(Dráma 4 felvonásban. Első előadása a Nemzeti Színházban 1890 április
18.-án.)
„Ez a darab _mértéken túl norvég!_“ – mondta valaki a bemutatón s mintha
ez a mondás jellemző volna arra a hatásra, amellyel Ibsen darabjai
Budapesten találkoztak.
Az az új stílű jellemzés ugyanis, hogy valami: „norvég“, tudvalevőleg
ilyenformát akar jelenteni:
– Milyen szép! Milyen elragadó szép!… Ámbár nehéz volna megmondani, mi
benne a szép, de éppen azért szép, mert ilyen bizonytalan érzetet keltő,
mert nyugtalanító, mert megzavaró… És mennyire igaz! Mily rettenetesen
igaz!… Ámbár csak azért tűnik fel oly szertelenül igaznak, mert
különösen váratlan és idegenszerű, mert a hihetetlenségig meglepő, mert
álmélkodásba ejti az embert!… Szóval gyönyörű!…
Mindezt Ibsen budapesti rajongói néha így mondják röviden: „Mennyire
norvég!“
A közönség mindig odaadó csodálója minden exotikumnak. Minél kevésbé
érti meg az exotikus merészségeket, annál szívesebben lelkesedik értök.
Igy okoskodik:
– Lám! Az ember azt hinné, hogy ez képtelenség, pedig hát úgy látszik,
éppen ez a jellemző! Persze, ott, azon a vidéken másféle emberek laknak,
mint mi!… Istenem, mennyire igaz lehet ez!… Mennyire igaznak kell
lennie!… – mert hisz egészen más, mint a mi ismeretes, közönséges, lapos
igazságunk!… Oh, be gyönyörű!…
De a _Társadalom támaszai_ban vannak jelenetek, amelyek egyike-másika
kissé túlságosan szépnek és túlságosan igaznak tűnhetik fel.
Ibsen a _Társadalom támaszai_ban egy nagyszabású képmutatót akar
festeni, aki hatalmas struggleforlife-er, ahogy a Daudet Paul Astierja
óta mondani szokás. A dráma az volna, hogy ez a nagystílű
„self-made-man“ elszörnyed a tulajdon létének a „hazugságától“ s
nyilvános gyónásban keres vezeklést.
Bernicknek hívják. Konzul Norvégiának valamelyik tengerparti
városkájában.
Bernick úr viselt dolgai a következők:
Megcsalta az édesanyját és a hugát. Kitudta őket a kis vagyonkájukból.
Pénzért házasodott. És pedig elég csinos nyíltsággal. Olyan házhoz járt
„háztűznézőbe“, ahol két leány volt. Először az idősebbnek udvarolt, de
mikor megtudta, hogy egy gazdag nagynéni a vagyonát a fiatalabbra akarja
hagyni, egyet gondolt s megkérte a kisebbiket, akit meg is kapott. A
nagyobbik leány, mikor megtudta Bernicknek ezt az elhatározását, fölkelt
ülőhelyéből és pofonvágta a közös vőlegényt.
Elhódította egy vándorszínésztől a feleségét, aki azután egy kis
leánynak adott életet. A vándor-színész meglepte a szerelmes párt;
Bernick kénytelen volt kiugrani az ablakon. Hogy ezt a botrányt
elpalástolja (mert ha a dolog kitudódnék, le kellene mondania a szép
pártiról), ráveszi a menyasszonya öccsét, hogy a stiklit vállalja
magára. Pedig ez nem kis vállalkozás. Mert az a következése, hogy az
önfeláldozó sógornak ki kell vándorolnia Amerikába (a faképnél hagyott
menyasszonnyal), természetesen, hogy „új életet kezdjen“. Tönnesen János
vállalja ezt.
Milyen ostoba ez a János! – ütődünk meg. De van-e mélységesebb emberi
vonás, mint az ostobaság? – magyarázzuk meg magunknak a lelkesedésünket.
