(Bemutatója a Nemzeti Színházban 1901 szeptember 20.-án.)
Ellida, egy világítótorony őrének a leánya, férjhez ment Wangel
doktorhoz, akinek első házasságából két nagyocska leánya van. Férjhez
ment hozzá, mert akkor éppen nem volt kosárosztó hangulatában, mert
tiszteli, becsüli Wangel doktort s mert ez holtáig eltartja őt. De nem
boldog vele; nem tud anyja lenni a gyermekeknek, utóbb a feleség
kötelességeinek se akar megfelelni. Nem akar megfelelni azért, mert
rájön, hogy lelke nem a férjéé. Ellidának multja van. Egyszer egy idegen
hajóssal találkozott, aki a sarkvidék csodálatos szépségeiről beszélt
vele. Ellida örömmel hallgatta a rozmárokról s más egyebekről szóló
elbeszéléseket: a tengert járó ember képzeletében eggyé vált a
tengerrel, szimbolumával annak, ami borzalmas és vonz. S az idegen
eljegyezte őt. Összekötötte gyűrűjét Ellida gyűrűjével s a két gyűrűt
bedobta a tengerbe jó messzire. Azután az mondta neki: „Most elmegyek,
de majd egyszer eljövök érted.“ Azóta Ellida a tengeré. Minden
gondolatát a végtelen foglalja le; gyermeke születik s a gyermek szeme
színeket vált; olyan, mint a tenger, elborul, földerül; olyan mint az
idegen szeme. Ellida megérti, hogy bűnt követett el, mikor feleségül
ment a doktorhoz, mert hisz az önként adott ígéret szerinte jobban
leköt, mint az esküvő formaságai s bezárja ajtaját férje elől.
Mindez „premissza“; mindez esztendőkkel azelőtt történt, hogy a függöny
először felgördül, Nos, mi történik az után? A harmadik felvonás végén
megjelenik az idegen s szól, mint vitéz Bor: „Jöttem érted.“ Wangel nem
megy vele birokra, hanem elkezd feleségével tárgyalni, mint egy ügyvéd.
De hiába, Ellida úgy érzi, hogy neki el kell mennie azzal az emberrel,
mert hozzája tartozik, mint amaz a tengerhez, s mint ő is a tengerhez és
a tengerlakókhoz, mert a tenger emberei külön faj, életföltételeik
mások, mint a szárazföldi embereké. Ekkor Wangelnek az jut eszébe, hogy
az asszony _választhat_. (Mintha már eddig nem választott volna.) A
rabulistának ez a fogása imponál a tenger asszonyának. Ha ő szabad, ha ő
választhat, akkor hát marad Wangelnél. Ami az első pillanatra úgy
látszik, mintha mélységesen igaz volna, mert: _nitimur in vetitum_, s
igen asszonyi: olyanra vágyódni, ami nincs. De akit a szavak nem
kápráztatnak el, mint a hisztérikus és egy kicsit komédiás Ellidát, az
fölismeri a közönséges színpadi fogást. Mert: szabadság ide, szabadság
oda, hol maradt – a tenger? Az őserő varázsereje a pipogya férj egy
szavára megszűnt?
A cselekvés, mint ebből is kitetszik, az idegen megjelenéséből s a
„választás“ nagy szcénájából áll. A harmadik felvonás közepéig csak
arról értesülünk, apró dózisokban, hogy mi történt előbb. Később is
mellékalakok ügyei foglalnak le sok jelenetet. Ennyi cselekvés egy öt
felvonásos drámára bizonyára kevés. De, ha egyéb nem, már a darab
fölépítése is megérteti velünk: miért nyilatkozott Sardou olyan sok
maliciával a norvég hódítóról, amikor ennek munkái Párisba is
eljutottak.
