(Vígjáték 5 felvonásban, fordította Karczag Vilmos. Első előadása a
Nemzeti Színházban 1897 október 8.-án.)
Régente a vidéki színpadokon nagyon sokszor adtak egy ócska francia
drámát, amelynek a címe ez volt: _Harminc év egy játékos életéből_.
Főszerepét, a játékost, még maga a nagy Frédérick-Lemaitre kreálta, aki
a könnyfacsarásnak örök időkre legnagyobb művésze volt; de pompáztak s
tapsorkánokat idéztek elő ebben a szerepben jóval kisebb talentumok is,
Páristól Nisni-Novgorodig, mindenütt a világon, ahol színházak s jó
emberek vannak.
A _College Crampton_ több tekintetben emlékeztet erre a francia
ócskaságra. A darab fölépítése szakasztott olyan; főalakja a lelki
haszontalanság és bravúros kirohanások dolgában édes testvére ama híres
spillernek; a cselekvése is afféle, jobban mondva, a két darab abban is
hasonlít, hogy egyikben sincs egységes akció. Se ez, se az nem dráma;
hanem mintha egy nagyon hosszú s bonyodalmas regényből hallanánk egyes
párbeszédeket. – A Hauptmann darabjának helyes címe ez volna: _Öt nap
egy iszákos életéből_.
Öt nap, vagy öt kép, sőt képecske, mert ennyi az egész. Még jelenetekről
se igen beszélhetünk, mert nagyobb szcéna is csak egy van a darabban,
az, amelyben elhagyja műtermét s családját. A többi felvonás, Crampton
három-négy különböző szituációban, rosszban és jóban, többször rosszban,
mint jóban. Crampton, aki mindenféle szituációban haszontalan, de elég
változatosan haszontalan. A többi szereplő csak _utilité_ (az újabb
képekben új és új szereplők lépnek föl Cramptonnak statisztálni, mint a
régimódi regényekben szokás); ami történik, az mellékes; ha szigorúan
ítélünk, nem történik semmi.
Egy iszákos öreg piktort, aki tanár egy művészeti akadémián, elcsapnak
az állásából s a vén korhely végképpen elzüllik. De elhagyatott, szegény
kis leányába beleszeret egy jóravaló fiatalember, aki véletlenül jómódú
is, s ez a derék amorózó felkutatja a vén tékozló fiút, kiemeli a
nyomorúságából s visszaadja neki műtermét, amelyet egykor ellicitáltak,
ez az egész regény. Minden egyebet ki lehetne hagyni a darabból,
anélkül, hogy ez akármit változtatna a dolgon, mert minden egyéb csak
esetleges, a tárgyhoz nem tartozó. Arra való, hogy túlságos gonddal
részletezze az öreg iszákos mizériáit.
„Drámát“ hiába keresnénk ebben a darabban; még csak drámai anyag sincs
benne. Mi van hát benne? Egy pompás figura, a Crampton hatalmas alakja.
Ezért van az egész darab; nyilvánvaló, hogy a szerző nem is törekedett a
szüzséjéből drámát kovácsolni, s jeleneteket konstruálni. Csak a
főalakkal törődött; hatásos összeütközéseket, szcénákat nem keresett.
S a főalakja igazán kitünő. Jóval több ez egy színes bravúr-szerepnél.
Crampton eleven, komplikált és mélyen igaz. Ha nem ismernők Delobellet,
a Dickens Micawberjét, Dosztojevszkij Marmeladovját (Szónya apja a
_Raszkolnikov_ban) csodálatraméltónak mondanók. Ezekkel való szemetszúró
rokonsága azonban kissé lehűt bennünket.
Nem hűthet le annyira, hogy el ne ismerjük e karakter-kép igazságát s
tónusainak gazdagságát. Ez a haszontalan, hazug, léha, vén munkakerülő a
Hauptmann szófukar előadásában csudálatosan megelevenedik előttünk;
feneketlen önzése, hamis bonómiája, jóhiszemű, de mégis csinált
lelkesültsége a művészet iránt, szándékos és önkéntelen pózolásai,
előkelősködése, nagyzolása és kishitűsége, fizikai és lelki
elzüllöttsége, amelyet affektált melankóliával igyekszik szépítgetni;
munkagyűlölete s a munkát magasztaló fecsegései, úri tempói és önérzet
nélkül való lelki közönségessége, üldözési mániája és szívbeli üressége
stb. szép harmoniában olvadnak össze. Az egész alak oly kompozit s oly
sokfelől megvilágított, mintha Crampton az egész Bohéme kritikája volna.
Ha csakugyan erre gondolt Hauptmann: úgy kissé igazságtalan. A Bohéme
jobb hírénél; bár ha a Crampton képét tartják eléje, sokban találva
érezheti magát. Hauptmann egyet elhallgat: van-e, vagy volt-e talentum
Cramptonban? Ha nem, ha Crampton csak közönséges mázoló, úgy nem érdemes
ily részletező érdeklődésre. Viszont, ha Cramptonban egykor művészi
lélek lakott: hová tudott ez elbújni ebben a csunya vén
„Saufbruder“-ben?! Crampton lehet: típus, de a Bohémenek erényei is
vannak s Crampton csak a bohémbetegségek gyűjteménye.
Igy, vagy úgy, az alak érdekes, megkapó s ha Hauptmann (mint a Strähler
Adolffal való ellentétből látszik) a nyárspolgár nézőpontjából
kritizálja is testvéreit Bohémiában, – amit rosszul tesz, mert a
nyárspolgár nem méltathatja eléggé a bohémerényeket s nem lehet
kellőképpen elnéző a bohémgyöngékkel szemben – ez nem változtat azon,
hogy a Cramptonok amily fölöslegesek az életben, oly becsesek a
színpadon. Színésznek és közönségnek egyformán öröme az ilyen figura s a
Crampton alakjáért meg lehet bocsátani a Hauptmann darabjának úgy
szándékos fogyatkozásait, mint szándék nélkül való gyöngeségeit.
Bennünket a művészeti iskolák kérdése sokkal kevésbé foglalkoztat, mint
a németeket; ami a színdarabban szatíra, az nálunk kárba veszett,
Crampton azonban hatott; s még hatni fog sokáig.