Bernick nem volna tökéletes hamis „csőd“ nélkül. Úgy látszik a „csőd“
szülőhazája Norvégia. De Bernick itt is magasabbrendű lénynek
mutatkozik, mint a Björnson Tjälde-je. Mikor fizetésre képtelenné válik,
azt a hírt terjeszti el, hogy a fizetésre kész összeget ellopták tőle.
Hadd higyjék, hogy a most már „föld nélküli“ János volt a tolvaj! Tehát:
becsapja a sógorát, csal és tolvajnak rágalmazza a sógorság mártírját.
Mikor a darab kezdődik, még nagyobb huncfutságon töri a fejét. Vicinális
vasutat akar építeni. Tavaly még ellenezte a dolgot, mert a vállalat
idegeneknek vált volna hasznára, most azonban lelkesen üti mellette a
vasat, mert az ő zsebének fog gyümölcsözni. Derék norvég honfitársai
mindamellett nem kételkednek benne, sőt ellenkezőleg bálványozzák. Ő a
„társadalom“ „legfőbb támasza“, az első törvényhozó és ítélő bíró
morális dolgokban, stb. stb. Miért? Mert promenádot csináltatott a
városnak. A derék norvégok!
De itt következik a dráma.
Mikor a társadalom legfőbb támasza a legerősebben munkál rajta, hogy
becsapja a társadalom többi támaszát, beüt a menykő. Megérkeznek az
amerikaiak.
A nem éppen szívesen látott vendégek kompromittálni kezdik Bernicket. A
társadalom cölöpjei megfordulnak árkukban s elfordulnak a konzultól. Az
ujságok rátámadnak.
Még más baj is van. A bélyeges János el akarja venni Dinát, a
megboldogult vándorszínésznőnek Bernicktől való felnőtt leányát. Micsoda
botrány! S még hozzá János elkezd handa-bandázni; fenyegetőzik.
Bernicknek egy bibliai ötlete kerekedik. Gyöngéden gondol a Dávid király
és Urias esetére s elhatározza, hogy az alkalmatlan sógort és sógornőt
visszautaztatja Amerikába, egy rozzant hajón, amely majd szíves lesz
elsülyedni.
(Bizonyára csak növelheti az exotikumokért lelkesedő elragadtatását,
hogy ez a Bernick a legnagyobb gazember, akinek író valaha életet adott.
Bernickhez képest Rocambole valóságos Murillo-angyalka.)
De, íme, a fordulat.
Az a hír érkezik, hogy Bernicknek a tizenhárom esztendős szökevény fia
ugyanazon a hajón van, amelyet a konzul a sógorság kiirtásának a céljára
rendezett be. Oda van a fia! S erre a hírre a nagy bűnös megtörik. A fiú
megkerül ugyan, sőt kiderül az is, hogy a szeretett rokonok se a
rémbárkán utaztak, de Bernicknek a színváltozása már megtörtént.
Meggyónik nyilvánosan, Jánost igazolja s a vicinális vasutat áldozatul
viszi az eszmények oltárára.
Bernickben a következetesség akkora, hogy még akkor is, mikor megtér,
becsapja a kompanistáit. Bizonyosak lehetünk benne, hogy haldokolva meg
fogja csalni a papot. Ne sokat higyjünk a megváltozásában: Bernick
recidivistának született.
Különös, hogy az egyetlen jelenettel, mely csakugyan drámai volna ebben
a kietlen darabban, milyen üzleti gyorsasággal végez a költő. Arról a
jelenetről van szó, amikor Bernicknek hírül hozzák, hogy Olaf az „Indian
Girl“-ön van. Alig hogy megvan ez a kis, drámainak tetsző konfliktus, a
szerző siet vele, hogy megnyugtasson bennünket. Pedig Bernicknek a
pálfordulása közvetetlenül ennek a hírnek a hatása alatt sokkal
magyarázhatóbb volna, mint akkor, mikor már minden dolga jobbra fordult.
A gyöngéd érzés, melyet a számító üzér meglehetősen páncélozott szívében
táplált, amúgy is Hugo Viktor-szerű.
Sok szép vonás van a Dina Dorff s a konzul hugának alakjában. A
szcenéria ügyes; a darab egésze azonban sokkal elnyújtottabb, semhogy
unalmassá ne válnék.