Mert a színpad francia nagymesterének a hódító norvég drámaíró volt a
legnagyobb konkurrense. A fjordokon elábrándozó excentrikus ősz, bár
szüntelen poétizált és imponálóan komolykodott, tulajdonképpen a
színpadi bűvészkedés terén produkálta a legborzalmasabbat. „Mi a
szimbólum a színpadon?!… A ködösség semmit se tesz poétikusabbá… Ez a
sok, „ha akarom vemhes, ha akarom nem vemhes“ lélek nem a színpad lámpái
elé való; a nézőnek tisztán kell látnia, s a szerzőnek úgy kell
beszélnie, hogy ne lehessen félreérteni…“ Ilyenformán beszélt Sardou és
sok visszhangra talált. Pedig a vetélytárs beszélt belőle, mert neki
látnia kellett, milyen kápráztatóan ügyes ez a norvég, aki úgy tesz,
mintha semmi se érdekelné, csak a tulajdon szárnyaló gondolata s mintha
– ahogy költőhöz illik – mélységesen megvetne minden színpadi
csalafintaságot.
Igaz, a _Tenger asszonyá_nak hosszú párbeszédei minden színességük
mellett is fárasztók. De már maga az is bámulatos, hogy e kevés
cselekvés földíszítésével s az elbeszélések ravasz összefonásával oly
hosszú időn át ébren tudja tartani ha nem is az érdeklődést, legalább a
figyelmet. Még több színpadi művészet nyilatkozik abban, hogy nem
találhat ki olyan abszurdumot, amelynek hangulatot ne tudna csinálni: a
tonus igazságával s a háttér részleteinek realizmusával. Ha analizálni
akarnók a fentebb vázolt drámát: a szüzsé szappanbuborékként oszlik el
előttünk. A legnaivabb nézőnek is eszébe jutnak kérdések, melyekre ez a
dráma nem felel meg. Ha az idegen szerette Ellidát és viszont, ha mind a
ketten úgy eggyé váltak a tengerrel, miért nem vitte el az idegen
Ellidát magával a hajójára, ki a végtelenbe? Ellida, ha lelke a
tengerjáró emberé, miért adja oda magát Wangelnek, akit nem szeret; a
végtelenség leányának hogy juthat eszébe, hogy: „élni csak kell!“,
hogyan gondolhat a jövőre, a penzióra, az elhervadásra stb.? Wangel, ha
egy kissé korcsmázó jellem is, hogy tudta elvenni ezt az asszonyt,
akiről lerí, hogy csak rossz mostoha lehet belőle, akitől mindent
várhatott, csak szerelmet nem? Ellida nem volt szabad előbb, hogy a
dokumentált szabadság egyszerre eloltja a végtelenség után való minden
szomjúhozását? És így tovább. A kérdések egész raja tolul elénk, s e
kérdésekre a darab nem ad semminő feleletet; mintha le is nézné
kérdéseinket. S az Ibsen-fanatikusok hasonlóképpen. Együgyű
kérdezősködés! Hisz a három fő-alak apró magánkörülményei egyáltalán nem
számítanak! Ők megannyian nagy emberi indulatokat szimbolizálnak: ezek a
részletek olyan kicsinységek, amelyekkel a pretor nem törődik; a néző
képzeletére bízza a mese hézagainak a kitöltését. Ellida, Wangel és az
idegen története lezajlik sok polgári családban; a tenger, a borzalmas,
az olthatatlan vágy, az álomkép, aki várat magára, az örök félreértések
és csalódások, a férj és a második feleség, az örök antipátiák a
gyermekek és mostohájok, a második feleség és a halott asszony között,
lekötöttség és szabad szerelem… Hisz mindez: szimbolum, a mese nem
realitás, hanem stílszerű díszlet.
De ezt a sok szimbolizálást, amitől a szórakozni vágyó néző
ösztönszerűleg idegenkedik, Ibsen úgy adja be közönségének, hogy mikor a
fantazmagóriák régióiban kalandozunk, a néző akkor is azt véli, hogy
valami realitás van előtte, realitás, amelyet csak félig ért meg s amely
csak félig érdekli. Ibsen ezt azzal éri el, hogy míg a nagy dolgokban
szabadjára fantaszta, a staffázst valóban mesteri igazsággal festi meg.
Hangulatot tehát akkor kelt, mikor megragadni nem tudja a nézőt.