán nehéz nem gúnyolódni. Ha az efféle témákról van
szó, minden aktív szolgálatban álló színházi referensben feltámad a
perszifláló hajlandóság, s ez a hajlandóság meglehet, csak háborog, de
meglehet, kitör s elsöpör mindent, amit útjában talál. S valljuk meg, a
csúfolódásnak volna némi mentsége. Csak egy tanár lehet annyira járatlan
az élet nagy dolgaiban, hogy a lakodalma után is ilyen vastag tévedésben
éljen a feleségét illetőleg; s viszont, csak egy vén német professzor
lehet ennyire béketűrő, vagy ha vannak másféle emberek is, akiket
hasonló béketűrésre kényszerít a vénség, a megszokás s a mellök
kívánsága: csak egy vén német professzor tud béketűrő lenni ilyen
felemelt homlokkal…
Szóval, ez a darab szinte csábít rá, hogy ha módunk van benne,
kiparodizáljuk.
Mondjunk le erről az örömről. Másutt úgyis sok változatban olvashatjuk a
darab persziflázsát és bármennyire csábít az alkalom, kissé
fölöslegesnek tűnik fel ez a nagy nekibuzdulás, mert az egész darabból
látni, hogy Sudermann előre látta csúfolódásainkat, s mindent megtett,
ami egy íróművésztől telik, hogy meggyöngítse csúfondárosan kifejezett,
de valójában komoly kifogásainkat.
Hogy a punctum saliensnél kezdjem, Sudermann nem akarja fenségesnek
tüntetni fel az ő saját külön Bernardo Montilláját, aki megbocsát s nem
mondja se azt, hogy: „Lám, milyen magasztos a bocsánat!“ se azt, hogy:
„Lám, mire nem képes a határtalan szerelem!“, Sudermann csak azt mondja:
„Lám, ilyen szegény, nyomorult emberek is exisztálnak, még pedig nem
okvetetlenül a bűnös Babylonban, hanem a provincián, melyet boldognak
mondunk!“
Nem akarja fölkelteni a csodálatunkat s lefegyverez a művészi
becsületességével. Nem állít fel tételeket, nem szerepeltet egyszínű,
egy dolgot kiáltó figurákat: a détailművészetével hat, elmond az
alakjairól kis és nagy dolgot, amit egy jószemű, filozófálni szerető, a
lelki válságokat kitünően ismerő, nagyon okos és előítéletek nélkül való
német ember csak megláthat bennök. Talán sohase volt drámaíró (még Ibsen
sem), aki ennyire hódolt volna a détailnak. S e tekintetben nagyon
lelkiismeretes; a részletei majdnem kivétel nélkül igazak. Amivel nem
akarom azt mondani, hogy mihelyt nagy vonással fest, azonnal
szerencsétlen.
Röcknitz bárója, aki a szegény vidéki professzornéra ráerőszakolja az
akaratát s aki a végső fordulatig valósággal hipnotizálja ezt a német
Bovary Emmát, az újabb színműirodalomnak kétségenkívül egyik legjobb
alakja. Erényeiben és bűneiben egyformán érdekes külsőségei s a hang,
melyet használ, kivételesen szerencsések. Röcknitz báró apoteózisa és
egyszersmind éles kritikája a porosz Junkernek, aki Sudermann szerint a
rablólovagok ivadékának vallja magát, ama Ritterek ivadékának, akik
mindent elvettek, amit akartak, de nyíltan, szemtől-szembe támadtak,
kivált ha okvetetlenül szükség volt rá, hogy szemtől-szembe támadjanak.
A nyíltság és a ravaszság, a nyers erő s a praktikus ész egy különös
keveréke, mely mindenekelőtt: akarat, afféle kemény akarat, aminő a
ragadozóké. Csupa tetterő és vállalkozás; folyton munkában van, de
eközben ráér minden szoknyát megcsípni s éppen olyan szerencsés a
munkájában, mint a szoknyák körül. Amellett kapzsi, s örökké kész
mindenkit kizsákmányolni, legyen szó akár a zsidó erszényéről, akár
valamelyik falusi hajadon erényéről. Nagy kupec s nagy
asszony-bolondító; mind a kettőben a tiszta lelkiismeretlenség s a gyors
elhatározások embere. Rusztikus és nyers, de eszes és ötletes: hatalmas
és durva, de sok érzékkel a humor iránt; a fiatal Bismarck lehetett
ilyen, vásott kamasz korában.
Ennek a Röcknitz bárónak egy kis málészájú felesége van, aki a báró
szerint mindig alszik s akit férje mélységesen lenéz. Egy kis nulla,
akinek Röcknitz a _mindene_.
Milyen más a tanárné! A másik ménageban az asszony az erősebb fél, aki
szépségénél és észbeli felsőbbségénél fogva úrnője egész környezetének.
A tanár boldog volt, hogy feleségül kaphatta s már tudjuk, minő kétségek
között vette el. Ő nagysága viszont csak kényszerűségből mondott igent;
nem volt maradása a házban, ahol nevelőnő volt, üldözték s becsületes
akart maradni. A tanár véletlenül olyankor kérte meg, mikor a rossz
órájában volt; a jó órájában nemet mondott volna. Öt év óta élnek,
eltemetve a provincián, „boldogan“. Minő kétes boldogság! A férj özvegy
ember, akinek három gyereke van, köztük egy vak leány; minden óráját
elfoglalja a munka s már nem fiatal. Szegények, alig látnak embert s az
asszony nevelőnő korában úri társasághoz szokott; szép volt,
körülrajongták. Ah, az unalmas téli esték!… S a nyári esték, amikor
rejtelmes vágyak támadnak az asszonyok kebelében!… Meg a messzi
nagyváros!… Az elhagyott előkelő világ!… Mondom, egy német Bovary
Emmáról van szó, aki szerencsésebb, mint a francia.
S a tanár is erősen hasonlít Bovary Károlyhoz. Milyen szegény, milyen
alázatos s milyen félszeg!… Tessék még figyelembe venni, hogy az a
fiatal ember, aki miatt az egykori nevelőnőnek nem volt maradása a
nagyúri házban, éppen Röcknitz báró volt: s a dráma nyilvánvaló.
A báró _akarja_ egykori ideálját s ez mint érett gyümölcs hullanék a
Röcknitz zöld vadászkalapjába, de… s itt van a dráma bökkenője.
A báró ahelyett, hogy mint máskor szokta, jönne, látna, győzne, azt
mondja neki: „Holnap elvárlak“, s a függöny legördül. Mindenki érzi,
hogy ez a részlet nem igaz; a „holnap“ nem a bárónak, hanem Sudermannak
kellett, mert különben: nincsen harmadik felvonás. S mégis, ezen a kis
hazugságon sarkallik a darab.
Az a jelenet viszont, mely olyan sok paródiára ad alkalmat, bravurral
van megcsinálva; a szánnivaló vén ember szavai igazán megkapók. S az
asszony is érthető, ha marad. De innen már nincs kivezető út; a szerző
zsákutcába vitt bennünket. Az asszony ma még maradt; vajjon holnap nem
fog-e mást gondolni? S ha Röcknitz letesz róla, nem jön-e más udvarló s
harmadik, negyedik? Egy szép nap bizonyára el fog tűnni a fészekből,
mert hisz, ha hajlott is a férje szavaira, a lelkében semmi se változott
meg. Olyanformán beszél ugyan, hogy amint Nora balra át-ot, ő most
jobbra át-ot csinált, de ezt a változást nem látjuk.
Mindamellett a darab a maga egészében érdekes s egyes részleteiben szép.
Az alakok mind egy szálig jók; Röcknitz maga is megmenti a darabot s
megbocsáttatja a dráma minden alkathibáját.